A szervezet piaci részesedése az utóbbi években az amerikai palaolaj térnyerése miatt már így is némileg visszaszorult, a mostani döntés csak tovább görgeti a folyamatot.

Mivel a tőkeberuházások diktálják a hosszú távú stratégiát, ezért érdemes figyelembe venni, hogy Abu-Dzabi az elmúlt években 150 milliárd dollárt sem sajnált egy beruházási programhoz. Mindezt azzal a céllal, hogy 2027-re napi 5 millió hordóra növelje a kitermelési kapacitását, ami 2024-ben még alulról súrolta a 3 milliót. Az OPEC szigorú, Szaúd-Arábia által dominált kvótarendszere miatt azonban a valós kapacitásának körülbelül 30 százalékát kénytelenek voltak mesterségesen visszafogni. A szakítás mögött meghúzódó másik fontos tényező az egyensúlyi olajár szintjére vonatkozó drasztikus nézőpont különbség a szaúdiak és az Emirátusok között.

Szaúd-Arábiának a masszív, államilag finanszírozott gazdaságfejlesztési gigaprojektjei miatt tartósan magas, hordónként 90 dollár körüli olajárra van szüksége ahhoz, hogy a költségvetése ne szálljon el. Ezzel szemben az Egyesült Arab Emírségek sokkal rugalmasabb, becslések szerint már 50 dollár alatti hordónkénti árnál is nullszaldóra jönne ki. Vagyis megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy alacsonyabb árak mellett, de lényegesen nagyobb volument értékesítsen, maximalizálva a piaci részesedését.

Az EAE kilépése nem fog azonnali túlkínálatot okozni. A fizikai korlátok, elsősorban az amerikai-iráni háborúból adódó Hormuzi-szoros körüli korlátozások és lezárás limitálja a túlkínálat lehetőségét. A valódi változás közép-hosszútávon kezdhet alakot ölteni, amikor a regionális geopolitikai feszültségek enyhülnek, és a logisztikai útvonalak újra megnyílnak. Az OPEC kvótáitól megszabadulva az EAE napi szinten nagyjából 1,5-1,6 millió hordó friss, eddig visszatartott kőolajat lesz képes a globális piacra juttatni, ami a globális termelés körülbelül 1,5 százaléka. (Erstemarket)