– Az Országgyűlés június végén elfogadta a területfejlesztési törvény módosítását, amelyet azóta a köztársasági elnök is aláírt. Melyek az új szabályozás legfontosabb elemei?

– A területfejlesztésről szóló törvény módosítása fontos változásokat indít el, ezek közül hármat emelnék ki. Elsőként azt, hogy erősíti az Országos Területfejlesztési Tanács jogkörét, ami annyit jelent, hogy a kormány elé kerülő valamennyi olyan előterjesztés kapcsán, amelynek van területfejlesztési vonatkozása – márpedig szinte mindennek, ami fejlesztéspolitikával foglalkozik, annak van, hiszen minden fejlesztés térben valósul meg –, ki kell kérni a tanács előzetes véleményét. Fontos eleme a módosításnak az is, hogy a törvény, most először, komolyabb formában foglalkozik a regionális fejlesztési tanácsok munkaszervezetével: leírja a régiókban működő regionális fejlesztési ügynökségek tevékenységi körét, funkcióját, s ezzel a stabilitásukat is megerősíti. A területfejlesztési törvény harmadik fontos vonása a kistérségi területfejlesztési intézményrendszer létrehozása.

– Mi a gyakorlati jelentőségük ezeknek a változásoknak?

– Ha valóban komolyan gondoljuk, hogy 2007. január elsejétől a régiók önállóan tervezzenek, és önállóan használjanak fel uniós forrásokat, akkor ehhez, az unió gyakorlata és elvárása szerint, legalább három feltételre van szükség. Elsőként: legyen legitim döntéshozó szervezet. Ezzel van teendőnk, mert növelni kell a régióból delegáltak számát, és csökkenteni a minisztériumok képviselőiét. Most ugyanis sem a koalíciós partner, sem az ellenzék – különböző megfontolásokból – nem támogatta, hogy csináljunk egy erőteljes, nagyobb hatáskörrel rendelkező és kevésbé az egyes tárcák közvetlen befolyása alatt álló regionális fejlesztési tanácsot, amit én nagyon sajnálok. A módosítással viszont egy másik feltétel teljesült: hogy a régiók komoly, felkészült, tapasztalatokkal rendelkező munkaszervezettel rendelkezzenek. Ebből a szempontból van jelentősége, hogy a törvény stabilitást adott a regionális ügynökségeknek. A harmadik uniós feltétel, hogy a régiónak legyenek saját forrásai.

– Ezt is teljesíti a törvény?

– Ez nem teljesen a területfejlesztési törvényből fakad. A most készülő költségvetési törvény egyik kiinduló szempontja, hogy a regionális decentralizált döntések száma, aránya növekedjék. Az egész pályázati rendszernek az a logikája, hogy központi szinten olyan ügyekben döntsenek a tárcák, amelyek természetüknél és súlyuknál fogva, kormányzati szintet érdemelnek. Mondjuk egy négy- vagy öt számjegyű út felújítása azonban nem kormányzati kompetencia. A keretek meghatározása hozzá – az, hogy mennyi pénz van erre, hogy melyik régióban mennyit lehet fordítani rá – viszont kormányzati kérdés, és a kormányzatnak vállalnia kell a döntés ódiumát, sőt akár a konfliktust is arra nézve, hogy sok vagy kevés a felhasználható forrás. De ezen belül például, hogy konkrétan egy adott régióban melyik utat kell felújítani, a döntési kompetenciát a régiónak kell adni. E téren ebben az évben is történt változás, már kaptak a régiók átadott forrásokat. Igaz, hogy ma még nagy kötöttségek mellett, de ezek jövőre feltétlenül oldódnak. Tehát mindezek együtt erősítik a régiók pozícióját, s ez részben a területfejlesztési törvényből, részben a kormánynak a költségvetési törvényben megvalósítható szándékaiból következik.

– Harmadik fontos elemként a kistérségi területfejlesztési intézményrendszer létrehozását említette.

– A törvény azt mondja, hogy valamennyi kistérségben, ahol nem működnek teljes körű, minden települést magukban foglaló többcélú társulások, ott kistérségi területfejlesztési tanácsot kell létrehozni. Ezek fontos jellemzője, hogy mindegyik település benne van, senkit nem lehet kihagyni belőle. A működésükhöz forrásokat is kapnak – általában kistérségenként 9–20 millió forint között –, hogy kistérségi fejlesztési koncepciókat tudjanak kidolgoztatni, a kistérség számára fontosabb projekteket menedzselni, támogatni tudják, és – kisebb jelentőségű összegnél, önerőpótlásként – a hiányokat is képesek legyenek majd ezzel kezelni. Végül, de messze nem utolsósorban cél, hogy fokozatosan egyre több szakembert foglalkoztathassanak kistérségi szinten azért, hogy a kistérségek pályázó-, forrásvonzó és forrásfelhasználó képessége növekedjék.

– A forrást a területfejlesztési törvény rendeli a kistérségi tanácsok működéséhez?

