A mindenkori Fidesz-ellenoldali világ távlatos vízió, szervezetépítési potenciál és szellemi holdudvar híján két évtizede permanens perszonalizációs kényszerben vergődik. Utoljára Medgyessy Péter meglepő győzelme során rendelkezett (a két száznapos program révén) karakterisztikus vízióval, népszerű személyiséggel és külhoni elismertséggel. A keleti nyitást útjára indító kormányfő normalizálta a viszonyt Oroszországgal, Indiával, Kínával és a nyugati partnerekkel (mindenekelőtt Amerikával és Németországgal). Medgyessy kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a nyugati baloldal mellett a korabeli francia politikát meghatározó konzervatív Chirac elnökkel. A nemzeti közép programjának meghirdetésekor a szociáldemokráciát liberális és hagyományelvű értékelemekkel kibővíteni szándékozó Medgyessy belső megpuccsolása óta intellektuális mélyrepülésben lévő Fidesz-ellenoldal szóvirágokat puffogtató percemberkéken túlmenően képtelen volt kitermelni egyre fogyatkozó soraiból egy kormányképességet sugárzó, demokrata, nyugatos világnézetű elitet.

Az immár egy emberöltőnyi időszaktól fogva fennálló és egyre mélyülő vezetési válság a permanens intellektuális deficittel karöltve állandósuló csodavárási helyzetet eredményezett a heterogén párttagsági és szimpatizánsi kör soraiban. A kormányfői bársonyszékben Medgyessyt követő – a hazai pártpolitikában addig példátlan sztárallűrökkel bíró - Gyurcsány éppúgy megváltóként érkezett a magyar közéletbe, mint a 2010 után berendezkedő NER kihívójaként a médiatérben villámgyorsan felépített önjelölt megváltók sora (Bajnai Gordon, Tétényi Éva, Vona Gábor, Fekete-Győr András, Márki-Zay Péter, Donáth Anna). Magyar Péter ugyan extravagánsabb, energikusabb és (retorikailag) pallérozottabb elődeinél, de ettől még e hevenyészett – és átmenetileg lelkesítő sikerek ellenére – végső soron mindeddig egységesen kudarcra ítélt személyi kör sorába illeszkedik. Nyilván nem kevesebb, ugyanakkor ezidáig felmutatott eredményei dacára nem is (sokkal) több náluk.

A Magyar Péter mögötti (tisztázatlan financiális hátterű és ideológiai bázisú) közép-jobb formációt hozzávetőlegesen a szavazópolgárok szűk harmada támogatta a legutóbbi tisztán listás EP-választáson, ami számosságát tekintve nem sokkal több, mint az ideig-óráig a fentebb nevesített megváltó-elődei mögött álló, korábban többosztatú táborrészek összegződése. A jelenség újszerűsége „mindössze” abból fakad, hogy Orbán napjainkra belelavírozta magát egy végletesen izolált európai külpolitikai pozícióba, melyből következően az aktuális hazai első számú ellenzéki kihívó jelenleg összehasonlíthatatlanul nagyobb nemzetközi elismerés, figyelem, szimpátia mentén végezheti országjáró tevékenységét, mint csekélyebb szónoki képességekkel megáldott elődei. Az európai nagyhatalmak orbánizmussal kapcsolatos türelme mára láthatóan végérvényesen megfogyatkozott, amely tény automatikusan kihat Orbán ellenzékére is: dotáció, médiaháttér és külhoni reprezentáció terén soha nem látott szimpátia övezi ténykedését. Ezzel szemben elődei nyílt nagyhatalmi támogatást nem élvezhettek soha, sőt a Merkel-éra éveiben Orbán deklaráltan az EU irányát meghatározó Németország stratégiai partnerének minősült, egyúttal az Európai Néppárt védőszárnyai alatt működhetett. Később pedig az EU-t tradicionálisan domináló Berlin-Párizs-tandemet dinamizálni szándékozó Macron több bilaterális tárgyalásra invitálta az önmagára akkortájt a V4 hangadójaként tekintő magyar kormányfőt.

