Ahhoz, hogy hazánk csatlakozhassék az euróövezethez, meg kell felelnie néhány alapvető gazdasági követelménynek. Ez nem könnyű feladat. No nem azért, mert megoldhatatlan, hanem azért, mert ha például az árstabilitás a cél, akkor annak áldozata lehet a gazdasági növekedés; ha meg nincs növekedés, egyaránt bajok lesznek a foglalkoztatottsággal és az államháztartással.

Elmélet és gyakorlat, elvek és hétköznapok

Féljünk-e vagy megijedjünk? Az elméleti szakemberek is megosztottak. Vannak, akik azt állítják: Magyarországnak nincs tartósan szüksége a forintra, illetve gazdaságpolitikai eszközként az önálló monetáris politikára, mert sok baj származik belőlük és kevés jó. Tehát minél előbb be kellene vezetni az eurót, de nem túlértékelt árfolyamon. S a gyors hazai bevezetésről széles körű társadalmi egyeztetést kell létrehozni, ennek alapján aztán kidolgozható egy középtávú társadalmi-gazdasági megállapodás, ami mérsékelheti az eurózónához való csatlakozás költségeit, a vele járó feszültségeket.

Mások viszont azt hangsúlyozzák: túlságosan sokba kerül a csatlakozás költségvetési feltételeinek a teljesítése 2005-ig. Félő, hogy elsietve a döntést, a forint túlságosan magas árfolyamon kapcsolódik majd az euróhoz, ami rontja a versenyképességünket; és ha nem mi magunk döntünk a fiskális szabályokról, indokolt állami kiadások kerülhetnek veszélybe, fontos állami beruházások maradhatnak el.

A gyakorlati, vállalati szakemberek ugyancsak megosztottak attól függően, hogy importálnak vagy exportálnak-e elsősorban; hogy van-e esélyük a határok lebontása utáni versenyben új piacok szerzésére, vagy inkább a már meglévő kerül veszélybe; hogy milyen ágazatban – iparban, kereskedelemben, turizmusban stb. – érdekeltek. Mérlegelnek, hogy előnyük származik-e majd abból, ha nincs árfolyamkockázata a hitelfelvételnek, a tőkekivitelnek; és vajon ki jár jobban azzal, ha az árak Budapesten is egységesen euróban jelennek meg a kirakatokban, ők vagy a külföldi versenytársak.

A magánembereket még nem igazán foglalkoztatja a forint leváltása a közös valutával. Akit igen, az inkább érzelmi töltéssel beszél róla, illetve aggódik, hogy ha a statisztikai adatok nem is bizonyítják majd, vajon az ő fogyasztói kosarában szereplő áruk és szolgáltatások ára megemelkedik-e az átváltáskor. De hát ez még messze van, nem egy háztartás napi gondjai közé tartozik! – teszik hozzá.

A sietség veszélyeket rejt

A Gazdasági Monetáris Unió (Economic and Monetary Union, EMU)-beli tagságot megelőzően az EU az úgynevezett ERM2 árfolyamrendszerhez való csatlakozást ajánlja, amiben a fő cél az infláció csökkentése és a kivitel versenyképességének a megőrzése együttesen, és nem egymás rovására. A magyar jegybank az euró bevezetésekor lényegében már erre törekedett, igaz, vannak, akik úgy vélik, egy évet megkésve.

Az euróra való áttérés idejének a lerövidítése elsősorban azért veszélyes, mert túlságosan gyorsan kellene megfelelni az árstabilitást és az államháztartási hiányt korlátozó előírásoknak.

Vannak szakemberek, akik szerint az ERM2-be való belépést is el kell halasztani addig, amíg az infláció és költségvetési deficit nem került stabilan egy biztonságosnak mondható szint alá. Mások azonban éppen azt javasolják, hogy az árfolyam-mechanizmushoz az európai uniós tagsággal egy időben kössük hozzá magunkat, mivel ez üzenet a külföldi spekulációs befektetőknek, és határozott támogatást kaphatunk, ha támadás indulna a forinttal szemben. Viszont az ERM2-nek való megfelelés kisebb feszültségekkel jár, mint az EMU-tagság kritériumainak gyorsított teljesítése.

Az természetes, hogy a különböző országok nem követhetik mechanikusan ugyanazokat a szempontokat, hiszen más a teendő ott, ahol nagy az államadósság, mint ott, ahol nincs; és más, ahol van már fejlett infrastruktúra, mint ahol hiányzik. Ezt alighanem az unió is belátja, hiszen egyre többet lehet olvasni arról, hogy átdolgozzák a „stabilitási paktumot”. Talán ez is egy érv amellett, hogy semmit nem szabad elkapkodni. Vagy épp ellenkezőleg?

EMU

A Gazdasági Monetáris Unió (Economic and Monetary Union, EMU) 1991 januárjában tizenegy országgal indult, majd kiegészült Görögországgal. A tagok a pénzügyi politika két területén mondtak le önállóságukról: az Európai Központi Bankra ruházták a monetáris és az árfolyam-politika alakítását. Az uniós csatlakozásnak nem feltétele az EMU-tagság, de arra minden államnak köteleznie kell magát, hogy mielőbb igyekszik megfelelni az EMU-kritériumoknak, s addig is részt kell vennie az Európai Unió gazdasági egyeztetési mechanizmusában, ami a közös érdekek és követelmények figyelembevételét jelenti.

Maastrichti kisszótár

Árstabilitás: akkor teljesül, ha egy tagállam inflációs rátája a vizsgálatot megelőző egyéves időszakban a legjobb eredményt felmutató legfeljebb három tagállam átlagos inflációs rátáját legfeljebb 1,5 százalékponttal haladja meg.

Árfolyam-stabilitás: azt jelenti, hogy egy tagállam a vizsgálatot megelőző legalább két éven keresztül komoly feszültségek nélkül az Európai Monetáris Rendszer (ERM) árfolyam-mechanizmusa által előírt normál ingadozási sávokon belül maradt; így különösen azt, hogy ugyanezen időszak alatt a tagállam saját kezdeményezésére nem értékelte le valutájának bilaterális középárfolyamát valamely másik tagállam valutájával szemben.

Kamatkonvergencia: e kritériumnak akkor felelhet meg egy ország, ha a vizsgálatot megelőző egyéves időszakban az árstabilitást illetően legjobb eredményt felmutató, legfeljebb három tagállam átlagos nominális hosszú távú kamatát legfeljebb 2 százalékponttal meghaladó kamattal rendelkezik.

Költségvetési fegyelem: akkor teljesül, ha a vizsgálat időpontjában a tagállam nem áll a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa által „a túlzott hiány fennállásáról hozott határozat” hatálya alatt.

Túlzott hiány: két mutató, az államháztartási hiány, illetve az államadósság GDP-hez viszonyított alakulása alapján vizsgálják; közösségi előírások szerinti referenciaérték az előbbire 3, az utóbbira 60 százalék. Ezt meghaladó értékek esetében a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa – minősített többséggel – dönt arról, hogy fennáll-e az adott a tagállamban a túlzott hiány. (A döntés során figyelembe vehetik, hogy az államháztartási hiány ugyan meghaladja a referenciaértéket, de jelentős mértékben és folyamatosan csökkent, és elért egy referenciaértékhez közeli szintet; illetve a referenciaérték túllépése csak kivételes és átmeneti, és az arány közel marad a referenciaértékhez; vagy hogy az államadósság meghaladja ugyan a referenciaértéket, de elegendő mértékben csökken, és kielégítő ütemben közelít a referenciaértékhez.)