De hogy jön ide a vérengző indiai diktátor, Ashoka? Vagy mit keres a budapesti Állat- és Növénykertben egy oszlop, amit az ő emlékének állítottak az indiai kormány ajándékaként? A válaszok Persányi Miklós állatkert-igazgató személyében és munkájában keresendők. „Nagyon érdekes ennek a történelmi figurának a szerepe – mondja a népszerű állatkertész. – Van egy olyan király, aki véres háborúk egész sorozatát folytatja évtizedekig, amelyek révén százezrek halnak meg, aztán Orissában, a legutolsó csatájának a helyszínén egyszer csak megvilágosodik. Onnantól azon dolgozik, hogy népe javát szolgálja. Bár igaz, hogy előtte, akit lehetett, azt legyőzött meg megölt, de utána még hosszú évekig gyakorolta a buddhizmust, és közben egy szociális alapú rendszert és birodalmat működtetett. Az Ashoka-gondolat lényege, hogy tudjuk magunkat és ezáltal a világot megváltoztatni és jobbá tenni.”
Persányi Miklósnak persze nincs felejtendő múltja. Sőt gyerekkorától innovatív „motor” egyéniség, aki nagyon tudatosan érkezett oda, ahol ma tart. Mindez csak részben saját ambíciói beteljesítése. Ennél fontosabb az, hogy tehetségével és újító gondolataival rendszerszinten hozott pozitív változást. Így kerülhetett az ashokások közé.
Mindez az elkötelezettség bár értékelendő, de még nem irányította volna az Ashoka figyelmét az állatkertészre. Az már sokkal inkább, amit az elmúlt húsz évben a Fővárosi Állat- és Növénykertben történt, és amelynek még nagyobb sebességbe kapcsolása ezekben a hetekben, hónapokban zajlik, hiszen egy évszázad után végre bővül a területe. Persányi a kilencvenes évek elején az Európa Banknál dolgozott környezetvédelmi főszakértőként Londonban, amikor egy újságban meglátta, hogy főigazgatót keres a fővárosi állatkert. „Elkezdődött egy több hétig tartó vívódás, bár már éreztem, hogy az én pályázatom lesz a legalkalmasabb ... – vallja be Persányi. – De az ember egy ilyen döntésénél nemcsak valamit választ, hanem valamit ott is hagy. Nekem azzal a gondolattal is meg kellett barátkoznom, hogy Magyarország a rendszerváltási idők a egész Kelet-Európát jellemző gazdasági és társadalmi káoszában leledzett még, ami azóta is hat a közállapotainkra. De nekiláttam töprengeni, felfejteni, gondolkodni arról, amiket tudtam, amiket őriztem korábbról a pesti állatkertről meg az akkorra már meglátogatott vagy száz másikban látottakról. Így állt össze egy koncepció arról, hogyan is kellene egy modern állatkertet csinálni. Az akkori anyagomat még ma is be lehetne adni a világ vezető állatkertjeinek bármelyikében egy nyertes pályázathoz, mert így utólag azt gondolom, és az elmúlt húsz éve azt bizonyította, hogy jól ragadtam meg az ügyeket. Nagy meglepetéssel fogadták, mert volt már hivatalos jelölt a pozícióra, de a papírra leírt dolgoknak olyan ereje volt, ami egy kvázi az űrből idecsöppent pályázót kiemelt a többiek közül. Felhívtak és megkérdezték, hogy tetszik-e tudni, hogy mennyi itt a fizetés? Akkor már négy éve éltem külföldön, mondtam egy számot, amiről azt gondoltam, hogy elég alacsony ahhoz, hogy egy magyar állatkert-igazgatói fizetés legyen, aztán kiderült, hogy annak pont a fele. A végül otthagyott londoni jövedelmemnek körülbelül a tizede volt.”
Mindennek hátterében – és talán ez az, amit az Ashoka értékelt Persányi személyében – nagyon tudatos filozófia áll. Ennek egyik része a környezetvédelmi társadalmi aktivitás formálásának igénye, melyet korábban akadémiai kutatóként vizsgált az állatkertész, a másik az általa pet-korszaknak nevezett jelenség mint társadalmi igény kiszolgálása. „A Föld lakosságának a nagyobbik fele már városokban él, az itt élő embereknek a természettel kapcsolatos vágyai, igényei, érdekes módon a tudása is egészen más, mint a korábbi generációknak. Míg 1800-ban két nyilvános állatkert volt a világon, amilyenbe városi polgárok is bemehettek, 1850-re 20, 1900-ra olyan 100, 1990 környékén ez a szám már 5000 volt, és ma nagyjából 10 ezer körül van az állatkertek száma szerte a világon. Tehát ugyanolyan exponenciális növekedést lehet látni, mint amilyen egyébként az urbánus városi lakosságban mérhető. Az embereknek átalakult az élete, és ez felerősítette azokat a vágyakat, amelyek a természettel való kapcsolataik elvesztéséből erednek. Ezért van az, hogy a városiasodott környezetben az emberek elképzelhetetlen mennyiségű egyébként korábban haszontalannak gondolt kedvenc állatot meg más élő kuriózumot tartanak. Tartanának ők otthon zsiráfot, cápát és fókát is, mint ahogy mérges kígyót és madárpókot is dédelgetnek, csak ezek nem férnek be a fürdőszobába. De boldogan veszik, hogy ha ezt a felelősséget valaki – lehetőleg a „Köz” – átvállalja – elemez Persányi. - Az állatkertnek válaszolnia kell erre a jelentős igényre, mert a látogatóiban – és itt döntően a városlakókról beszélek – annál erősebb a vágy a természettel való találkozás iránt, minél távolabb kerülnek tőle. Mindig is küzdöttünk a terület kicsisége miatt, de most, hogy megkaptuk és ősztől elkezdhetjük átépíteni a vidámpark területét, új lehetőségek nyílnak ezeknek az igényeknek a kielégítésére.” A tervek – köztük egy monumentális biodómé – már megvannak az új területre, most már „csak” a pénzeket kell hozzárendelni, de Persányi nem aggódik: az elmúlt húsz évben minden jó tervéhez jutott végül forrás is. „Bill Drayton számomra legszimpatikusabb mondata: egy társadalmi innovátor se halat, se hálót nem ad, hanem átszervezi a halászati ipart” – mondja az állatkertész, aki nemcsak a Fővárosi Állat- és Növénykertet, de a környezetvédelmi gondolkodást is sok dologban átalakította Magyarországon.