A helyzet alapvetően változott meg Merkel visszavonulását követően, amit a 2020-2027 közötti uniós ciklus forrásainak felfüggesztése azonmód jelzett. Viszont a jogállami okokra hivatkozva indított brüsszeli pénzügyi zárlattal kezdődő és a minap lezajlott EP-választással záruló teherpróba során Orbán rendszere képes volt hathatós ellenállást tanúsítani. Ami főként annak tudható be, hogy az immár negyedik éve tartó uniós forráselvonás nagy meglepetésre nem taszította krízispályára a magyar nemzetgazdaságot. Az infláció átmeneti meglódulása és a költségvetési hiány ideiglenes megugrása ellenére a 2023. évi stagnálás nem fordult mély recesszióba, a pénzromlás üteme mára egyszámjegyűre szelídült, valamint a kimagasló mérvű ázsiai (előbb dél-koreai és indiai, majd kínai) irányú működőtőke (FDI) beáramlás okán a beruházási ráta (a gigantikus költségvetési és uniós elvonások ellenére továbbra is) élénk maradt. A viszonylag kedvező makroadatokat az is alátámasztja, hogy a globális hitelminősítők egyike se rontott ezen időszakban hazánk államadósság-besorolásán.

A COVID kirobbanásával útjára induló, majd az orosz-ukrán háború nyomán kezdetét vevő energiakrízissel folytatódó külső recessziós ciklus (2020-2024) öt esztendeje alatt az ország gazdasága képes volt megrázkódtatás nélkül kitermelni a korábbi évi 700-800 milliárdról annak közel ötszörösére (!) emelkedő éves adósságszolgálati terhet is. A nemzetgazdaság ugyan megsínylette a krízist, de nem roppant bele. A rezsim szempontjából a lehető legrosszabbkor érvényesülő brüsszeli-berlini irányú „kifüstölési stratégia” alkalmatlannak bizonyult az orbánizmus terebélyes társadalmi-gazdasági talapzatának megrendítésére, habár a tartós és látványos zavarkeltéshez elégségesnek mutatkozik.

Merkel visszavonulásán túlmenően Bolsonaro bukása, Trump négy évvel korábbi választási veresége, valamint az Ukrajna elleni orosz agresszió óta a Putyin iránt továbbra is lojális hazai jobboldaltól egyébként is méretes távolságot tartó lengyel PiS ellenzékbe szorulása végletekig izolálta az orbánizmust az öreg kontinensen és Amerikában egyaránt. Emellett a Putyin-rezsim és a radikális jobboldali izraeli kormányzat háborús leterheltsége, valamint a gigantikus olasz adósságteher refinanszírozási kényszereitől behatárolt Meloni-kormány uniós orientációja karanténba zárta az orbánizmust. A rezsim pótlólagos erőforrások iránti akut igénye folytán – az unióban afféle gazdasági ragadozóként számon tartott - Kína felé fordult az állampárt hajója az elmúlt évek során. Hazánk Kína relációjában érvényesülő kiszolgáltatottsága mára nemzetközi viszonylatban csakis Oroszország azonos irányú (és nem kevésbé vészjósló) kitettségéhez mérhető.

A magyar kormányfő az újdonsült elszigetelődés oldására a Türk Tanáccsal, a korábbi kormányzati pozícióját egy törékenynek tűnő koalíció élén nemrég visszafoglaló Ficóval, valamint a Szerbiát és a Boszniai Szerb Köztársaságot tartósan irányító (a pánszláv hagyományok okán) oroszorientált szerb szélsőjobboldallal kialakított intézményesült kooperáció révén igyekszik a nemzetközi térben rendszerét tehermentesíteni csekély számszerűsíthető eredményesség mellett.

