Magyarországon a rendszerváltást megelőző évtizedek alatt hozzászoktunk: az állam mindent nyújt az állampolgárok számára, ráadásul ingyen. A piacgazdaságban ez a modell nem működik. Az viszont igen, hogy az állam szorosan ott áll az állampolgárok mögött, ám ezért cserébe magasak az elvonások.

Arról, hogy mi az állam feladata, és mi terelhető az öngondoskodás medrébe, megoszlanak a vélemények. Az Európai Unió országaiban létező gyakorlatok nagyon eltérőek, de a megoldandó problémák majdhogynem azonosak. Az optimális megoldás többek között függvénye az adott társadalom érettségi szintjének, a népesség jövedelmi megoszlásának vagy éppen a társadalmi kultúrának.

- A kilencvenes években a bérek leszorítására irányuló tendenciák érvényesültek annak érdekében, hogy a vállalatok minél versenyképesebben működjenek a belső piacokon. A jóléti országok ezredfordulóra tapasztalható nehézségeinek hátterében többek között ez húzódik meg: a visszafogott bérek végül a befizetett járulékok csökkenéséhez vezettek, miközben az állam által nyújtott szolgáltatásokat igyekeztek változatlan színvonalon tartani. Az ezredfordulótól kezdődően az általánosan érvényesülő megközelítés, ugyancsak versenyképességi okokra hivatkozva, az állami elvonások csökkentésére irányult - magyarázza Pitti Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos kutatója, és hozzáteszi: a magas adóknak is lehet létjogosultságuk, és az alacsonyabb elvonások sem biztos, hogy ténylegesen megtakarítást jelentenek az állampolgárok számára.

A svédországi GDP-hez viszonyított 52 százalékos adóteher például kifejezetten magas - az Eurostat adatai szerint 2004-ben az EU25 átlaga 40,7 százalék volt -, ezért cserébe viszont az állam többek között például alanyi jogon biztosítja minden tanuló számára az ingyenes tankönyvellátást, utazási bérletet és étkezést. Ilyen magas szintű közösségi szolgáltatásokat alacsonyabb adóterhelés mellett biztos, hogy nem lehet fenntartani.

Ezzel szemben Dániában, ahol 2004-ben az elvonások mértéke az uniós átlag alatt maradt - a GDP 40 százaléka volt -, a munkáltatók nem kötelesek társadalombiztosítást fizetni, a munkavállalók viszont ahhoz, hogy egészségügyi ellátásban részesüljenek, költeniük kell az öngondoskodásra valamilyen formában. Ugyancsak az elvonás mértékét csökkenti, hogy az adóalap csökkenthető az aktív korban keresett jövedelemből fizetett nyugdíjjárulékkal, viszont ebben az országban a nyugdíj után is kell személyi jövedelemadót fizetni.

Vagyis: egy-egy kiragadott példából anélkül, hogy az adott országban működő rendszert teljeskörűen vizsgálnánk, csupán hamis következtetéseket vonhatunk le. Az azonban jól látszik az Európai Unió tagállamainak adópolitikáját vizsgálva, hogy a munkavállalókat terhelő adók aránya nagyobb, mint a munkáltatókat érintő elvonások.

#page#

Az állami szerepkör értelmezése, újragondolása szinte minden uniós tagállamban napirenden van. A szolgáltatási színvonal megtartását több tényező is nehezíti. Az egyik ezek közül, amit a mostanában sokat hangoztatnak, a demográfiai helyzetből fakadóan a lakosság elöregedése, ami globális jelenség: a világon mindenütt egyre kevesebb aktív dolgozóra jut egyre nagyobb számú eltartott. A bérek növelése - amelynek eredményeképpen változatlan adóterhek mellett az állam több pénzt tudna beszedni - azonban egyik EU-tagországban sincs napirenden, még az állami szférában sem, hiszen az unió stabilitási és növekedési paktumának az államok költségvetése egyensúlyára vonatkozó szigorú előírásai ezt nem teszik lehetővé. Így az adócsökkentés kérdése sem merül fel ma egyik tagállamban sem, hiszen a jóléti rendszer fenntartása egész Európában egyre többe kerül.

Az állam bevételét azonban nem csak az adóztatás mértéke határozza meg. Ha az adószínvonalról beszélünk, érdemes vizsgálni azt is, hogy az elvonások milyen megoszlásban sújtják az egyes közgazdasági funkciókat. Az Eurostat adatai alapján Svédországban az adóterhelés több mint 65 százalékát a munkát terhelő adók jelentik, Magyarországon viszont a fogyasztást érintő adók szintje magas európai összehasonlításban is. Írországban és Angliában a tőke adóterhelése szerepel az uniós átlagnál jelentősen nagyobb súllyal az adómixben.

- Az adóterhelés strukturális változtatása komoly gazdaságpolitikai eszköz lehet egy kormány kezében, még akkor is - ha mint jelen pillanatban Magyarországon - az összesített adóterhelés mértéke nem csökkenthető - állítja Pitti Zoltán.

Az utóbbi években ezzel az eszközzel éltek a régebbi EU-tagállamok is. Volt olyan ország, ahol a munkát terhelő adókat csökkentették, miközben megnőtt a környezetvédelmi, úgynevezett zöldadók aránya. Németországban és Svédországban például a munkáltatói járulékok mérséklésével párhuzamosan emelték az energiaadót és a környezetterhelési díjat. Máshol a jövedelmi adók mérséklését látványos áfa- és jövedékiadó-emeléssel kompenzálták.

Az unióban az adópolitika nemzeti hatáskörbe tartozik, bár a belső piac mélyülésével párhuzamosan időről időre felmerül a harmonizáció kérdése. Egyes szakértők álláspontja szerint az adójogi filozófiák közelítése elengedhetetlen lenne a gazdasági együttműködés hatékonyságának érdekében, míg mások elvetik még az áfa egységesítésének kérdését is.

A közterheket nem szabad csupán adóversenyként értelmezni, és a pillanatnyi versenyelőnyre vagy az aktuális költségvetési problémák kezelésére hangolni, bármennyire érezteti hatását az unióban is a globális adóverseny. Egy ország adópolitikája ugyanis - jó esetben - hosszú távú gazdaságpolitikai célokat szolgál, és harmóniában áll a költségvetési, valamint a társadalompolitika irányelveivel is. Ezt a filozófiát persze a társadalomnak, az adófizetőknek is be kell látniuk, hogy a kreatív adózás és az adóelkerülés ne legyen kérdés a mindennapokban. Ehhez azonban konszenzusra és társadalmi egyeztetésre van szükség.