- Két hónappal a júniusi tárgyalások kudarca előtt ön írt egy tanulmányt, amelyben többféle szcenárióban vázolta a lehetséges költségvetési megoldásokat. Tehát számítani lehetett arra, hogy az eddigi uniós újraelosztási mechanizmus átalakításra szorul, és a mostani költségvetés elfogadása nem lesz zökkenőmentes?

- Az európai integráció egyedi jellemzője és feltűnően kiemelt fontosságú tényezője a források újraelosztása a tagállamok között. Ez a megalakulás óta mára egy szinte elhanyagolható szintről az unió bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) körülbelül egy százalékára nőtt. A 2004-es bővítéssel viszont relatíve szegény államok csatlakoztak, így a tagok gazdasági fejlettsége közti különbség jelentős. Sőt, ha Románia és Bulgária szóban forgó 2007-es csatlakozását is figyelembe vesszük, akkor a szélső érték valahol az akkori huszonhetek gazdasági fejlettségi átlagának harmincnégy-harmincöt százalékánál lesz. Tehát várható volt, hogy a 2007-2013-as pénzügyi folyamatok alakulásában tükröződni fognak a bővítéssel járó kihívások, hiszen a "jómódú" tagállamoknak mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk, mint korábban. Ráadásul, miközben erősödik nettó befizetői pozíciójuk, maguk is - különösen Németország - komoly gazdasági nehézségekkel küzdenek.

2004 februárjában az Európai Bizottság (EB) közzétette javaslatát, és ennek nyomán az EU kötelezettségvállalásának mértéke vált az egyeztetések fő kategóriájává. A vita kiindulópontjául az EB 1025 milliárd eurós - azaz a hét évre szóló programok összkiadását a tagországok bruttó nemzeti jövedelmének 1,26 százalékában meghatározó - javaslata szolgált. A hat nettó befizető tag viszont a GNI egy százalékánál, 815 milliárd eurónál szerette volna a kötelezettségvállalás maximumát meghúzni. Ez utóbbi a kifizetések szintjén még kevesebb, a GNI 0,91 százalékát jelentette volna.

- A június 16-17-én tartott csúcsértekezleten mégis úgy tűnt, hogy a költségvetés bevételi oldalában még csak-csak megegyeztek volna a tagállamok, a brit visszatérítés kérdésében azonban nem sikerült közös nevezőre jutniuk. Az uniónak tehát egyelőre nincs költségvetése a 2006-ot követő hét évre. A dolgok ilyetén alakulásában szerepet játszott-e a csúcsértekezlet előtt alig néhány héttel megtartott francia és holland népszavazás negatív eredménye?

- Igen is, meg nem is. Az alkotmány két tagországban való elutasítása előtt sokan arra számítottunk, hogy Németország, az EU legnagyobb finanszírozója, nem fog engedni a kiadások egyszázalékos felső határából. Az alkotmány kapcsán meghirdetett népszavazások kudarca viszont új helyzetet teremtett. A tárgyalások során a luxemburgi soros elnökség azt javasolta, hogy a tagállamok GNI-arányos befizetését 1,056 százalékban állapítsák meg. Úgy tűnt, a tagországok, legalábbis Németország ezt elfogadta volna egyfajta gesztusként, hogy az unió megítélését negatívan befolyásoló népszavazások hatását mérsékelje. Tony Blair viszont nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a brit visszatérítést illetően, vagyis az angolok továbbra is ragaszkodtak nettó pozíciójuk - deficitjük - jelentős részének visszatérítéséhez.

- A költségvetés módosítása hogyan érintette volna az új tagállamokat, köztük Magyarországot?

- A luxemburgi javaslat összesen tizenöt százalékkal csökkentette volna a költségvetést az Európai Bizottság által eredetileg javasolt kiadásokhoz képest, úgy, hogy a csökkenés leginkább a versenyképességi programok területén ment volna végbe. Az új tagországok, így Magyarország számára is, ez viszonylag kedvező megoldás lett volna, hiszen a most csatlakozott országokat leginkább érdeklő kohéziós pénzek mindössze 9,3 százalékkal zsugorodtak volna a javaslat alapján. Látni kell, hogy a kiadások három nagy csoportja három különböző elvi megközelítést tükröz.

A mezőgazdasági programok a világpiaci verseny hatásaitól védik a termelőket, a kohéziós alapok a gyengébb országok és régiók versenyképességének megerősítését célozzák, a versenyképességi programok pedig a már most kiemelkedő versenyképességűek, azaz a legjobbak gyors növekedését segítik. Ez utóbbinál valószínűleg csak a legfejlettebb országok rúgnának labdába. A kompromisszumos luxemburgi javaslat - lényegében a lisszaboni célkitűzések megvalósításának terhére - a kohéziós célokra helyezi a hangsúlyt. Hiába fontosak a lisszaboni célok, ha nincs rá pénz.

- Tehát az angolok voltak a megegyezés kerékkötői?