Az akut izoláció vélhetően a hazai médiatér kormányzati uralásának betudhatóan nem váltott ki lakossági felháborodást. A népesség politikailag aktív része felerészt az állampárt bázisát erősítette a legutóbbi választáson, azaz továbbra is annyian szavaznak a Fidesz listájára, mint az összes többi formációéra együttvéve. E látványos kormánypárti fegyvertény – különösképp a legutóbb másfélszeresére növekvő választási részvételi hajlandóság mellett – elvitathatatlan. Az állampárt az év eleji pedofilbotrány és Magyar Péter feltűnése ellenére 200 ezerrel növelte szavazói számát az öt évvel korábbi EP-választáshoz mérve (1,8 millióról 2 millióra), emellett az általa támogatott technokrata profilú jelölt révén képes volt alaposan megszorongatni a korábban főpolgármesteri pozíciójából kibillenthetetlennek tűnő Karácsony Gergelyt. Utóbbi nem várt hozadék különösképp kínos a demokratikus ellenzék számára, hiszen ezek szerint még a dominánsan szociál-liberális karakterű egyetlen hazai világvárosban sem rendelkezik elsöprő erejű támogatottsággal. Az országot kormányzó pártszövetség ugyan jelentős szavazattömeget veszített Budapesten, ahol középpárttá olvadt, azonban vidéken a háborúellenes kampánya révén gyorsan pótolta e szavazótömeget az ideológiailag el nem kötelezett alacsony képzettségű csoportok soraiból, ami egyidejűleg korlátozta az ellenzék bővülését a központi régión kívüli térségek túlnyomó többségében.

Az állampárt mára teljes egészében lecserélte az urbanizált lokációkban domináns korábbi polgári bázisát az alsó középosztályi alkalmazotti rétegekre és a kádári kisember nyugdíjas korosztály-maradványaira. E stratégiai változást jelzi, hogy az eddigi 13 helyett immár „csak” 11 EP-mandátumban manifesztálódó relatív pozícióőrzés és a 200 ezer új szavazat ellenére a pannon polgárvárosokban látványosan visszaszorult az állampárt váratlanul elvesztve a győri polgármesteri pozíció mellett az 1990 óta megszakítás nélkül fideszes irányítás alatt álló Pápát. Valamint egyidejűleg elesett számára e fejlett (a Balatontól északra és a Dunától nyugatra fekvő) nagytérségen belül többek között Keszthely, Mosonmagyaróvár, Hévíz és Tihany. Ezen túlmenően a Pest megyei járásszékhely alvóvárosok és a főváros közeli csapágyvárosok választási eredményeinek sora jelzi, hogy a Fidesz elkezdett kiszorulni az első számú hazai modernizációs központokból.

Ezzel párhuzamosan a leszakadó térségek centrumaiban látványos sikereket aratott az orbánizmus, amely különös dinamika „ékköveként” az állampárt a keleti országrészben visszafoglalta Salgótarjánt, Miskolcot és Egert, valamint sziklaszilárdan megőrizte a „billegő” Nyíregyházát és Békéscsabát. Emellett az akkumulátor-ipari fejlesztések okán felpezsdült helybeli közélet viszontagságai ellenére se fordult át ellenzéki irányba Debrecen. Összességében egy 20 százalékos inflációs sokkot magával hozó esztendőt és két 40 százalék körüli élelmiszerár emelkedést realizáló évet, valamint sok vidéki lakost sújtó tűzifaár-robbanást maga mögött hagyó ciklusfelező időszakban mindez felettébb tisztes választási eredménynek tekinthető.

A világpolitikában a nyugati kultúrkör érdekeit hathatósan védelmező szakszolgálatként a CIA térségünkben többször sikerrel avatkozott be a demokratikus modell terjesztése vagy védelme érdekében az elmúlt évtizedekben a politikai folyamatokba. Két eklatáns példáját láthattuk e trendnek a magunk mögött hagyott csaknem fél évszázad során. A rendszerváltást megelőző évtizedben a Szolidaritás mozgalom kapott a Reagen-adminisztráció és annak első számú antikommunista szövetségesei (a brit Thatcher és lengyel II. János Pál pápa) irányából dotációt, melynek betudhatóan kvázi „árnyékkormányként” párhuzamos társadalmat épített ki szakszervezeti köntösben a formálisan hatalmon lévő állampárti LEMP intézményrendszere ellenében. E lengyel félfordulat számottevő közép-európai kisugárzó-hatása térségünkben ügydöntőnek bizonyult a ’89-’90-es elsöprő erejű rendszerváltó trend (mindenekelőtt a prágai bársonyos forradalom és a budapesti jogállami vagy határolt forradalom) során.

