Egy, még a Columbia-katasztrófát megelőző felmérés szerint a jómódú amerikaiak egyötöde lenne hajlandó százezer dollárt fizetni azért, hogy tizenöt percig súlytalanságban lebeghessen. Korábban pedig egy szervezet X-díj néven tízmillió dollár jutalmat ajánlott fel annak a magáncégnek, amely elsőként tud ismétlődően embereket vinni az űrbe. Nem félő-e a Columbia tragédiája után, hogy az amerikai államhoz hasonlóan a magánszféra is visszalép az emberi űrutazás gondolatától? – kérdeztük Galántai Zoltán egyetemi docenst, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem innovációmenedzsment és technikatörténet tanszékének oktatóját.

– A magánszféra azt mondja: mindig is tudta, hogy ez veszélyes üzemág. Ám igazolva látja azt is, hogy az a technológia, amit a NASA most használ, rettenetesen elavult – az űrsiklókat 1970-ben, tehát 33 éve kezdték el fejleszteni –, s a katasztrófa is részben azért történt, mert ez a technológia nem jó. Hosszú távon tehát nem befolyásol semmit a Columbia katasztrófája.

– A mai űrsiklómodellt a Holdra szállást megvalósító Apollo-program előzte meg, vagyis az űrkutatás fejlődése látszólag a bonyolultabbtól az egyszerűbb technológiák felé tart. Ezt a vonalat követik az X-díjra aspiráló magáncégek fejlesztései is?

– Az Apollo-program politikai célú versenyfutás volt, így annyi pénz és annyi ember állt rendelkezésre, amennyi kellett. Ezt a programot nem lehetett hosszú távon működtetni, s 1970-ben, miután az Egyesült Államok megnyerte az űrversenyfutást, értelmét is vesztette. Nem véletlen, hogy két évre rá leállították a holdraszállás-programot. Mivel az amerikai kormány ezután jóval alacsonyabb költségvetést szánt az űrkutatásra, az űrsiklót már eleve nem úgy tervezték, hogy a Holdra jussanak el vele. Ez a modell inkább a csak súlytalanság állapotában elvégezhető kísérletekre – mint a kristálynövesztés vagy a plazmafizikával és folyadékokkal kapcsolatos vizsgálatok – terelte a hangsúlyt. Eközben persze magáncégek is beszállnak a kutatásokba, a DuPont például nemrégiben egy szójabab-növesztési kísérletben vett részt. Ma azonban egyre többen állítják, hogy a jelenlegi megoldás iszonyú költségek mellett meglehetősen kevés eredményt hoz. Ami pedig az X-díjért indulók koncepcióját illeti, az elképzelések közelről sem egységesek: van, aki léghajóról, van, aki Boeingről indítaná a világűrbe kijutó fokozatot, és olyan is akad, aki a hagyományos, többfokozatú rakétában gondolkozik. Abban viszont mindenki egyetért, hogy nagyságrendekkel olcsóbb technológiát kell használni, mint most a NASA.

– A magáncégek ráfordításai még csak kockázatitőke-befektetésnek sem nevezhetők, annyira távolinak tűnik bármiféle megtérülés. A nagy befektetőkedv mögött üzleti vagy inkább erős pszichológiai motiváció áll?

– A modern rakétakutatás is úgy indult, hogy a későbbi kutatók fiatal korukban sci-fiket olvastak, és meg voltak róla győződve, hogy amikről olvastak, azokat meg lehet csinálni, és hozzá is kezdtek a megvalósításukhoz. Most nagyjából ugyanez történt: ezek az emberek ugyanilyen science fiction-öket olvastak, s számukra teljesen természetes, hogy van az űr mint célpont. Például tudjuk, hogy Paul Allen, a Microsoft társalapítója hosszú éjszakákat beszélgetett végig Vern Raburnnel arról, hogy hogyan lehetne eljutni a világűrbe. Raburn is a Microsoft-veteránok közé tartozik, részt vett a Lotus szoftvercég létrehozásában is, később Allen befektetéseit kezelte, jelenleg pedig saját cégével, az Eclipse Aviationnel azon fáradozik, hogy megépítse az első olyan sugárhajtású magánrepülőket, amelyek fenntartása nem igényel sokkal nagyobb ráfordítást, mint egy kocsié.

– A befektetők jelentős része a dotkomos generációból kerül ki, akik az internetboom idején egy bizonytalan kimenetelű technológiára tettek fel mindent, és a végén meg is gazdagodtak belőle. Ráadásul a szemük láttára nyílt meg a magánszféra számára egy korábban erősen intézményektől függő szektor, mint ahogyan ez történt korábban, a nagygépekről a PC-kre való áttérés időszakában is. Mennyire állítható párhuzamba a számítástechnika és az űrkutatás fejlődése?

