Májusban volt tíz éve, hogy az unió döntéshozói úgy látták, eljött az idő az Európai Monetáris Unió - azaz a közösség végső fejlődési fázisa - létrehozására. Ekkor dőlt el a közös fizetőeszközt elsőként bevezető 11 ország névsora, és véglegesítették az érmék technikai paramétereit is. 2002-ben, amikor készpénzként forgalomba került, 12 országban - időközben ugyanis Görögország is csatlakozott a csapathoz - váltotta le az addigi nemzeti valutát az euró, majd 2007-től Szlovéniában, 2008-tól pedig Cipruson és Máltán is. Ma 15 állam tagja az eurózónának, és az Európai Bizottság és a Pénzügyminiszterek Tanácsának legutóbbi döntése szerint 2009-től akár Szlovákia is csatlakozhat a körhöz.

Elvileg kötelező

Az újonnan csatlakozott országok azonban még nagyon távol van attól, hogy teljesítsék a szigorú - és napjainkban mind többet vitatott - kritériumrendszert. Az Erste Bank tanulmánya szerint meglehetősen nagy - legalább hároméves - szünet is következhet, míg a következő kelet-közép-európai ország beléphet az euróövezetbe. Az időzítés függ a mielőbbi bevezetésre vonatkozó politikai támogatástól - most éppen Csehországban a leggyengébb, Lengyelországban pedig a regnáló kormány révén viszonylag erős -, valamint a kormányoknak a strukturális reformok és a fiskális konszolidáció előmozdítását célzó erőfeszítéseitől.

Tény azonban, hogy az eurózóna súlya ma az Amerikai Egyesült Államokkal összehasonlítva is jelentős. A 2007. január elsejei adatok szerint - s mint mondtuk, azóta két újabb tagállam, Ciprus és Málta is az övezetbe lépett - az eurózóna lakosainak száma eléri a 312,7 millió főt, és az övezet képviseli a világ GDP-jének 22 százalékát, míg az Egyesült Államok 28 százalékot (forrás: Wikipédia). Az amerikai dollár, az angol font és a japán jen mellett a legújabb irányadó valutaként számon tartott fizetőeszköz 2006-ban a világ tartalék valutái között erős második helyen állt a dollár mögött. Az IMF adataira való hivatkozással 2007-ben a HVG-ben jelent meg egy írás, amely szerint az amerikai dollár részesedése a világ tartalékaiban 65,7 százalék, az euróé 25,2 az angol fonté 4,2, a japán jené 3,2, míg a svájci franké 0,2 százalék.

Pedig a kilencvenes évek elején voltak, akik szkeptikusan tekintettek a közös valutára, és úgy vélték, hogy bevezetése politikai dezintegrációhoz, valamint gazdasági ollóhoz vezethet. Ezzel szemben mások azt prognosztizálták, hogy viszonylag rövid időn belül átveszi a dollár szerepét, és a legfontosabb nemzetközi valutává válik. Az adatok azonban inkább az úgynevezett középutas szcenáriót látszanak igazolni.

Az Európai Bizottság Economic Papers sorozatában idén áprilisban publikált tanulmány (The international role of the euro: a status report) szerint az euró nemzetközi szerepe folyamatosan nő, bár a dollár elsősége megkérdőjelezhetetlen. Ahogyan a már említett statisztikából is kitűnik, továbbra is az amerikai fizetőeszköz a domináns tartalék valuta annak ellenére, hogy az euró részesedése a jegybanki tartalékokban már ma is jelentősen magasabb, mint amit amúgy az egyes országokban a portfólióoptimalizálás szükségessé tenne (különösen az európai országok tartalékképzési politikájában jelenik meg aktívan a világ legfiatalabb pénze).

Az euró nemzetközi kereskedelemben való részesedése szintén nő, és mind több ország rögzíti valutája árfolyamát a közös fizetőeszközhöz, illetve adósodik el euróban. A számok azt is jelzik, hogy vannak esetek, amikor a magánszektor is szívesebben használ eurót, mint dollárt, olvasható a tanulmányban.

A szerzők a jelenség hátterében az amerikai infláció emelkedését, valamint a dollár - az amerikai deficit miatti - sebezhetőségének erősödését látják. Azonban, amennyiben sokkszerű esemény nem következik be - például az amerikai inflációs várakozások meglódulnak, vagy a világ nem szavaz bizalmat az USA pénzügyi és gazdasági politikájának -, a két valuta nemzetközi súlyának kiegyenlítődése csak lassan történik meg, írja Elias Papaioannou és Richard Portes, a tanulmány készítői. Ehhez persze azt feltételezhetjük, hogy az európai döntéshozók folytatják a pénzügyi piacok reformját, és az Európai Központi Bank (EKB) fenntartja alacsony inflációs várakozásait.

Bár a jövőt megjósolni nehéz, a kezdeti félelmek, miszerint az európai fizetőeszköz destabilizálná a közösség gazdaságát, és politikai dezintegrációhoz vezetne - ahogyan azt például Martin Feldstein 1997-ben és 1999-ben írta -, ma nem tűnnek megalapozottnak. Mint ahogyan azok a főképpen amerikai és angol gazdasági szakemberektől származó forgatókönyvek - amelyek szerint az euróövezet nehéz helyzetbe került országai, Németország, Franciaország és Olaszország feladják az uniós pénzt - sem váltak valóra, már csak azért sem, mivel egy ilyen lépés gazdasági és politikai ára valószínűleg jóval meghaladta volna a visszarendeződéstől remélt pozitív hozamot.

