A felgyorsult változások korszakáról és a fenntartható fejlődésről beszélgettünk Tóth Attilánéval, a Magyar Tudományos Akadémia Jövőkutatási Bizottságának titkárával, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem innovációmenedzsment és technikatörténet tanszékén a közelmúltban létrejött Távoli Jövő Kutatócsoport egyik alapítójával.

– A jövőképek készítése belső igényünk, hiszen az első ilyen „forgatókönyvek” már az emberiség eredetmítoszaiban megtalálhatók. Hogyan jutunk el innen a jövőt vizsgáló tudományos módszerekig?

– Tulajdonképpen hivatalosan 1968-tól van tudományos jövőkutatás. Ekkor alakult meg Aurelio Peccei vezetésével a Római Klub. 1972 óta több világmodell készült a klub szervezésében, ezek segítettek az emberiség figyelmét a jövő és a jövő problémái felé fordítani. Ha nem dátum szerint nézzük, azt mondhatjuk, hogy a körülöttünk lévő folyamatok felgyorsulása szülte meg az igényt arra, hogy próbáljunk meg hatásvizsgálattal foglalkozni. A huszadik század második felében észre kellett vennünk, hogy minden technikai vívmánynak olyan következményei is vannak, amelyeket nem vártunk, vagy nem is szerettük volna, hogy bekövetkezzenek. A jövőkutatásnak az a feladata, hogy megnézzük: az újabb találmányok hogyan fognak működni; például húsz év múlva hogyan illeszkednek be a társadalomba. Ez az egyik oldala a dolognak. A másik az, hogy azok a tudományok, amelyekre ma a jövőkutatás támaszkodik, a huszadik század második felére érték el azt a szintet, hogy egy másik tudomány számára háttérként szolgálhattak. Ezek nagy része – mint a pszichológia, a szociológia, a népességtudomány, a statisztika, a közgazdaságtan természetesen, és ha tetszik, akkor az etika – a társadalomtudományokhoz tartozik.

– Az első, jövővel foglalkozó szövegek az utópiák voltak. Ezek azt próbálták megfogalmazni, hogy milyen lenne az ideális társadalom.

– Az utópiák nem csak azért fontosak, mert kifejezik egy adott kor embereinek a vágyait, azt, hogy mit tekintenének jónak és szépnek. Ezzel az is megfogalmazódik, hogy milyen változásokat szeretnének, milyen pillanatnyi összefüggésekkel nem értenek egyet. Nem önmagában azt a társadalmat kell vizsgálni, amelyet lefestenek, mert ezek egyrészt megvalósíthatatlanok, másrészt nem biztos, hogy mi is szeretnénk bennük élni. Gondoljunk például Campanellának a Napváros című művére, amelyet az 1600-as évek elején írt. Abban a korban a tudományok még nem bontakoztak ki annyira, de ő már ebben a regényben jelentős szerepet szánt nekik a társadalom szervezésében. Ebből arra következtethetünk, hogy a reneszánsz korában Campanellán kívül már nagyon sokan érezték úgy, hogy nem a születés az, amely az ember értékét adja, hanem mondjuk a tudás. Ha azonban csak arról az oldalról nézzük, hogy a műben a tudománynak az a szerepe, hogy a születéstől az étkezésig és a munkaidő szervezéséig mindent szabályozzon, akkor azt mondjuk, hogy egy ilyen világban nem szeretnénk élni.

– A huszadik századi negatív utópiákban már épp a racionálisan túlszabályozott társadalom rémképével találkozunk. Miért változott meg ilyen erősen jövővízióink hangneme?

– Amikor változik körülöttünk a technika, a politika és az erkölcs, oly mértékben, hogy úgy érezzük, a szilárd alap kihúzódik alólunk, az utópiák is, a science-fiction is negatív jövőképeket fest. Egy olyan világot, amelyik elszegényedett, nemcsak gazdaságilag, hanem emberileg, humánus szempontokból is. A huszadik század második felét megrázó nagy mű, Orwell 1984-e mellett szeretném megemlíteni egy magyar író, Szathmáry Sándor több nyelvre lefordított művét, a Kazohíniát, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy ha csak a társadalom racionális rendbe szedett érdekeit vesszük figyelembe, akkor az egyén elszürkül, elveszíti az érzelmeit, uniformizálttá, könnyen szabályozhatóvá válik. Tehát ilyen értelemben nem is kell gépeket készíteni, az embert is lehet gépiesíteni azzal, hogy nagyon erős szabályozást vezetünk be. Tulajdonképpen a tudományos jövőkutatást is ugyanez a korunkban megjelent veszélyérzet hívta életre.

– A jövőkutatás hogy járulhat hozzá a nemkívánatos jövő elkerüléséhez?