- A rabatt csak őket érinti, így ez a probléma máshol nem alakulhatott ki. De például Olaszország is jelezte, hogy ha az elmaradottabb dél-olasz területekre jutó források nagyságát befolyásolja a kohéziós alapok csökkenése, ők sem szavazzák meg a beterjesztést, és más országok is hangot adtak a javaslattal szembeni elégedetlenségüknek.

- Valójában, ki hangosabban, ki halkabban, a nettó befizető államok lázadnak a költségvetési mechanizmus ellen. Évtizedek óta Németország cipeli a hátán a legnagyobb terhet. Rajta kívül Anglia, Ausztria, Svédország, Hollandia és Franciaország szintén többet ad, mint kap. De például Finnország nem tekinthető szegény országnak, mégis közel nulla pozíciót tud elérni. Ezt a modellt nehezen lehetne igazságosnak nevezni. Meddig lehet elvárni a fejlettebb országoktól, hogy finanszírozzák a fejletlenebb tagállamok működését?

-Valóban, az EU költségvetése áttekinthetetlen, igazságtalan, és még az sem biztos, hogy a programokra elköltött pénzek célt érnek. Egy kutatás érdekes összefüggésekre világított rá: eszerint a regionális különbségek enyhítésével párhuzamosan lassul a gazdasági növekedés. Görögország esetében például egyértelműen így történt. Ez viszont a kohéziós alapok értelmét kérdőjelezi meg. Az unió történetében amúgy nem ismeretlenek a nehéz helyzetek, hiszen létrejötte óta a felmerülő bajok megoldása révén fejlődik. Az eredetileg hat tagállamra és egészen más programokra kialakított költségvetés is evolutív módon alakult: az újabb és újabb funkciók megjelenésével ad hoc módon változott. A költségvetés legsúlyosabb igazságtalanságai közül az egyiket a tagállamok által arányosan finanszírozott brit rabattal kompenzálták, a másik - Németország túlzott pénzügyi terhelésének ésszerű csökkentése - viszont a mai napig nem megoldott.

Bár az egyensúlytalanság tompítása érdekében 2002 óta Németország, Ausztria, Svédország és Hollandia visszakapja az angol rabatt rájuk eső befizetésének hetvenöt százalékát, de ez csak felszíni kezelés. A baj mélyebben van. Eddig soha nem volt egy pont, amikor az uniós döntéshozók újragondolták volna a működés filozófiáját. Most, úgy tűnik, elérkeztünk ehhez a ponthoz, ahonnan a régi módon nem lehet továbblépni. Ezt akár meg is köszönhetjük Tony Blairnek.

- Az utóbbi hónapokban pofonok sorát kapta az unió. Lehet, hogy ez kikényszeríti a működés újragondolását és egy új költségvetési modell kidolgozását?

- Két markáns irány lehetséges. Az egyik, hogy néhány hónap múlva újból összeülnek a tagországok államfői, és megpróbálnak megegyezni az elvek módosítása nélkül. Kérdés, hogy van-e értelme a nehezen kikényszerített kompromisszumoknak, amikor mindenki tudja, hogy igazán jó megoldást nem eredményeznek. Valami hasonló történt az Agenda 2000 esetében is, akkor szintén egy év alatt kellett tető alá hozni a költségvetést. Ennél szimpatikusabb, ámde veszélyesebb megoldás lenne, ha az eddigi mechanizmustól teljesen elszakadva a jelen helyzetre, vagyis a huszonötökre alakítanák ki a pénzek beszedésének és elosztásának mikéntjét. Középtávon minden tagállam jobban járna egy átlátható, igazságos költségvetéssel. A gond csak az, hogy egy új ruha elkészítésére kevés a hátralévő egy év, míg a régit elég foltozni. Jobb lett volna, ha három éve történik mindez. Egy biztos, a mainál méltányosabb költségvetésre van szükség.

- Milyen lenne a méltányosabb költségvetés?

- Például olyan, amelyben a bruttó nemzeti jövedelem bizonyos százalékában határoznák meg a befizetés mértékét. Ezzel minden ország a saját erejéhez képest ugyanolyan nagyságú terhet vállalna. Lépni kellene a nettó pozíciók igazságosabb terelgetésében is. Az angol rabatt helyett lehetne egy küszöbérték a negatív nettó pénzügyi pozícióra, és az e fölötti befizetések bizonyos százalékát bármely tagállam visszakapná. A bizottság eredeti, 2004 februárjában publikált javaslatában 0,35 százalékban határozta meg ezt az értéket, és az ezt meghaladó befizetések hetven százalékát osztotta volna vissza az országoknak. De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a kohéziós alapokból kapott pénzek jelentős részét a fogadó országok importra költik. Tehát, ahogyan egy korábbi tanulmányból kiderül, az uniós forrásból finanszírozott beruházásokhoz kötődő importvásárlások révén a befizetések egy része visszakerül a nettó befizető országokhoz. Az unió nettó haszonélvezőinek viszont be kell látniuk, hogy egy ország működését nem lehet pusztán az EU-pénzekre alapozni. Az integrációból számos más előny is származik.