A gazdasági folyamatok egyre inkább megkérdőjelezik, hogy egyáltalán lehet-e, kell-e olyan szoros gúzsba kötni az országokat, mint ahogyan azt a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU, angol rövidítése: EMU) által előírtak megkövetelik. Akar Lászlót, a GKI ügyvezető igazgatóját többek között arról kérdeztük, hogy mindez milyen hatással lehet a magyar gazdaságra, amely a közös valuta, az euró bevezetését most 2010-re tervezi.

– A közelmúltban több közgazdász, például a Nobel-díjas Milton Friedman is felvetette már, hogy elképzelhető a Gazdasági és Monetáris Unió összeomlása. Ön lát erre esélyt?

– A közös valuta létét semmiképpen sem fenyegeti veszély, és a kritériumrendszer sem fog eltűnni, de elképzelhető, hogy az eredetileg kialakított korlátok fellazulnak. Valójában ez már megtörtént anélkül, hogy az Európai Unió bármilyen konkrét intézkedést hozott volna. Mindössze nem büntette meg aGazdasági és Monetáris Unió azt a hat GMU-tagországot, amelynek költségvetése az idén túllépte a háromszázalékos korlátot. Ez nem újdonság; többször előfordult már, hogy a döntéshozók a gyakorlati működés során változtatták a szabályokat, formai módosítás nélkül. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy az előírások közül lesz, ami változatlan formában megmarad.

– Létezik-e az unión belül döntéshozói szinten módosítási szándék?

– Egyelőre még csak javaslatok léteznek. A legkomolyabb vitákat egyértelműen a költségvetési deficit váltja ki. Egyesek azt látnák szívesen, ha a gyorsabb növekedést produkáló országoknál ez túlléphetné az ominózus három százalékot, míg a lassabb növekedési ráta automatikusan alacsonyabb deficitet követelne meg. Viszont például a nyugdíjreform, az elöregedő társadalom problematikájának kezelése mindenhol magával hozza az állam eladósodottsági szintjének emelkedését. Ma úgy tűnik, hogy az államháztartásra vonatkozó szabályok mindenképpen megmaradnak – legfeljebb nem a jelenlegi szigorú formájukban –, a többi kritériumot pedig átfogóbb módon értékelik. Egy biztos: a tizenkét GMU-országnak továbbra is eleget kell majd tennie bizonyos gazdaságpolitikai előírásoknak.

– Vajon eleve rosszul definiált kritériumrendszert fogadtak el 1992-ben a maastrichti csúcson, vagy a világban történt nem várt események felborították az elképzeléseket, s a más irányt vett gazdasági trendek kényszerítik ki, hogy változzanak a szabályok?

– Azt gondolom, hogy a kritériumrendszer nem tökéletes. Az is vitatható, hogy a részletek kidolgozásakor tekintetbe vették-e az összes gazdaságpolitikai szempontot. Valószínűleg nem, hiszen most éppen a napi gazdaságpolitikai problémák puhítják fel az előírásokat. Recessziós időszakban képtelenség folytatni a magas növekedési körülmények mellett eldöntött konszolidációs politikát. Az elmúlt évben az Amerikai Egyesült Államok költségvetése például szufficites helyzetből öt százalék feletti hiányba került át, ami újból növekedési pályára állította. Ennek azért megvan a böjtje: kötelező módon jönnek a megszorítások. Ezzel szemben az unióban átlagosan mindössze a GDP fél százalékának mértékében nőtt a hiány. Kétségtelen, hogy a nagyobb elmozdulás gyorsabb növekedést indukál, de véleményem szerint a gyengébb európai teljesítmény mögött elsősorban versenyképességi problémák állnak.

– Magyarországon most kijelöltek egy utat, amelynek a végén, 2010-ben, megfelelve a jelenlegi kritériumoknak, csatlakozunk a Gazdasági és Monetáris Unióhoz, és bevezetjük az eurót. Csakhogy elképzelhető, hogy addigra már nem ezek a feltételek lesznek érvényben. Felesleges áldozat?

– Az ország hosszú távú érdeke, hogy megfeleljen a leglényegesebb kritériumnak, a folyó államháztartási hiányra vonatkozó előírásnak, miközben nem érdekünk a költségvetési deficit radikális leszorítása. A következő évtizedekben az elöregedő társadalom problémájával nekünk is szembe kell néznünk. Ehhez viszont tartalékokat kell gyűjteni. A beruházások növekedése is államérdek, és források nélkül nem megvalósítható. Tehát bizonyos feltételek nem következnek a magyar gazdaság belső igényeiből. Az inflációt például le lehet vinni két és fél százalékra, de egy dinamikus növekedési időszakban – miközben a korábbi tagországok és Magyarország árszínvonalában jelentős aránytalanság áll fenn – folyamatosan nem tartható ezen a szinten. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az Európai Unió csak a belépést megelőző egy évet veszi figyelembe, később ezt a mutatót nem vizsgálják. Görögország például mindössze egy évig teljesítette a fogyasztói árszint emelkedésére vonatkozó előírásokat, és Írországban is mértek négyszázalékos inflációt. Az ERM II-ben (Exchange Rate Mechanism – központi árfolyam) rögzített plusz-mínusz tizenöt százalékos sávszélesség is – vagyis az, hogy a hazai valuta értéke az euróhoz képest ennél nagyobb mértékben nem leng ki – könnyedén tartható, de jelen pillanatban egy ennél szigorúbb sáv következményei már közgazdasági szempontból súlyos kérdéseket vetnek fel.