– A jövőkutatás a mostani tendenciák alapján készít jövőképeket, de nem az a célja, hogy ezek meg is valósuljanak. Tudjuk például, hogy ha az ipar úgy fejlődik a fejlett országokban, mint ahogyan ez mostanában történik, akkor bizonyos idő után elfogynak a nyersanyagok. Lehet, hogy a jövőkutatás szempontjából szűk időn, ötven–száz éven belül súlyos nyersanyaggondjaink lesznek. De a jövőkutatás nem azért készítette ezt a jövőképet, hogy az emberek most megtudják, hogy akkor mi lesz, hanem azért, hogy felhívja a döntéshozók figyelmét arra, hogy törődni kell ezzel a kérdéssel, hogy az előrejelzés ne következzen be. Tehát a jövőkutatásra sajátos döntés-előkészítési folyamatként kell gondolni. Megnézzük, hogy egy folyamat hogy működik az eddigi fejlődést követve, és eldöntjük, hogy nekünk az jó-e, vagy nem. Mivel a jövő eseményei még nem meghatározottak, van rá lehetőségünk, hogy mi, emberek is beleavatkozunk a folyamatba.

– Szokás mondani, hogy a „pillangóhatás”, azaz a sokszorosan összetett, kifürkészhetetlen természetű jelenségek korában élünk. Mennyiben jelent ez korlátokat a jövő kutatása számára?

– A tudományos jövőkutatás társadalmi folyamatok előrejelzésével foglalkozik. Például, ha különböző gazdasági területeken változások történnek, akkor mi történik a bűnözés területén, mi várható az oktatás területén, tehát olyan területeken, ahol az ember tevékenysége is megtalálható. Természeti jelenségekbe nem lehet beleavatkozni. A társadalmi folyamatoknál ott vagyok én, ott van az ember, ezek nem zajlanak le nélkülem, ezért a tudatosságomat is biztosítani kell. Ha én most mindent tudnék a jelenről, és olyan egyértelmű kapcsolat létezne az ok és okozat között, mint ahogy azt a newtoni fizikából megismertük, akkor a jövőről is egészen pontos képet alkothatnék. De a valóság nem így működik, az oksági összefüggések ismerete nem elegendő a majdani tényleges esemény pontos előrejelzéséhez. A jövőkutatók megbízható előrejelzéseket a valószínű jövőről készítenek, amelyekre a döntéshozók mint tanácsadásra számíthatnak. A megbízhatóságnak különböző feltételei vannak, szűkíthetik az időt vagy a vizsgált rendszer komplexitását. Ha egy iparág jövőjét vizsgáljuk, akkor általában tíz–tizenöt évet veszünk alapul, ha egy vállalatét, akkor négy-öt évet, és ha mondjuk a hazánkét, akkor azt húsz évre, a világét ötven–száz évre szoktuk előre jelezni.

– Manapság melyik területen van a leginkább szükségünk stratégiákra?

– A jövőkutatás talán az utópiáktól örökölte azt a tulajdonságát, hogy mindig a legnagyobb gondot okozó problémákkal szeret foglalkozni. Most a jövőkutatás számára nagyon fontos területté vált, és valószínűleg a társadalomban is nagy változást hoz, az úgynevezett fenntartható fejlődés kérdése. A fogalom tulajdonképpen egy hetvenes évek végén készített tanulmányra épül, amelyben a kutatók arra hívták fel a figyelmet, hogy olyan fejlődést kell megvalósítanunk a jövőben, amely lehetővé teszi, hogy ne tegyük tönkre a környezetünket, és ébredjen fel bennünk a következő generációkért érzett felelősség. Az ő munkájuk óta beszélünk arról, hogy a világ nem a technikai fejlődéstől, hanem az erkölcsi elgondolásainktól függ. Ennek a tanulmánynak az alapján szervezték meg 92-ben Rio de Janeiróban a híres környezetvédelmi konferenciát, és fogadta el 93-ban, 94-ben több mint százkilencvenhét ország, köztük hazánk is a Feladatok a huszonegyedik századra című dokumentumot. A koncepció lebontható olyan különböző elemekre, mint a hulladékfeldolgozás vagy a biológiai diverzitás megőrzése. Mindannyian tudunk ezekről a jelenségekről, és ezzel a jövőkutatás valami olyasmit tett le az asztalra az egész világ számára, ami lelkileg, erkölcsileg és racionálisan is talajra talált széles körben. Nem lehet azt mondani, hogy ez rögtön és azonnal be is épül minden döntésbe, de ha mi emberek komolyan vesszük, akkor valószínűleg idővel a nagyvállalatok és a kormányok is rászorulnak, hogy megfelelő intézkedéseket hozzanak még akkor is, ha ez nekik pénzbe kerül.

