Huszonhat nyelven jelent meg Naomi Klein új könyve, a The Shock Doctrine: The Rise of Disaster Capitalism - A sokkdoktrína. A katasztrófakapitalizmus felemelkedése. A No Logo szerzője ezzel cáfolni igyekszik a népszerű mítoszt, miszerint a szabadpiac elve demokratikus úton terjed a világban.
A Milton Friedmant méltató nekrológok figyelmen kívül hagyták, hogy kánonná vált elveit „harmincöt éven át az ahhoz a fajta szabadsághoz fűződő vonzalom serkentette, amely a kataklizmák idején előálló változásoknál lehetséges, olyan pillanatokban, amikor a demokrácia gyakorlatilag lehetetlenség" - írja Klein. Friedmanék „szentháromsága": a privatizáció (állami vagyoné és természeti erőforrásoké), a dereguláció (iparé és piacé) és a közcélú költések (egészségügy, oktatás) megvágása, amely mellé gyakran hozzáadódik a minimálbér eltörlése és a kereskedelmi korlátok feloldása.
Klein szerint a Chicagói Iskola a válságban keletkezett kollektív trauma hirtelen kizsákmányolására buzdít, ideológiája fundamentalista, amennyiben normál helyzetben elérhetetlen egyöntetűségre törekszik. A szóban forgó sokkdoktrínával. „Sokkolj és terrorizálj egy egész országot, szánt szándékkal tedd tönkre az infrastruktúráit, nézd tétlenül, ahogy kifosztják a kultúráját és történelmét", aztán vonulj be megmentőként. Klein úgy véli, a szabad piaci alapelvek agresszív terjesztése része egy átfogóbb stratégiának: az amerikai külpolitika a válságzónákban destabilizációval él, hogy a demokrácia terjesztőjének szerepében tetszelegve megőrizhesse vezető szerepét a nemzetközi politikai és gazdasági rendszerben. A CIA által bő harminc éve kidolgozott (kín)vallatási metódusokat - amelyek a sokkhatásra kihegyezve váltják ki a gyanúsítottból az engedelmességet, hogy végre megeredjen a nyelve - Klein párhuzamba állítja a gazdasági intézkedésekkel, de ez alatt nem szimbolikus párhuzamot ért, hanem tudatos washingtoni ideológiát. Az „oszd meg, és uralkodj" helyett a mottó: ziláld szét, és formáld saját képedre.
E könyv előzménye, hogy 2004-ben Klein dokumentumfilmet készített a tönk szélére sodródott Argentínában, ahol megfigyelte, miként ártanak a válságkezelést végző pénzintézmények (IMF, Világbank) azzal, hogy a gyorssegély feltételeként abszolút engedelmességet követelnek meg a neoliberális metódusok bevezetésében, és Irakban is járt, ahova azért látogatott el a Harper's Bazaar megbízásából, hogy feltérképezze a háború mögötti anyagi indokokat. A szerzőnő a thaiföldi cunami és a New Orleans-i árvíz helyszínein első kézből értesült a katasztrófák utáni ügyeskedések gyakorlatáról.
„Csakis a valós vagy vélt válság teremt igazi változást. Amikor beüt a krízis, a tettek attól függnek, milyen ideák vannak lefektetve" - írta Friedman (Kapitalizmus és szabadság, 1962). És mindent megtett azért, hogy az ő ideái álljanak készenlétben. Klein rávilágít a Nobel-díjas közgazdász pályafutásának kevésbé ismert aspektusára: aktív politikai részvételére. A sokkdoktrína első tesztje Peruban történt. Miután Salvador Allendét félreállította Nixon és Kissinger, Friedman tanácsadóként a pozícióba hozott Pinochet-rezsimmel érvényesíttette a neoliberális gazdaságpolitikát (1973-tól).
Klein teóriája fényében vizsgálja az elmúlt negyven év eseményeit. „A közszférában végrehajtott szervezett rablások" szemléltető felsorolásával alternatív történelemolvasatot kínál. Thatcher a falklandi háború okozta sokkból kovácsolt politikai tőkét, hogy győzelmet arasson a sztrájkoló bányászok felett (1982), és belevághasson a széles körű, gyors ütemű privatizációba gazdasági tanácsadója, Friedrich von Hayek ösztönzésére. De Klein kitér a 2001. szeptember 11-ei eseményekből profitáló, Bush-adminisztrációhoz közeli vállalkozókra és multikra (Halliburton, Blackwater), a '80-as évekbeli bolíviai inflációra, az 1989-es Tienanmen téri zavargásokra, Jelcin hatalomra lépésére és az 1997-es ázsiai gazdasági válságra is. A nagytőke „izgalmas piaci lehetőségeket" lát a természeti katasztrófákban is. A 93 éves Friedman használt ilyen szavakat a Kathrina hurrikánnal kapcsolatban, s New Orleans állami iskolarendszerének magánosítását szorgalmazta, amit a katasztrófa után 19 hónap alatt végre is hajtottak. (De becsukták az önkormányzati lakásokat és a kórházakat is.) A délkelet-ázsiai szökőár után aukción értékesítették a földterületeket. Így cserélték le a kis falukat luxus nyaralótelepekre, megakadályozva a honos halászok visszaköltözését.
A felsorolt adatok megdöbbentőek: a '80-as évek óta a csúcsvezetők és az alkalmazottak jövedelemkülönbsége a százszorosára növekedett, az iraki megszállásból pedig privatizált háború lett Friedman közeli barátja, Donald Rumsfeld által levezényelve, amelyben egy katonára több száz beszállító és alvállalkozó jut. Miközben az országot eszményi tereppé alakították a magántársaságok harácsolásához: szabadkereskedelem, privatizálás, 15 százalékos adósáv, áramvonalasított kormányzat.
A szándékosan polemikus Klein új írása természetesen tézismű, ahogy a belőle készült dokumentumfilm sem az ellentétes nézetek ütköztetésén alapul. A „katasztrófakapitalizmus" a javak kiegyensúlyozatlan újraelosztását eredményezte az alsó- és középosztály megélhetési lehetőségeinek kárára, ám teóriájának fonákja: a felhozott példák annyira változatosak és eltérőek, hogy időnként felmerül a kétely, valóban minden esetben kizárólag a „sokkdoktrína" okozta-e - és mélyítette-e el - az adott nemzetgazdaság válságát? A dokumentumfilm - frissebb keltezése lévén - többet kínál, mint a könyv: a jelenlegi válságra vonatkozó reflexiót. Klein úgy látja, a bankokat az állami szolgáltató cégekhez hasonló szerveződésekké kellene egyszerűsíteni, amelyek történetesen nem vizet és elektromosságot szolgáltatnak, hanem megtakarításokat kezelnek.