– Ezek a cégek elfelejtkeznek arról, hogy szoftvert fejleszteni más kategória, mint űrhajót. Én úgy gondolom, hogy nagyjából olyan momentumai lesznek ők az űrkutatásnak, mint a csapkodó szárnyas repülőgépek voltak a repülésé. A Wright-fivérek az egyik nagy áttörést ott érték el, hogy nem úgy repültek, mint a madarak. Az X-díjas társaság tagjai fontos előfutárai lehetnek a fejlesztéseknek, de olyanok, akik nem tudták megvalósítani, amit akartak. Egyszerűen azért nem, mert ilyen kis összegekből nem lehet rentábilisan megcsinálni. Az is elképzelhető, hogy valaki megcsinálja, miután beleöl százmillió dollárt, beírja magát az emberiség aranykönyvébe, és megkapja az X-díjat, tízmillió dollárt. Tehát dolláronként csak tíz dollárt veszít az egész üzleten.

– Mégis úgy tűnik, hogy a magáncégek nemcsak a megvalósíthatóságban, hanem a nyereséges fenntarthatóságban is hisznek.

– Hosszú távon hisznek abban, hogy meg fog térülni, és elég határozott elképzeléseik vannak arról, hogy a megoldást, a bevételek forrását az űrturizmus jelentené. Kétféle űrturizmusról lehet beszélni: a nagyon gazdagokéról, akik képesek akár egymillió dollárt is fizetni, s mellettük ott vannak a tehetősebbek, akik számítások szerint akkor jelenthetnek felvevőképes piacot, ha körülbelül tízezer dollárra le tudják vinni az árakat. Ám ha így húsz embert bele tudnak zsúfolni egy űrjárműbe, akkor is kétmillió dollárnál kevesebből ki kell hozni az utat úgy, hogy még haszon is legyen. Szkeptikusabb vélemények szerint ez nemcsak a mai technológiával, hanem még annak extrapolációjával is gyakorlatilag lehetetlen.

– Az eddigi két űrturista, Tito és Shuttleworth fejenként húszmillióért a Nemzetközi Űrállomást látogatták meg. De az űrturizmus olcsóbb lehet oly módon is, ha nemcsak a technológia, hanem a szolgáltatás jellege is megváltozik.

– Az X-díj űrturizmusa nem sokban hasonlít arra, amit Titóék csináltak: éppen csak kidugjuk a fejünk egy pillanatra a légkörön kívülre, és már jövünk is vissza. Vagyis mások a nyújtott szolgáltatások, és a remények szerint mások, jóval alacsonyabbak lesznek a költségek is. A szuborbitális repüléshez amúgy körülbelül negyedakkora sebesség szükséges csak, mint amennyi ahhoz kell, hogy valamit Föld körüli pályára állítsunk. Vagyis, ha az űrutazást úgy írjuk le, mintha egy gravitációs kútból akarnánk kijutni, akkor ez pontosan annyit nyújt, mint a neve: egy ugrás, amit szükségszerűen követ az, hogy visszaesünk. Valószínűleg igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy ebből ugyanolyan nehezen lesz igazi űrutazás, mint egy atléta világrekord-távolugrásából legalább egy rövid repülés.

– A NASA neve a köztudatban egyet jelent az innovációval. A díjat mégis egy magánszemély hozta létre, befektetők adományaiból.

– A kereskedelmi célú űrkutatásnak a NASA a legnagyobb ellensége. Ellenérdekelt abban, hogy bárki megcsinálja. Ez a szervezet 1958-ban jött létre, s működése során nem azt tanulta, ami egy mérnöki innovációnál mindig is az egyik alapkérdés: hogy mennyibe kerül. A magánbefektetők viszont teljesen új rendszert akarnak kifejleszteni a NASA egyetlen projektje költségének a töredékéért. Két okból gondolják, hogy ez sikerülhet: ők új technológiát alkalmaznak, és nincsenek beleragadva egy korábbi infrastruktúrába. Az új vállalkozói hullám az alapokról indulhat: abból és azzal csinálják, amiből és amivel akarják, olyan operációs rendszert használnak a fedélzeti komputeren, amilyet akarnak, és így tovább. Tehát ők újrakezdhetik az egészet. A NASA nem nagyon tud újrakezdeni.

– A látszólagos merevség ellenére a NASA fenntart egy alapot a kifejezetten alternatív, ki nem próbált technológiák megvalósítására. Ezek olykor mintha a tudományos-fantasztikus irodalomból merítenének ötleteket. Mégis volt, akinek azért utasították vissza az X-díj-nevezését, mert olyan tervet tudott csak felmutatni, amelynél semmi nem garantálta, hogy működni is fog.

