– Emberileg nem illettem bele abba a közegbe. Hiába kerestem sok pénzt, ha nem volt időm semmire, még arra sem, hogy elköltsem – kezdi a beszélgetést Merényi Dániel. Olaszországba ment, gondolván, ott másképp mennek a dolgok, de kiderült, ami számára probléma volt, az éppúgy megvan a határon túl is.
– A kinti egyéves munka után megcsömörlöttem, és valami egészen mást akartam. Akkor ültem vissza a biciklire. Gyerekkoromban bringáztam, de sokat kereső reklámszakemberként persze leszoktam róla. Olaszországban aztán találkoztam olyan emberekkel, akik megmutatták, hogy milyen sokat jelent egy kerékpár. Eljutottam egy kerékpárépítő műhelybe is, ami valóságos heurékaélményt jelentett. A vázépítés kreatív tevékenység, komplex feladat, ami soha nem lesz unalmas. És alkalmazott művészet, éppúgy, mint amiben korábban dolgoztam. Hatalmas különbség viszont, hogy itt 110–130 munkaórát dolgozom, és a saját kezemmel, ami aztán maradandó érték lesz – szemben az óriásplakátokkal, amik pár hét után örökre eltűnnek.
Azt gondolta: ezt akarja csinálni. Egy évre hazajött, összegyűjtött valamennyi pénzt, majd visszament Olaszországba, hogy egy vázépítő mester mellett inaskodjon.
– Nem kaptam semmit, csak azt, hogy tanulhattam, ezért az volt a terv, hogy addig maradok, ameddig kitart a pénzem. Szerencsére meggyőző volt a munkám, így a mester néhány hónap után felvett félnapos segítőnek, és kerestem annyit, ami elég volt kint albérletre és ételre. Négy évig inaskodtam, majd tavaly augusztusban elindítottam itthon a vállalkozást.
Az egyedi vázakra van igény, így ígéretes a cég, amely angol és olasz alapanyagokból Miskolcon állít elő készterméket. A városhoz Merényi Dánielnek családi kötődése is van, de abban is bízott, hogy – mint egykori ipari városban – ott vannak azok az alvállalkozók is, akikre szüksége lesz. De, mint mondja, sajnos nincs meg az a kör, amelyre építeni lehetne.
– Mindenki napról napra él, ha valakivel megállapodok egy évre való speciális alkatrész legyártásáról, jó eséllyel jövőre már nem találom meg, és egy másik vállalkozóval az egész együttműködést elölről kell kezdenem. Akartam pályázni is, eszközfejlesztésre, de már a beadás előtt feladtam. Egyrészt, mert elegem lett abból, hogy a pályázati programirodában nem kaptam kompetens segítséget, másrészt mert vállalkozók és könyvelők egyaránt azt mondták: tervezhetetlen, hogy az utófinanszírozott rendszerben kapok-e pénzt, és ha igen, mikor. Inkább állami támogatás nélkül fejlesztek tovább, és elgondolkodtam azon, hogy mivel a termékeim 95 százalékát internet segítségével értékesítem, ezt akár más országban is tehetném.
Az anyagi megpróbáltatás mellett lelki szempontból is megterhelő volt a vállalkozóvá válás – vallja Merényi, aki szerint az alkalmazotti lét sokkal nyugalmasabb.
– Sokat kellett dolgozni, de havonta ott volt a boríték, és az ember tudta, hogy ami benne van, azt el lehet költeni. A váltáskor csak az lebegett a szemem előtt, hogy szeretnék dzsesszt hallgatva forrasztani. Hogy a munka harminc százaléka adminisztráció, és hogy mennyi buktatót rejt a bürokrácia, azzal később szembesültem. A vállalkozói lét bizonyos szempontból szabadabb, de sokkal stresszesebb. Van, aki ezt jól bírja, én nem tartozom közéjük. Nem egyik napról a másikra váltottam, évekig győzködtem magam, hogy ez a jó út. De annyira szeretem a munkámat, hogy felnövök a vállalkozói lét jelentette feladatokhoz.
