Feldmár András: gyakorolni kell a szeretetet

2016. november 12. szombat - 07:30 / Sebők Orsolya
  •    

Napjainkban az erőszak, az agresszivitás, a populizmus, a gyűlöletkeltés egyszerre erősödött fel a tolerancia, az együttműködés, az egyéni autonómia és a társas együttélés igényével. Hogyan hat ránk a rettegés? Kiért vagyunk felelősek? Feldmár Andrással beszélgettünk, aki következő előadását november 16-án a Fenntarthatósági Csúcson tartja.

Félelemben élünk. Félünk a terrortámadásoktól, a megélhetésünket fenyegető veszélyektől, a betegségektől és még egy csomó mindentől. Ma mintha egyre több mindentől rettegnénk.

Hogyan hat a rettegés a személyiségünkre, kapcsolatainkra, viselkedésünkre?

– Mindenkire másként hat, nem szabad az általánosítás démonjának beadni a derekunkat. Lehet, hogy a veszély arra ösztökél, hogy keressek menedéket a jelen pillanatban, kultiváljam az élvezetet, és legyek hálás, hogy még lélegzem; lehet, hogy mielőtt nagyon rossz lesz, megölöm magam; lehet, hogy átlépek minden határt, törvényt, etikát, és bántok másokat, hiszen minden mindegy. Azt sem szabad elhinni, hogy az egyénnek most rosszabb, mint régen. Mióta ember van a földön, az, aki élt, veszélyben volt. Egyikünk sem élne ma, ha ősapáink nem áldozták volna fel életüket azért, hogy megvédjék a nőket, a gyerekeket. Mindegyikünk egy véres hullakupac tetején áll – ilyenek vagyunk mi, emberek.

Feldmár András Fotó: Büky Dorottya

Feldmár András
Fotó: Büky Dorottya

Olyantól is félünk, amiről fogalmunk sincs. Valójában nem is ismerjük. Azt mondták, félni kell a bevándorlóktól, de én egyetlen bevándorlót sem ismerek személyesen. Akkor mitől félek valójában? 

– Mindig attól félek, ami már megtörtént. Az, hogy „bevándorló”, emlékeztet minden idegenre, aki valaha is megijesztett, az utánam született testvéreimre, akik elvették a szüleim figyelmét rólam, stb. Amikor négyéves voltam, az ostrom alatt, 1944-ben, a felnőttek arcát figyeltem, hogy ők félnek-e. A félelem ragályos, fertőző.

Talán összefüggésben van a félelmeinkkel a függőségünk. Hogyan lehetünk – és lehetünk-e egyáltalán – szabadok?

– Szabadságra vagyunk ítélve. Nem lehetek nem szabad. Minden pillanat kritikus pillanat, dönthetek így, vagy úgy. Szabad úgy tenni, mintha nem lennék szabad. Miért tesznek úgy sokan, mintha nem lennének szabadok? Hát mert a felelősség súlyos, amivel a szabadság jár. De ettől a felelősségtől nem lehet megszabadulni még akkor sem, ha zsarnokok alatt bújunk el önmagunktól.

Kinek higgyünk? Hogy ismerjük fel, hogy ki a barát, ki az ellenség?

– Csak az a barátom, aki szívén viseli azt, ami nekem jó. Aki jót akar nekem. Aki figyel rám, és komolyan vesz.

Kiért vagyunk felelősek? Magunkért vagy a közösségért, amiben létezünk? Hogyan és milyen mértékig érvényesíthetjük saját érdekeinket?

– Felelős vagyok a másik felelősségéért. Ha tanúja vagyok annak, hogy bántasz valakit, és nem szólok rád, akkor cinkosod vagyok. Csak arra kell vigyáznom, hogy az én szabadságom ne vegye el a másik szabadságát. Ha trombitálni akarok, akkor nem a könyvtárban fogok gyakorolni, ahol mások csendben szeretnek olvasni.

Magyar Fenntarthatósági Csúcs 2016
Az idei Fenntarthatósági Csúcs konferencia fókuszában az emberi és társadalmi értékek válsága áll. Világunk stabilitása felbomlott, s ennek oka és megszenvedője az ember is. A klímaváltozás és az energiapazarlás továbbra is pusztítja a Földet, a környezetet és az embert. Esélyünk a fenntartható fejlődésre egyre csökken. A gazdaság szereplőinek nagyon nagy a felelősségük.
Új felfogások, megoldások, technológiák, felismerések születnek. Ezeket a kérdéseket beszéljük meg, jó gyakorlatokat osztunk meg egymással a konferencián, melyen többek között Feldmár András is előad.

A menekülthelyzet kapcsán kiderült: az elfogadás, szolidaritás, szeretet kivesztek a társadalomból. Az agresszió és a düh viszont nagyon könnyen felébreszthető az emberekben. Alapvetően milyen az ember, együttműködő vagy ellenséges?

– Az ember minden, ami emberi. Minden bennem van, bennem él, csak „mi” vagyunk, nincsenek „ők”. Egy csónakban evickélünk mindannyian.

A történelem már többször igazolta, hogy a gyűlölet könnyen fellobbantható. Miért nem tanulunk a múlt hibáiból?

– Csak a tudományban, a technikában van fejlődés. Az etikában, politikában nincs változás. Agyunk pici része, a neocortex az ember-agy, a többi olyan, mint a hüllőkké meg az emlősöké. Vadállatok vagyunk.

Mára hatalmasak lettek a különbségek országok, társadalmak között, de egy-egy társadalmon belül ember és ember között is. Fenntartható-e így a világunk? Hová vezet ez? Mit tehetünk az egyén szintjén, hogy csökkenjen a szakadék?

– A jövő nem látható, amit mondunk róla, csak fantázia. Szeressük egymást! Ezt megtehetnénk. Ha mindenki szeretné a másikat, nyilvánvalóan boldogabbak lennénk.

Mindenki szerethető?

– Persze! Csak az hiszi, hogy nem szerethető, akit nem szerettek. A gyerek magára veszi a felelősséget, pedig csak szerencsétlen, ha azok, akik közé cseppent, nem szeretik őt.

Hogyan lehet eljutni a szeretet állapotába?

– Gyakorolni kell. Figyelni kell a másikra. Meg kell tanulni úgy lenni a társaságában, hogy ő szerinte megkönnyítsük, gazdagabbá tegyük az életét.

Egy korábbi interjúban azt mondta, a Nap is meg fog halni, a Föld is meg fog halni, nem lesz emberiség. Ha nincs esély a túlélésre, hogyan éljünk?

– Buddhista koan: „Az egyetlen, ami biztos, az a halál. A halál időpontja nem biztos. Hogyan éljek?” Én arra jutottam, hogy hálás vagyok minden pillanatért, és kimondok mindent, amit akarok, akkor, amikor gondolom, annak, akivel éppen vagyok, nehogy egyikünk meghaljon, mielőtt tudná a másik, hogy szeretem.

Mi ma a legnagyobb probléma a mindennapjainkban?

– A legnagyobb probléma: mit tesz a Szeretet, amikor találkozik a Gonosszal?

Segítünk kiszámolni

EKÁER kalkulátor

kalkulátor

Céges bankszámla

kalkulátor

Pályázatkereső

kalkulátor