 A fentivel azonos erejű, habár kevésbé közismert demokráciaépítő beavatkozás a ’90-es évtized utolsó harmadában érvényesült, amikor a rendszerváltást követő (GDP-visszaesésben mérve) világháborús mérvű gazdasági összeomlás folytán kialakult politikai visszarendeződést szándékozott visszájára fordítani Washington. A sorrendben második szabad választási hullám során az évtized derekán ugyanis a lengyel LEMP utódpártjának hatalmi visszatérésével kezdődő kormányváltó trend, vagyis az akkortájt sokat emlegetett „varsói gyors” térségünk számos országában hathatós visszarendeződést generált. Ennek ellensúlyozására a NATO-csatlakozást megelőzően számos jobboldali ellenzéki erő kapott amerikai háttértámogatást a posztkommunista utódpártok és a fasizálódó sovén formációk kormányzati pozícióból való kiszorítása céljából. Ekkortájt a román Iliescu, a szlovák Meciar, a magyar Horn, a lengyel Kwasniewski ellenében sikerrel állhatott csatasorba amerikai ösztöndíjakkal, forrásokkal, szakértőkkel felvértezett egy-egy atlantista jobbközép gyűjtőpárt, valamint az ezredfordulón nem sokkal később hasonló dotációk révén vált lehetségessé Milosevics megkésett leváltása Szerbiában a NATO bombázásokat követően.

A Fidesz sokáig esélytelennek tűnő ’98-as váratlan választási sikere elképzelhetetlen lett volna ezen térségünkre fókuszáló amerikai stratégiai törekvés érvényesülése nélkül. Csakhogy az időközben fél-autoriter fordulaton átesett Fidesz társadalmi talapzata sokkal beágyazottabbnak bizonyult, mint Horn Gyula által a rendszerváltás viharzónáján átmenekített szedett-vedett utódpárté volt egy emberöltővel korábban. Napjaink állampárti bázisa annak mélyszerkezeti megalapozottsága, kiterjedtsége és oszloposodása vonatkozásában kizárólag a kádárizmus talapzatához mérhető. Széles társadalmi rétegek tekintetében a rezsim éppúgy rendelkezik jóléti legitimitással jelenleg (pl. CSOK, Széchenyi kisvállalkozói-hitelprogram, egykulcsos SZJA, nagycsaládosok jövedelemadó-visszatérítése, őstermelői családi adózási konstrukció), mint anno a Kádár-éra, emellett az államszocialista rendszer-menedzselő párttal ellentétben napjaink állampártja továbbá demokratikus legitimitással is bír.

A Magyar Péter vezette Tisza Párt nyilvánvalóan záros időn belül betagozódik majd az Európai Néppárt fősodrába, melynek folytán – idővel további voksokra is konvertálható - nemzetközi és hazai elismertsége tovább fokozódik majd, azonban a választási rendszer sajátosságaiból fakadóan a hazai főhatalom megszerzése vonatkozásában számos akadály tornyosul előtte, melyekkel korábban a két kilencvenes évekbeli és a szintén két kétezres évekbeli ellenzéki ciklusa során Orbánnak nem kellett megküzdenie a korabeli ellenzék vezéreként. Akkoriban ugyanis a választási rendszer kétfordulós volt, így lehetőséget biztosított a fordulók közbeni taktikai kooperációkra (pl. ’98-ban az első fordulót követően az FKgP összes egyéni jelöltjének visszaléptetésére a Fidesz javára). Valamint a listaállítási szabályok is előírják az egyéni körzetek meghatározott számában a jelöltállítás szükségességét.

