Közismert, a nagy multik telefonos ügyfélszolgálatait kihelyezték Indiába, mégis, nehéz elképzelni, hogy az ügyintéző a vonal túlsó végén nem a közelben van. Nem egykönnyen esett le a tantusz Friedmannek sem, akit 2004 elején ért a felismerés, amikor az elnökségért induló John Kerry az amerikai munkahelyek csökkenése és az outsourcing kapcsolatának feszegetésével próbált voksokat szerezni.
Bangalore-i interjúalanyai készek voltak Friedmannek szoftvert írni, megcsinálni a könyvelését - az egyik cég 400 ezer adóleírást intéz amerikai ügyfeleinek évente -, vagy elemezni a röntgenfelvételeit. Az outsourcing többé nem a mechanikus munkafázisok kiszervezését jelenti: „a »Made in China« címkéből »Designed in China« lesz, végül kínai találmány és fejlesztés".
„Húsz éve az ember inkább közepes tanuló akart lenni egy amerikai egyetemen, mint zseni Sanghajban. De ma?" - mondja Bill Gates. Kínában japánul beszélő kínaiak tízezrei írják a szoftvereket japán és amerikai multiknak. A Ramadán-lámpásokat Kínából importálják az arab világba, akárcsak Mexikóba a városok védőszentjeinek szobrait. A JetBlue légitársaság telefonos foglalásait otthonülő amerikaiak végzik - például Betty néni a hálószobájában, vele beszélt Friedman. Az autós McDonaldsoknál a „kaputelefonban" egy másik állambeli központ veszi fel a rendelést.
A globalizáció első korszakában - Amerika felfedezésétől a 1800-as évekig - gyarmatosító nemzetek mozgatták a terjeszkedést a természeti kincsek megszerzéséért, a második időszakát - 2000-ig - a magántársaságok irányították, a piacok és az olcsó munkaerő megkaparintásáért. Az ezredfordulón Friedman szerint kis közösségek és főleg az egyén alkotják a globalizáció elsődleges hajtóerejét -a bőrszín és etnikum teljes spektrumán. A könyv e központi feltevése azonban nem egyértelműen következik a céges példákból. Hol látja a szerző az individuális tényező térhódítását?
Friedman sorra veszi a tíz „világlaposító" tényezőt a berlini fal ledőlésétől a Windows operációs rendszer elterjedésén át a Netscape 1995-ös tőzsdére lépéséig, amely elindította a dotkommániát. Egytrillió(!) dollárnyi „őrült" befektetés áramlott a technológiai szektorba, a telkomkonszernek ebből behálózták a világot optikai kábelekkel, a többszörös kapacitások miatt pedig alacsonyak lettek a kommunikációs tarifák. Létrejött egy irdatlan nagy platform az emberek közötti kapcsolódásra és együttműködésre. Ez felerősítette az üzleti kooperáció több módját, mint például az outsourcing (munkakihelyezés), az offshoring (szerződéses /be/gyártás), a nyílt forráskódú programozás, az on-line feltöltés, továbbá néhány újszerű metódus is élre tört. Például a beszállítói „láncolás", supply chaining: a vállalatok karcsúsodtak, hatékonyan az aktuális munkafázisokhoz, és valós idejű eladásaikhoz szabták fizikai eszköztárukat. A Wall Mart éppúgy erre a modellre épít, mint az Al-Kaida. Amikor a Wall Mart egyik boltjából megvesznek egy terméket, a helyére Kínában elkezdik gyártani az újabb példányt. Nem előbb, nem később. Vagy ha elromlik egy Toshiba-laptop, Amerikában elegendő bevinni a UPS futárszolgálat fiókjába. Azt hinnénk, ők csak elszállítják. Pedig a UPS-alkalmazott lesz az, aki a cég repterén megszereli a laptopot, a Toshiba hozzá sem fog érni. Mert a karbantartást insource-olta. Cégek százai-ezrei csak a márkanevet és a marketinget adják „saját" termékükhöz.
Az alá-, fölérendeltségi viszonyok helyett az értéket ma horizontálisan hozzák létre egyenrangú, együttműködő felek. A fejlődő országok szegény lakosságának horizontális habitusú megkeresése is vezethet eredményekhez a termékek rájuk sózása helyett, ami a régi, vertikális attitűdöt jellemezte: a Hewlett Packard így jött rá, hogy India egymilliárd szegényének az áram nélküli falvakba napelemmel működő fényképezőgépeket és fotónyomtatókat gyártson (az igazolványképek készítéséhez).
Globomán lelkesedésében a neoliberális Friedman félrevezetően használ egyes adatokat: a Világbankot idézve a Kínában és Indiában létminimum - napi egy dollár - alatt tengődők számának csökkenéséről beszél, de arról nem: vajon most nem másfél dolláron tengődnek-e ezek a tömegek? Azt sem köti olvasója orrára, hogy a Wall Mart csak alkalmazottai 40 százalékának fedezi az egészségbiztosítását.
Több kritikusa felrótta neki, hogy nem ad meggyőző magyarázatot arra, szerinte miért a globális kereskedelem korunk legfőbb „sztorija", és nem a globális terror, mivel az országhatárok továbbra is a globális hatalomszerkezet alapkövei. Megmosolyogtató a szerző azon vélekedése, hogy az a két ország, amelyik egy multinak végez kiszervezett munkát, nem fog háborúba lépni egymás ellen, mert úgymond „ágyastársak". A gondolatot egy korábbi könyvéből (The Lexus and the Olive Tree) fejlesztette tovább, ahol a McDonaldsszel rendelkező országok békéjén filozofált. Egy fejezetet leszámítva figyelmen kívül hagyja a szegény országokat, és olyan problémákat, mint a helyi kultúrák háttérbe szorulása, a munkaerő kizsákmányolása, a korrupció vagy a környezetszennyezés. A Nobel-díjas Joseph Stiglitz túlzásnak tartotta a „lapos világ" koncepciót, s Pankaj Ghemawhat harvardi professzor azzal hozakodott elő cáfolatként: az on-line adatforgalom, a telefonhívások és a befektetések 90 százaléka továbbra is helyi, más szóval belföldi! Talán az emberi tudat és a társadalmi tudatosság nem nőtt fel az új eszköztár globális kiaknázására.
Egy olyan világban, ahol logisztikailag minden kivitelezhető, a képzelőerő és kreativitás lesz a legnagyobb versenyelőny, szól Friedman konklúziója. Az egyéni cselekedetek által generált biznisz vagy társadalmi hatóerő azonban nem hagyható figyelmen kívül még akkor sem, ha ez részben kívül reked a GPD látókörén. Ennek tanulmányozására és mérésére Friedman a Gross Individual Product bevezetését javasolja.