– Erről egy kormányrendelet intézkedik. A BM-mel közösen, a többcélú társulásokra kiírt pályázatok egyik fordulata az, hogy ott, ahol nincsenek teljes körű társulások, fejlesztési tanácsok jönnek létre, és ezekhez rendel 1,8 milliárd forintot.

– Végül is ezeknek az elemeknek az összhatása milyen lesz a kistérségekre?

– Az említett három legfontosabb elem – tehát az Országos Területfejlesztési Tanács jogkörének, valamint a regionális fejlesztési tanácsok munkaszervezete stabilitásának megerősítése és a kistérségi területfejlesztési intézményrendszer létrehozása – összességében azt eredményezi majd, hogy a kistérségi szereplők tudatosabban fognak pályázni a forrásokra. Átgondolják, hogy hová akarnak eljutni, ahhoz milyen fejlesztések kellenek, és ehhez sorba rakják a saját, valamint a pályázattal elnyerhető forrásokat, legyenek azok uniósok vagy nemzetiek. Ebből következően a kistérségek egyre intelligensebb szereplői lesznek a fejlesztéspolitikának. Ilyen értelemben a törvénymódosítás az uniós források felhasználásának is a garanciája.

– Vannak, akik aggódnak, hogy nem fogjuk tudni kihasználni az unió nyújtotta lehetőségeket, és így komoly összegektől esünk el. Mennyire reális ez a félelem?

– A Regionális Operatív Program, a ROP esetében, szerencsére ezt semmi nem támasztja alá, nagy mennyiségben érkeznek a pályázatok, én semmi gondot nem látok. Még az sem kizárt, hogy a 2004-től 2006-ig kiírt pályázati lehetőség az utolsó évre kimerül. Persze, ez csak feltételezés, de a Regionális Operatív Program esetében határozottan merem állítani, hogy a forrásokat teljeskörűen kihasználjuk.

– Említette, hogy a jövő évi költségvetés elkészítésénél a regionalizmus szempontja előtérbe kerül. Milyen változások segítik a régiófejlesztést?

– A 2005-ös költségvetési évben merőben új gyakorlatot kíván a kormány bevezetni. Az egyes tárcák a különféle támogatási célelőirányzataikat nem automatikusan kapják majd meg. Azaz a kormány föl akar hagyni az eddigi gyakorlattal, amely szerint, ha az előző évben volt valamire pályázati forrás – ez a bázis –, akkor ésszerű, ha ezt a picit megnöveljük, hiszen van infláció meg egy picit több kell, vagy ha kevés a pénz, akkor mindenkitől húzzunk le egy keveset; de az föl sem merül, hogy az a pályázati cél ne legyen. Azért helyes, hogy ezzel szakít a kormány, mert Magyarországon több száz körüli a pályázatok száma, amelyek – már a számukból következően is –, meglehetősen elaprózzák a forrásokat. A másik probléma az, hogy hihetetlenül sok a párhuzamosság, az átfedés, és ebből fakadóan a potenciális kedvezményezettek, ha átlátják a helyzetet, akkor több helyre is pályázhatnak, és várják, hogy vajon melyik sikerül. Ez természetesen nincs rendjén. A kormányzatnak is nehéz nyomon követnie, hogy hová, merre mennek a fejlesztési források. Az is lényeges szempont, hogy régiókról és központi kormányzati funkciókról is szó van egyszerre. Mindezek együttesének következménye, hogy 2005-re ki akarjuk próbálni, hogy a tárcák is pályázattal nyerhetik el a támogatási forrásokat. A kormány döntése értelmében pedig előnyben kell részesíteni azokat a pályázatokat, amelyeknek a lebonyolításában a régiószint is érintett, ezért ez már önmagában jelentős hatással lesz a regionalizmus fejlődésére.

– Az, hogy a minisztériumok pályáznak, megszünteti az átfedéseket?

– Eddig az elkülönült tárcaérdekek erőteljesen rontották a mindenkori kormányok horizontális működését. Vertikálisan az egyes ágazatok jól-rosszul működnek, de horizontálisan, amikor össze kell szervezni, több komponensből összeállítani egy csomagot, amiben van beruházás, munkahelyteremtés, van környezetvédelmi célú beavatkozás, útépítés, csatornafejlesztés, akkor az együttműködés kormányzati szinten már nehézkes. Érthetően az, hiszen egy-egy minisztérium szintjén a bejövő több száz vagy ezer pályázatot mondjuk másik hat minisztériummal összehozni, meglehetősen reménytelen feladat. Tehát már önmagában az, hogy a döntések a régió szintjére kerülnek, egymás mellé hozza ezeket az ügyeket, illetve ha maga a rendszer eleve honorálja, hogy többkomponensű pályázatokat szívesen lát, akkor efelé fog elmozdulni a gyakorlat. A források kevésbé aprózódnak el, és a felhasználás jóval hatékonyabb és integráltabb lesz. Az ez irányba tett első lépésektől nagyon sokat várok, és remélem, hogy valóban meghozzák az eredményt.