Mindebből fakadóan a Tisza Párt számára nem fog megadatni az EP-választáson talpon maradt (együttesen 14 százaléknyi kormánykritikus szavazatot lekötő) DK-val és a Mi Hazánkkal informálisan megvalósítható alkuképzés lehetősége. Vagyis az ellenzékre leadandó voksok harmada a mikropártokkal nem számolva (pl. Momentum, Kétfarkú Kutya Párt, LMP, Jobbik) a Tisza Párton kívül kanalizálódik, ami ellehetetleníti az ellenzék vezető ereje számára a szavazat-maximalizációt. Az ellenzéki térfélen mindeddig rendkívül heterogén pártszerkezetet látványosan redukáló, a kormánykritikus szavazatokat centralizáló Tisza Párt 2026-os választási győzelme ebből fakadóan kevéssé valószínű csakúgy, mint a fiatal bázisú szélsőjobboldali alternatíva és a poszt-kádárista nyugdíjas-párti zárványformációvá zsugorodott DK-szubkultúra teljes körű becsatornázása a Tisza Pártba. Emiatt az egyéni körzetek túlnyomó részében legalább három bejutás-esélyes ellenzéki jelölt fog versengeni egymással 2026 tavaszán, ami ellehetetleníti a kormányváltást. E párttáborok között immár minimálisra mérséklődik a szavazói átvándorlás, hiszen a korábban középpárti DK és a fiatal korcsoportoknál egykor vezető erőnek számító Mi Hazánk bázisa napjainkra a pártjukhoz a végletekig kötődő törzsszavazói keménymagra redukálódott. A 2026-2030 közötti ciklusra valószínűsíthető három frakciós ellenzéki pártmodell ugyan hatékonyabban artikulálható kormánykritikai potenciált valószínűsít az eddigi sok párti modellhez képest, azonban a médianapirend párhuzamos befolyásolási képessége által tartósan meggátolhatja a kormányváltásra esélyes egypárti, egyfrakciós, egyszereplős ellenzék kiformálódását.

A lengyel Polgári Platform (PP) élén Tusk (Magyar Péterhez hasonlóan) számottevő nyugati háttértámogatás révén demokratikus fordulatot tudott előidézni, azonban a PP vezette demokrata pártkoalíciónak teljesen más választási rendszerben kellett boldogulnia, mint hazai megfelelőének. A Tisza Pártnak e választási rendszer keretei között kizárólag akkor van esélye a kormányváltásra és az azt követő hatékony (vagyis kétharmados) kormányzásra, ha mind a 106 egyéni körzetben ellenzéki konkurens nélkül vághat neki a választásoknak. A Fidesz számára az EP-választáson mozgósított 44-45 százalékos (arányaiban mérsékelten fogyatkozó) bázis könnyűszerrel tartósan elegendőnek bizonyulhat a jelenlegi – áldásos redukálódása ellenére – még mindig többpárti versengő pártmodell keretei között a másfél évtizede őrzött mandátumtöbbség megőrzéséhez. Az állampárt tekintetében a soron következő választás tétje ilyen viszonyok közepette legfeljebb a 2/3 megőrzésének kérdése lehet, azonban a legutóbbi választáson felmutatott támogatottságának megőrzése esetén az állampárt továbbra is szert tehet a kétharmados mandátumtöbbségre a ’26 utáni ciklusban is. E választási szisztémában ugyanis kellőképp fragmentált pártstruktúra fennmaradása esetén akár még egyharmadnyi szavazóbázissal is lehet kétharmados mandátumtöbbséget szerezni. Azaz a Fidesz számára egyedül a relatív többség országos megőrzése kulcskérdés. Amibe még bőséggel belefér egy-egy (hatáskörei és forrásai zömétől központilag rég megfosztott) marginális megyeszékhely, kisebb-nagyobb nyugat-pannon járásközpont, főváros-közeli alvóváros vagy budapesti kerület elveszejtése.

A mostanság lezajlott választások eredménye jelzi: Magyar Péter mindeddig nem volt képes táborába vonzani az orbánizmus társadalmi hátországának derékhadát, valamint modernizációs, nyugatosító, európaizáló hangvételű üzenetei nem a jelenlegi kormánypárti bázis értékrend-elemeit reprezentálják. Minden jel szerint a politikai pozícióit eredményesen óvó Orbánnak (legalábbis Magyar Péter okán) sokáig nem lesznek még rémálmai.