– Hol tart a szakma intézményesülése? A jövőkutatás önálló központokban összpontosul, amelyeket a döntéshozó szervek időnként igénybe vesznek, vagy a nagyobb szervezetek saját szakembereiket alkalmazzák erre a célra?

– A jövőkutatás fejlődésének nem volt egészen egyenes az útja, mert a kezdetekkor, a szocializmus kellős közepén az volt a hivatalos nézet, hogy a társadalom előtt látható jövő nagyon egyértelmű, tehát azzal tulajdonképpen nem érdemes foglalkozni. Aztán a nyolcvanas években a hazai politikai intézmények mégis létjogosultságot adtak a területnek, az évtized végén pedig hirtelen felmerült, hogy létrehoznának egy jövőkutatási központot nálunk is a Magyar Tudományos Akadémián. Furcsamód mi jövőkutatók beszéltük le erről a hivatalos szerveket. Egyszerűen azért, mert úgy gondoltuk, hogy általában vett jövő nincsen, tehát azoknak kell foglalkozniuk a távlatok alakulásával, akik szakmailag is értenek a területhez, és ők majd maguk mellé vesznek egy-két jövőkutatót. Így aztán a jövőkutatás, a jövőkutatók megtartották azokat a helyeket, ahol azelőtt is dolgoztak, vagyis egyetemeken és más kutatóintézetekben. Az Akadémián van egy bizottságunk, ha valami konkrét feladat adódik, akkor ehhez csatlakozunk. Ezen túl nagyvállalatok mellett is vannak úgynevezett döntés-előkészítő csoportok, amelyeknek szintén az a feladatuk, hogy a következményeket vizsgálják. Vagyis nem mindig hívják a tevékenységet jövőkutatásnak, de a jövőkutatáshoz tartozónak tekintjük a döntés-előkészítést csakúgy, mint a prognóziskészítést.

– Az említett gyorsuló fejlődés következtében egyre izgalmasabbá válik nemcsak a távoli, hanem a közeljövő is. Ezzel a kozmikusabb léptékű távlatok nem veszítenek varázsukból? Meddig folytatódhat ez a gyorsulás?

– Van egy mondás, hogy a fák nem nőnek az égig. A huszadik század végén valóban azt tapasztalhattuk, hogy nagyon, de nagyon gyors a fejlődés. Pillanatok alatt átformálta az egész kapcsolatrendszerünket, a gazdasági életet, a munkaerő-eloszlást, a szakmák egymáshoz való viszonyát, és most azt várhatjuk, hogy mindez még gyorsabb lesz. Lehetséges, hogy ebben a nagy gyorsaságban valamilyen alapvető, mély változásra kell egyszer csak számítanunk. Eljön az idő, úgy gondolom, körülbelül ötven év múlva, amikor másképpen fog kinézni a világ, mint ahogyan a mostani gyorsuló tempóhoz képest el tudjuk képzelni. Nagy változások várthatók, amelyek nem feltétlenül katasztrófák. Épp ezek a jelentős változások számíthatók ki a legkevésbé, így ezzel mintegy le is rövidül az ideje az előretekintéseknek. Tehát én úgy gondolom, hogy a várható alapvető mély változások azok, amelyek akár a science-fictionnek, akár a jövőkutatásnak az előretekintési idejét is visszaszorítják a hetvenes évekhez képest.

– Ez a helyzet a pozitív várakozások felerősödésére is rejt magában lehetőséget, különösen egyes feltörekvő technológiák kapcsán. Gondoljunk csak McLuhan látomására arról, hogy a televízió előmozdítja majd a kultúrák közti párbeszédet. Az ő nyomdokaiban haladó kaliforniai ideológia ugyanezt remélte az internettől, egy időben az üzleti világban elszabadult a dotkom lázzal.

– A várt változások be is következtek bizonyos fokig. Tudnunk kell, hogy a kultúrák közötti párbeszéd nemcsak kölcsönös megértést, szeretetet jelent, hanem azt is, hogy tudunk egymásról, hogy tudjuk azt, hogy ha a jövőről beszélünk, akkor csak „egy világ van, vagy egy sem”, vagy csak a „közös jövőnk”-ről szólhatunk. Ennek megértése önmagában is pozitív fejlődés. De ha az elmúlt évtizedeket tekintjük, akkor felmerülhet bennünk, hogy az alapvető változást hozó folyamat már el is kezdődött, és az információs társadalom korában fog megváltozni a mindennapi életünk, a munka- és szabadidő egymáshoz való viszonya, a tanulás egy életre szóló tevékenységgé válik, etikailag más lesz a viszonyunk a természethez. Ezeket a változásokat pozitívnak tekinthetjük, még akkor is, ha most csak az elejét látjuk, és reméljük, hogy az emberiség saját érdekeinek megfelelően viszi végig őket.