– Nemrégiben mutatták be a Remeket, a központi és uniós támogatásokat összegző regionális, megyei és kistérségi adatok tárát.Mondana erről néhány szót?

– Nem csak a struktúra, az adatok nyilvántartása, tárolása, kezelése is fontos kérdés. Elkezdtük ezt a munkát a VÁTI területfejlesztési információs rendszerének bázisán. Készítettünk egy kísérleti kiadványt, amely kistérségi, megyei és regionális bontásban tartalmazza az elmúlt két év támogatási forrásait, sőt kistérségen belül településenként is. Ez volt az első ilyen irányú lépés a Magyar Köztársaság életében, ami elgondolkodtató, hiszen hasonlót hosszú évek óta csinálnak mondjuk a közepes nagyságrendű kereskedelmi bankok. Tehát nem informatikai, hanem szemléleti probléma állt a késlekedés mögött. A hagyományos felfogás szerint a hatalomnak két fő forrása van, a pénz és az információ. Ez véleményem szerint nagyon is konzervatív, nekem erről gyökeresen más a véleményem. Egy kormány súlya nem attól függ, hogy maga a kormány vagy a tárcák mennyi pénzt osztogatnak, és nem is az általuk megőrzött és senki másnak át nem adott információktól. Attól erős egy kormány, ha a döntések ott dőlnek el, ahol el kell dőlniük, a szükséges információk mindenki számára hozzáférhetők, mert az ország javát kell szolgálják, nem csoport-, személyes vagy bármilyen ambíciókat. Egy kormány attól nagy, hogy koncepciója van, víziója van, tervei vannak, szabályoz, stratégiát csinál, törődik a nemzetközi feltételekkel, és a többi, és a többi. Ez tulajdonképpen paradigmaváltás, ha úgy tetszik.

– Milyen érelemben?

– Paradigmaváltás abban az értelemben, hogy a kormánynak az a dolga, hogy az ország egészében gondolkodva igyekezzen létrehozni a lehető legjobb feltételeket makro, és ha úgy tetszik, ágazati értelemben is, beleértve a szabályozást, a törvénykezést. Azért is volt értelme annak, hogy megcsináltuk a Remeket, mert a kormánynak bemutatva, mindenki megdöbbent a számokon. Sehol nem állt össze a fejekben, hogy mondjuk egy észak-alföldi régió több, mint hetven milliárd forintot kapott az elmúlt két évben. De az is kiderült, hogy az OTMR – az országos támogatási monitoringrendszer – adatainak felhasználásával a költségvetési támogatásoknak csak egy része követhető nyomon, mert más adatok máshol vannak. Ma nincs egy olyan adatbázis, ahol minden összeér. A kormány, ezt felismerve, döntött, hogy alakuljon erre egy tárcaközi bizottság; meg is kaptam a feladatot, hogy szervezzem meg. Nem új dolgot kell csinálni, az a feladvány, hogy az OTMR, az uniós támogatásokat összegző EMIR és a TEIR – a területfejlesztési információs rendszer – bázisán, e három együttműködésével el kell érni, hogy évről évre teljes körű legyen a kép szakmai-ágazati és területi bontásban is, hogy hová, mire, mennyi pénz ment. Ebben az effektív támogatásokon keresztül a kamattámogatáson át az adótámogatásig mindennek benne kell lennie, ami az önkormányzatokat, a vállalkozásokat vagy bárkit is érint, mert ebből nagyon fontos következtetéseket lehet levonni. Például, hogy egy infrastruktúra-fejlesztés, autópálya-építés a következő években hozott-e tisztajövedelem-növekedést, vagy nem. Érdekes intenzitási mutatók adódnak majd. A kormánynak tehát van egy folyamatos, azonnali reagálást lehetővé tevő adatbázisa a fejlesztési döntésekhez. Ezt igen jelentős döntésnek tartom, még ha száraznak, szakmainak tűnik is.

– Vállalkozói szférát hogyan érintik ezek a változások?

– Ha eddig célzottan nem is beszéltem a vállalkozókról, vállalkozásokról, mindvégig róluk is szó volt. Mert ha a döntések közelebb vannak az érintettekhez a régiókban, akkor a vállalkozók számára is átláthatóbb, követhetőbb, kiszámíthatóbb minden. Például ennek az adattárnak az egyik, általam remélt kimenete az, hogy a kormányrendelet a hozzáférhetőséget is szabályozza, s – hacsak nincsenek különleges adatvédelmi szempontok – ezek az adatok nyilvánosak lesznek, különösen az intenzitási számok, mutatók, amelyekre a gazdasági szereplőknek a döntéseikhez szükségük van. Jelenleg ez még zárt rendszer, de az a cél, hogy minél teljesebb legyen a nyilvánosan elérhető adattár. Nyilván lesznek hozzáférési szintek, de ha egy perc alatt lehet majd tudni, hogy egy térség fejlődő vagy stagnáló, hogyan alakul ott a vállalkozások száma, a munkanélküliség, és mindez együtt lesz hozzáférhető – mert sok munkával most is felderíthető –, akkor ez komoly segítség lesz mindenkinek.