Az ellenzéki politikusokat hallgatva az a képzetünk támadhat, hogy a jelenlegi kormány egyesen azon töri a fejét, miként ártson az embereknek. Egyébként a jövő évi költségvetéssel kapcsolatos kormányzati elképzelések bejelentésére reagálva Áder János, a Fidesz frakcióvezetője szinte szó szerint így is fogalmazott. No, ez balgaság. Ugyanakkor az is elképesztő – még ha vannak is olyanok, akik ezt jó kommunikációs húzásnak minősítik –, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök – demonstratíve a pénzügyminiszter és a jegybankelnök társaságában! – július 16-án délelőtt büszkén bejelenti: Magyarország 2008. január elsejétől pedig csatlakozni fog a monetáris unióhoz (EMU); majd még aznap délután megtudjuk, hogy milyen szigorításokkal kívánja a kormány egyensúlyba hozni a jövő évi költségvetést. (Röviden: adócsökkentések helyett adóteher-emelkedéssel; hosszabban lásd a Piac és Profit múlt havi számát!)

A forint euróra váltása sokak szerint érzelmi kérdés, mások szerint kemény gazdasági racionalitás. Alighanem ez utóbbiakat kellene komolyan venni!

A reális dátum

„Ahhoz, hogy hazánk csatlakozhassék az euróövezethez, meg kell felelnie néhány alapvető gazdasági követelménynek. Ez nem könnyű feladat. No nem azért, mert megoldhatatlan, hanem azért, mert ha például az árstabilitás a cél, akkor annak áldozata lehet a gazdasági növekedés; ha meg nincs növekedés, egyaránt bajok lesznek a foglalkoztatottsággal és az államháztartással.

Vannak, akik azt állítják: Magyarországnak nincs tartósan szüksége a forintra, illetve gazdaságpolitikai eszközként az önálló monetáris politikára, mert sok baj származik belőlük és kevés jó. Tehát minél előbb be kellene vezetni az eurót, de nem túlértékelt árfolyamon. S a gyors hazai bevezetésről széles körű társadalmi egyeztetést kell folytatni, ennek alapján aztán kidolgozható egy középtávú társadalmi-gazdasági megállapodás, ami mérsékelheti az eurózónához való csatlakozás költségeit, a vele járó feszültségeket.

Mások viszont azt hangsúlyozzák: túlságosan sokba kerül a csatlakozás költségvetési feltételeinek a teljesítése 2005-ig. Félő, hogy elsietve a döntést, a forint túlságosan magas árfolyamon kapcsolódik majd az euróhoz, ami rontja a versenyképességünket; és ha nem mi magunk döntünk a fiskális szabályokról, indokolt állami kiadások kerülhetnek veszélybe, fontos állami beruházások maradhatnak el” – írtuk a Piac és Profitban ez év áprilisában.

S akkori összeállításunkból az is kiderült: a feltételeket sorra véve érveljen valaki akár a gyorsabb, akár a lassabb euróra való váltás mellett, lehetséges időpontként ugyanazt jelöli meg. 2008-at!

Valóban a társadalom fizet

Magukat függetlennek tartott elemzők sem véletlenül értékelik tehát kompromisszumosnak a kormány mostani döntését. Az elvileg legkorábbi 2007 ugyanis vállalhatatlan, többek között azért, mert legközelebb 2006-ban várható, hogy a költségvetési deficit a feltételként megszabott 3 százalék alá süllyedhet, és a feltételek teljesítése után még plusz két év a valutacsere. Egy későbbi, 2009-es dátum azonban már olyan távoli cél, hogy nem igazán lenne hatásos 2003-ban szólni róla.

Szigorítani viszont már most kell. Hiszen ahhoz, hogy öt év múlva valóban félretehessük a forintot, igenis racionálisan kell a költségvetésnek gazdálkodnia, mert az euróra való áttérés komoly kötelezettségeket von maga után. Aminek az árát valóban a társadalomnak kell megfizetnie! De ezt tényleg mindenki tudja. Gond akkor van, ha a politika nem enyhíti, hanem súlyosbítja a csatlakozással szükségszerűen vele járó terheket, feszültségeket.

Nincs válság, de mélyül?

„Nincs gazdasági válság, és nem is lesz, amíg én miniszterelnök vagyok” – lassan szállóigévé válik Medgyessy Péter kijelentése, amit egy rádiónyilatkozatában mondott a nyár közepén. „A jelenleginél is mélyebb gazdasági válságba sodródik az ország” – reflektált az exminiszterelnök, Orbán Viktor.

Az euró bevezetésének tényleges időpontja és a magyar gazdaság állapota közvetlen összefüggésben van. Ha másért nem, hát ezért is lenne nagyon fontos, hogy a valóban létező nemzetgazdasági (egyensúlyi, ágazati stb.) gondokat reálisan értékeljük, és ne szépítsük a helyzetet – ahogy azt a kormány igyekszik tenni –, de ne is beszéljünk válságról – ami az ellenzékre jellemző – ott, ahol nincs. Tény, hogy rossz a fizetési mérleg, magas a költségvetési hiány, alacsony a megtakarítási ráta, ennek következtében kevés a beruházás, gyenge az export. Eközben a magyar gazdaság szerkezete megfelel a modern gazdaságokénak: a szolgáltatások és a fejlett ipari kultúrák vannak túlsúlyban.

Átgondolt gazdaságpolitikával tehát akár nagyobb áldozatok nélkül kihúzhatnánk addig, amíg előbb-utóbb tényleg növekedésnek indul a világgazdaság – a tavalyi prognózisok szerint mostanra régen meg kellett volna kezdődnie az élénkülésnek! –, ami húzóereje lehetne az exportnak, a tőkebefektetéseknek és a magyar gazdaság egészének.

Grafikai tervek

A német jegybank – szemben a magyarral – nem igazán örülne annak, ha az EU-tagjelölt országok, köztük Magyarország, gyorsan csatlakoznának az eurózónához. Sőt még annak sem, hogy előbb – a miniszterelnöki bejelentés szerint 2004. május 1-jén, tehát az EU-tagsággal egy időben – annak az előszobájába, az EU-árfolyamrendszerbe belépnénk. (Az ERM–II. lényege, hogy az euróhoz kötött forint csak egy bizonyos sávban mozoghat.) A Bundesbank ellenérve: az éles piaci versenyben könnyebb helytállni erős kötöttségnek nélkül.

Ez igaz. Ahogy az is, hogy az euró 2008-as bevezetése a magyar rendszerváltás beteljesedését jelentené. Aminek egy apró, de érzelmi szempontból – mert azért ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül! – jelentős mozzanata, hogy a kormány most ősszel pályázatot ír ki a magyar euróérmék és bankjegyek grafikai megtervezésére, illetve arra, hogy kik legyenek azok a nagyságok, akiknek az arcképét így is megörökítjük. Bízzunk benne, hogy az erről hamarosan várható vita nem tereli el a figyelmet a lényegről: az euró bevezetésével járó, az előttünk álló években várható társadalmi hatásokról!