– Egy „antigravitációs hajtóművel” működő űrjármű nevezését utasították vissza, lényegében azért, hogy megőrizzék a díj komolyságát. Viszont hozzátették, hogy ha a módszer kísérleti körülmények között működőképesnek bizonyul, akkor jöhet. A NASA pedig, mivel relatíve hatalmas összegek felett rendelkezik, megpróbálkozhat azzal, hogy minden ígéretesnek látszó ötletbe beruház, hátha bejön valami. Az ilyesmit szokás célzott alapkutatásnak nevezni. Ebben az esetben a cél a tudás bővítése, nem a közvetlen felhasználhatóság, de közben arra is megpróbálnak odafigyelni, hogy az eredmény felhasználható legyen akár már ismert, akár pedig majd a jövőben felmerülő problémák megoldására. Egy hagyományos piaci szereplő nem igazán engedheti meg magának, hogy hatalmas összegeket öljön az ilyen „egyszer majd talán bejön” típusú kutatásokba, még akkor sem, ha olykor tényleg lehet, hogy bejön. Mint ahogy nem egy szakértő szerint tűnik most úgy, hogy éppen ez a helyzet az űrlifttel, amely iránt a NASA és a magánszektor is érdeklődést mutat. Körülbelül a hatvanas évek óta gondolkodnak komolyabban arról, hogy lehet-e olyan szerkezetet építeni, amely egy geostacionárius pályán keringő tárgyat és egy tengeren úszó szigetet összekötő szalag segítségével tenné lehetővé a közlekedést. Körülbelül annyiba kerülne az üzemeltetése, mint egy liftnek, ami jelenlegi becslések szerint kilónként 200 dollárt jelent. Ez az a technikai ugrás, amitől bárki számára elérhetővé válna a nagyléptékű űrutazás és az űrkereskedelem. A legnagyobb technikai probléma eddig az volt, hogy a jelenlegi anyagok alkalmatlanok: nem tudsz egy 36 ezer kilométer hosszú kábelt építeni, ami elbírja a saját súlyát. Viszont a nanocsövek, amiket 1992-ben fedeztek föl, úgy tűnik, alkalmasak erre, és a HighLift nevű cég épp ennek a kutatására kapott a NASA-tól 500 ezer dollárt.

– Oroszországban az állami űrkutatást jóval szorosabb szálak fűzik a gazdasághoz: maga az orosz űrhivatal ajánlja fel technológiáit kereskedelmi tevékenységekre.

–Nincs ebben semmi fantasztikus. Amikor összeomlott a Szovjetunió, lényegében újra létrehoztak egy állami űrkutatási céget. Itt is megvan az állami ellenőrzés az űrbe való kijutás fölött, mint akár Amerikában, akár Franciaországban, hogy Kínát már ne is említsük. A világ első űrturistája, Dennis Tito úgy került a képbe, hogy az oroszoknak volt a dolga, hogy ingázzanak az űrállomás és a Föld között. Kitalálták, hogy milyen jó üzlet, ha három meglévő helyből kettőre van szükségünk, akkor a harmadikra berakunk egy embert, aki hajlandó húszmillió dollárt fizetni. Nem is egyeztettek az amerikaiakkal, akik rettenetesen fölháborodtak, és tiltakoztak, de ez inkább politikai kötélhúzás volt. Az, hogy Dennis Titót fölvitték, azt tükrözi, hogy pénzre van szükségük.

– Az idén több nemzeti űrhivatal is űrszondákat küldött a Marsra. Ezzel párhuzamosan amerikai magáncégek versengéséről is hallani az első magánfinanszírozású Hold-missziót illetően, amire akár idén is sor kerülhet. Az állami és a magánkezdeményezések esetében is az elsődleges cél, hogy víz után kutassanak.

– A víz azért lenne fontos, mert például a Föld és a Hold között járó űrhajó üzemanyagát szolgáltatja. Ez látszólag teljesen triviális probléma, de minden megbukhat azon, ha nem tudunk elég olcsón üzemanyagot termelni. Ha a befektetési lehetőségeket nézzük, a Hold egyrészt nyersanyagok kitermelésére lehet alkalmas, másrészt akár szabadidőközpontok nyitása is elképzelhető ott. Ha viszont nincs víz a Holdon, akkor nagyjából lezárult a történet, marad a „zászló és lábnyom”-változat. Amire viszont jó az esély, mert mind India, mind Kína deklarálták, hogy be kívánnak szállni az űrkutatásba. Ugyanúgy űrversenyfutás alakulhat ki, mint a hidegháború idején, csak ezúttal az USA nem a Szovjetunióval rivalizálna. Mások viszont arra mutatnak rá, hogy ez nagyon is káros lenne az űrkutatás szempontjából, hiszen ismét előtérbe kerülne a „pénz nem számít, csak mi legyünk az elsők” állami módszere.