– A magyar gazdaság szereplőit tekintve milyen károk származhatnak abból, ha túl korán, illetve nem megfelelő feltételek mellett vezetjük be az eurót?

– A szűken értelmezett gazdaság boldogan venné az euró bevezetését, sőt! Bizonyos szinten egy észrevétlen átmenet tapasztalható: a fejlesztési hitelek negyven százalékát már euróban folyósítják, és a hazai piacon működő multinacionális vállalatok közül is sokan már a közös valutában számláznak. Az euróhitelek olcsóbbak, és az árfolyamváltozásból adódó pluszkockázat is eltűnne. Ugyanakkor az euró korai bevezetése hatalmas költségvetési megszorításokat indukálna, amelynek adónövekedés és az infrastruktúra fejlődésének lassulása lenne a következménye. Az optimális helyzetben a folyó kiadásokat kell csökkenteni – struktúrájában pedig a beruházási célok felé tolni az arányokat –, miközben az adók mérséklődnek, és a költségvetés hiánya is kevesebb lesz.

A konvergenciakritériumok

Stabilitás: a fogyasztói árszint emelkedése a három legalacsonyabb rátájú ország átlagos árindexétől legföljebb 1,5 százalékkal térhet el.

Kamatpolitika: a hosszú lejáratú államkötvények nominális kamatrátája a három legstabilabb ország kamatlábszintjét legfeljebb 2 százalékkal haladhatja meg.

Árfolyam-politika: a valutaárfolyam a megelőző két éven át nem lép ki az induló központi árfolyam, az ERM által előírt ±2,25 százalékos sávjából.

Költségvetési politika: az államháztartás folyó deficitje a GDP 3 százalékát, illetve az adósságállomány a GDP 60 százalékát nem lépi túl.

Déli példák

Olaszország 1998-ban, Görögország 2001-ben lett a Gazdasági és Monetáris Unió (GMU, angol rövidítése: EMU) tagja. A csatlakozást megelőző költségvetési reformokban sok hasonlóság felfedezhető a két ország között, derül ki Artner Annamária, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének munkatársa által készített tanulmányból.

Az OECD összegzése szerint Olaszország költségvetési egyensúlyra törekvő politikája elsősorban a kiadások csökkentésére koncentrált, azonban a GMU-ba lépés előtti év látványos sikere elsősorban a bevétel növekedésével magyarázható. E mögött egyrészt a privatizációból befolyó és adóreformokból eredő bevételek állnak, másrészt pedig az 1996-ban megkötött béregyezmény hatására megemelkedtek a jövedelmek, és így az alkalmazottak által befizetett adó mennyisége is.

Az adóbevételek közel kétszer olyan gyorsan nőttek, mint a nominális GDP. Eközben az országnak sikerült a költségvetési hiányt is leszorítania az állami adminisztráció reformja, valamint az államkötvények kamatainak mérséklésével és a lejárati idő meghosszabbításával elért kamatteher-csökkenés révén. A sikerekhez hozzájáruló, messze ható adóreform során ideiglenes adót vezettek be, kiterjesztették az adóalapot, mérsékelték a személyi jövedelemadót, valamint a TB-hozzájárulást, növelték viszont a közvetett adókat. A nyugdíjreformot a középtávú költségvetési egyensúly érdekében felgyorsították.

Görögországban szintén a bevételnövekedés – elsősorban az adóbevételeké – játszotta a főszerepet a költségvetés pozíciójának javulásában, a kiadási oldal visszafogása viszont nem volt hangsúlyos eleme a görög gazdaságpolitikának. A GMU-tagság előtti utolsó évben a lakosságra nézve kedvező adó- és társadalombiztosítási intézkedéseket vezettek be, és az így kieső bevételt az újonnan bevezetett tőzsdeadóval és a szigorúbb adóbehajtással kompenzálták.

Bár mindkét ország jelentős adóreformot hajtott végre, Görögországban a lakosság számára kedvező, míg Itáliában inkább kedvezőtlen intézkedések születtek. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a növekvő költségvetési bevételekhez mindkét esetben jelentősen hozzájárultak az akkori kedvező jövedelmi és tőzsdei növekedési trendek, mutat rá a kutatóintézet munkatársa.