– Ön, a McMillan&Baneth International Kft. ügyvezető igazgatója, egyike azoknak az ír üzletembereknek, akik úgy döntöttek Magyarországon alapítanak vállalkozást. Miért?

– Korábban Dublinban, a PricewaterhouseCoopers menedzsmenttanácsadójaként megismertem azokat a kihívásokat, amelyekkel a modern üzletembereknek szembe kell nézniük. Amikor kalandra vágytam, eljöttem Magyarországra, és annyira jól éreztem itt magam, hogy maradtam, és alapítottam egy vezetői tanácsadó céget. Igaz, kezdetekben a magyar vállalkozások nem sok figyelmet szenteltek a vezetői tréningeken elsajátítható tudásra, szerencsére ma már érzik a jelentőségét.

– Felkészültek a hazai kkv-k az EU-tagságból fakadó új helyzetre?

– Még nem eléggé. A Magyarországon töltött több mint tíz év alatt tanácsadóként számos itteni kkv cégvezetőjét ismertem meg, és úgy gondolom, remek kvalitású emberek. Mindössze a tapasztalaton alapuló tudás – gondolok itt a növekedés tervezésére, stratégiai döntéshozatalra, változáskezelésre, piacismeretre – hiányzik, ami ahhoz szükséges, hogy boldoguljanak az EU-ban. A mindennapi túlélési kényszerben nincs idejük a jövőt építeni. Nincsenek reális üzleti terveik, amelyek segíthetnének eldönteni, hogy melyik területre érdemes fókuszálni. Az ország gazdasági növekedésének viszont éppen ez a szektor lehet a motorja, mint ahogyan ez történt Írország esetében is. Amúgy a két ország gazdasága sok szempontból hasonló: nálunk is nagyon nagy jelentősége van a mezőgazdaságnak, de az ipar növekedése is jelentős ösztönző erő volt az elmúlt húsz évben. Ezenkívül a hetvenes évek óta erős a multinacionális nagyvállalatok jelenléte, és csak ezt követően indult meg a hazai vállalatok fejlődése. Az ír kkv-szektor valójában a nemzetközi nagyvállalatok árnyékában nőtt fel: sok kis- és középvállalat vezetője korábban valamelyik külföldi cégnél dolgozott, és ott tanulta meg a vállalatirányítás fortélyait, majd beszállítóként megfelelni az európai cégek elvárásainak. A multinacionális vállalatok elvándorlásának esélyét csökkenti az erős, beszállítóként is jelentős kkv szektor jelenléte. Magyarországnak is ezt az állapotot kell kialakítani.

– Hogyan ösztönözte a kormányzat Írországban a vállalati szektor fejlődését?

– Okos támogatásokkal. A pénzügyi és strukturális segítségen kívül olyan programokat szerveztek, amelyek segítették az ír kkv-kat, hogy magabiztosan tudjanak szembenézni a kihívásokkal. Felhívták például a figyelmüket olyan üzleti lehetőségekre, amelyek korábban nem léteztek. De talán a legfontosabb az iskolai rendszer átalakítása volt. A szakképzést az üzleti igényekhez igazították. Az egyetemek közvetlen kapcsolatot építettek ki a vállalkozásokkal, és a nyári szünetekben például a diákok elmehettek egy-egy céghez dolgozni. A két-három hónap ott töltött idő után a vállalatvezetés írásban beszámolt az egyetemnek a diák teljesítményéről, és a róla kialakult képről. Vagyis volt visszacsatolás, így a végzős diák nem pusztán egy elméleti tudásról szóló diplomát kapott; abban a gyakorlati teljesítményét is értékelték.

– A csatlakozáskor Írországnak sem volt erős, a versenyre felkészült kkv-szektora. Hogyan sikerült átvészelniük a kezdeti éveket?

– A csatlakozás bizonyos ágazatok számára mindenképen sokkot okoz. Nincs varázslat. Sem a kezdeti magas, a vállalkozásokat nem ösztönző adóterheket, sem a jelentős munkanélküliséget nem volt könnyű átvészelni, sőt. Abban az időben sokan elhagyták Írországot, és Amerikában vagy Ausztráliában próbáltak szerencsét. A vállalkozások közül is több csődbe ment. Ha visszaemlékszem azokra az időkre, azt kell mondjam, hogy a nehézségek teljesen 1993-ra tűntek el. Vagyis húsz év kellett ahhoz, hogy az ír gazdaság felnőjön. Magyarországon ennél sokkal gyorsabb átmeneti időre lehet számítani, köszönhetően a nyitott gazdaságának.