– A Pathfinder missziónak a Mars felszínéről készített fotói az internet egyik legnépszerűbb médiaeseményét eredményezték. A saját Hold-missziót tervező LunaCorp is arra számít, hogy kezdetben a média bevonása hozhat megtérülést.

– Még kérdéses, hogy van-e a kereskedelmi célú űrkutatásnak hosszú távon értelme, éppen ezért kerülnek elő az ilyen kiegészítő megoldások. Egyszer még el lehet adni, de ebből nem lesz annyi pénz, hogy űrkutatást lehessen belőle fenntartani, hosszú távon nem tarthatja fenn a projektet. Ugyanez a helyzet a reklámiparral. A Michelin, a Coca-Cola és a Pizza Hut mind beruháztak, de ez járulékos része a dolognak. Körülbelül olyan, mintha a BKV-t úgy képzelnénk el, hogy a busz oldalára festett reklámokból tartja fenn magát.

– Milyen irányt vehet a történet, ha végül vizet találnak? Kinek lesz gazdaságos, mondjuk, egy ércbányát működtetni egy másik bolygón?

– Itt nem arra kell gondolni, hogy a Holdon azért bányászunk majd valamit, hogy aztán karórát gyártsunk belőle a Földön. Gazdaságos lenne viszont a helyben kitermelt anyagokból újabb űrállomásokat létesíteni. Ebből a szempontból még előnyösebbnek tűnnek a kisbolygók. Egyrészt gyakorlatilag nincs rajtuk gravitáció, tehát sokkal kisebb energiabefektetéssel lehet mozgatni a dolgokat, másrészt a jelenlegi föltételezések szerint nagyon kedvező az anyagi összetételük. Vannak cégek, melyek már aszteroida-bányászathoz szerkesztenek fúrótornyokat.

– Az üzleti tevékenység és a természeti kincsek kizsákmányolása még erősen szinonimaként csengenek. Valakinek eszébe jutott már ezt a problémát felvetni a kereskedelmi célú űrkutatás kapcsán?

– Néhány évvel ezelőtt egy új-zélandi kutató, Alan Marshall írt is egy cikket a Naprendszer környezetvédelméről. Erre a Természet Világában Almár Iván reflektált, és föl is sorolta, hogy a Naprendszer melyik részeit kellene Grand Canyon stílusban környezetvédelmivé tenni. Föl lehet tenni azt a kérdést, hogy hol vannak a bolygómérnökség határai. Az első bolygómérnöki módszert Verne vetette fel Világfelfordulás című regényében, amelyben ágyúval próbálták megváltoztatni a Föld dőlésszögét. Ebbe a vonalba iratkozik be a terraformáció, tehát mondjuk a Mars lakhatóvá alakítása. Az üvegházhatással kapcsolatban vetették föl, hogy miközben terraformációról beszélünk a Marson, a Földön valójában már ez folyik: beléptünk a bolygómérnöki korszakba, mert az egész bolygó átalakítása zajlik, függetlenül attól, hogy szándékosan-e, vagy sem. A NASA-nál a Planetary Protection Office (bolygóvédelmi hivatal) pont ezzel a kérdéssel foglalkozik: feladata egyrészt megvédeni a Földet a bejövő fertőzésektől, másrészt megvédeni a Marsot az általunk kivitt fertőzésektől. És hasonlóképpen: az ENSZ illetékes szerve, az UNOOSA, amely a világűr békés felhasználását tűzte ki célul, már a hatvanas években kimondta, hogy tilos más bolygókat beszennyezni.

– Az előbb-utóbb elkerülhetetlen területi felosztás kérdése is jóval túlmutat a NASA vagy akár egyes nemzetek hatáskörén.

– Kétféle modellt szoktak ezzel kapcsolatban emlegetni. Az egyik az Antarktisz-modell, amely szerint egy nemzetközi megállapodásokon alapuló ellenőrzés alatt fogják tartani a Marsot. A másik a Vadnyugat-elmélet, amely azt mondja, hogy az igazi veszély az, ha a Marsot cégek állnak neki kolonizálni. Valójában a lehetőségek száma végtelenül sok. Ha megnézzük az internetet, az is átmeneti megoldás, van állami reguláció, de az üzletnek is megvan a saját játéktere. Én úgy gondolom, hogy ha a Mars kolonizációjáról vagy az ott lévő üzleti tevékenységekről beszélünk, valószínűleg ez lesz a követhető modell. Ami a jelenlegi nemzetközi szabályozást illeti: az Antarctic Treaty mintájára dolgozták ki az ENSZ égisze alatt az Outer Space Treatyt, ami a szennyezési tilalom mellett kimondja például, hogy az adott kormányok akkor is felelősek az ország által felbocsátott űreszközök által okozott károkért, ha a tulajdonos nem a kormány, hanem egy magáncég.