A tanulmány szerzői úgy vélik, az anyag megírásának időpontjában egyértelműen úgy látszik, hogy az euró jótékonyan hat az inflációra és az árfolyamokra is. Szerintük a közös valuta szerepének további erősödéséhez vezethet, ha a BRIC országok - Brazília, Oroszország, India és Kína - egyszer csak aktívvá válnak a globális pénzpiacokon is, és esetleg ugyanolyan nyitottak lesznek az euró-névértékű pénzeszközökre, mint a dollárban meghatározott instrumentumokra.

Ám az euró gyenge pontjait a szerzőpáros sem hagyja említés nélkül. A legfontosabb hátránya, illetve fejlődésének akadálya valószínűleg az, hogy ez nem egy állam, hanem egy heterogén országcsoport pénzeszköze, ebből kifolyólag pedig az euróövezet sokkal kevésbé lehet egységes szereplője a globális gazdasági színtérnek, mint az Amerikai Egyesült Államok. Már csak azért sem, mert a bővülések során gazdaságilag egyre alacsonyabb fejlettségi fokon álló országok léptek be.

Az európai valuta amerikai dollárhoz viszonyított árfolyama szintén vet fel kérdéseket, lévén, hogy az euró értéke az elmúlt tíz évben csupán ritkán és akkor sem tartósan tükrözte a zóna országainak valós teljesítőképességét.

A tapasztalat azt mutatja, hogy optimális esetben az európai valuta 1,1 dollárt ér, állítják az európai szakemberek. A jelenlegi 1,6 dolláros árfolyam tehát erősen túlértékelt, negatív hatásai pedig megmutatkozhatnak Európa, illetve az eurózóna tagországainak teljesítőképességében. Amikor 2002-ben az euró készpénzként forgalomba került, 0,8 dollár körül mozgott az árfolyama, 2004. december végére pedig 1,35 dollárnál is magasabbra szökött, miközben az európai országok költségvetési deficitje is a vártnál kedvezőtlenebbül alakult. Ekkor már több nemzetközi pénzügyi szakértő is az EKB beavatkozását sürgette. Bár az árfolyam 2006 során 1,3 dollár körül stabilizálódott, az amerikai pénz ezután bekövetkezett romlása miatt 2008-ra újból megugrott, és közel 1,6 dollárra emelkedett. Ez a helyzet a világpiaci árversenyben az amerikai gyártók számára kedvező, de egyáltalában nem az az eurózóna államainak, befolyásolja mind az amerikai import, mind az export volumenét.

Ebben a helyzetben aggodalomra adhat okot az is, hogy az Európai Központi Bank, szemben az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve-vel (Fed), csupán a monetáris politikát tudja befolyásolni, a fiskális politika ugyanis a tagállamok jogkörébe tartozik. Most tehát nem tehet mást, mint hogy ténylegesen őrködik az infláció mértékén, még akkor is, ha mindez az eurózóna tagországai növekedésének rovására megy. Az EKB problémája évek óta tart. Az erős euró kamatcsökkentést tenne szükségessé a belső fogyasztás növelése érdekében, ám ez esetleg negatívan hatna az inflációra. Az európai jegybank már 2005 évelején sem tudott mást tenni, mint hogy nem emelte a rövid lejáratra szóló kamatlábat, jelezve ezzel, hogy az erős euró lehet, hogy komolyabb veszélyekkel jár Európában, mint az infláció.

Habár elméletileg a fiskális politika autonómiája önmagában nem veszélyeztetné a monetáris unió stabilitását, most mégis jelentősége lehetne a két eszközrendszer összehangolt alkalmazásának. Közgazdasági tény ugyanis, hogy a fiskális és monetáris intézkedések közvetve befolyásolják egymás mozgásterét.

És hogy mi következik mindebből? A pozitív uniós publikációk ellenére egyes elemzők egyáltalán nem bizakodóak az euró jövőjét illetően.

Akad olyan pénzügyi elemző is, aki szerint a most zajló folyamatok akár az övezet országainak tartós recesszióját is okozhatják. Norbert Walter, a Deutsche Bank vezető közgazdasági elemzője például 2005 elején úgy nyilatkozott, hogy - alapul véve az elmúlt harminc év gazdasági tapasztalatait - az optimális árfolyamtól körülbelül 30 százalékos eltérés már kritikus pontnak tekinthető. Csakhogy ezt az euró az 1,4 dolláros árszintnél már elérte.

Ugyanakkor a maastrichti kritériumok betartatásának szigora is oldódni látszik mind a költségvetési deficit, mind pedig az árstabilitást illetően. Szlovákia országértékelésében például az unió csupán kiemelte és nem hibaként rótta fel az árstabilitás hosszú távon jelentkező problémáját. Az Erste Bank elemzése szerint így az EU széles mozgásteret hagyott magának a jövőre nézve, amikor is további országok vezethetik majd be az eurót.