Vitán felül álló: a kormányképesség terén gyakorta megkérdőjelezhető teljesítménnyel bíró Orbán Viktor önnön hiátusai ellenére a rendszerváltó közéleti generáció legtehetségesebb politikusa. Afféle élvonalbeli innovátorként pontosan érzékeli a rezsimje felett sokasodó reálgazdasági, diplomáciai, pénzügyi fellegeket, így lépéskényszerbe kerülve korrekcióra készül. Egy spontánnak beállított nézői kérdésre adott nagy ívű válaszba rejtette burkolt ajánlatát a rendszerével szemben nyíltan kritikus európai erőközpontok felé. Hivatkozva a vállait terhelő munkamennyiség hatalmas súlyára, élemedett életkorára, terebélyes hosszúságú kormányzati múltjára, elképzelhető szcenárióként vázolta fel a kormányfői poszt esetleges átengedésének lehetőségét valamely alkalmas főembere számára egy jövőbeni konzervatív győzelmet követően.

A félvállról odavetett válasz tartalma annak fényében különösképp figyelemre méltó, hogy a ’98 és 2002 közötti első polgári kormányciklus utolsó harmadában hasonló újítással próbálta fokozni a korabeli korrupciós botrányok miatt megrendült népszerűségét. Akkortájt előbb Kövér László, majd a sokkal jobb médiaképességű Pokorni Zoltán váltotta őt ideiglenesen a pártelnöki tisztségben. A kormánypárti irányítói struktúra (utóbb sikertelennek bizonyuló) ezredforduló körüli átszervezése az ország külkapcsolatainak vonatkozásában egy emberöltővel később újfent értemet kapott.

Orbán saját vízióiban egy továbbra is egypárti kvázi-társbérletszerű modellben gondolkodhat a jelek szerint, ami ideiglenesen működött már Oroszországban is, az akkor már egy évtizede autokrata hírében álló Putyin váratlan miniszterelnökségét és az egyidejűleg nyugatosnak gondolt Medvegyev elnökségét magával hozó 2008-2012 közötti ciklus (formális hatalommegosztással járó) átmeneti korszakában. Az arrafelé rendre létfontosságú exportbevételeket fialó olajkereslet világszintű gyengülését eredményező globális pénzügyi krízis kellős közepén szüksége volt ugyanis az orosz rezsimnek egy – a piacokat megnyugtató – külső legitimitástöbbletre a gazdasági megrendülés elkerülése érdekében. A francia politikai kultúrából ismert (és annak nyomán a lengyel és a román közéletben is emberöltőnként előálló) társbérlet eredetileg azt jelentette a liberális demokráciák fél-elnöki politikai modelljeiben, hogy eltérő pártpolitikai hátterű vezetők reprezentálják a kormányfői és a nem pusztán prezidenciális szerepkörű elnöki hatalmat. A Jelcin-korszakban még a hatalommegosztásra épülő (elvileg fél-elnöki) Oroszországot Putyin villámgyorsan az elnöki modell felé mozdította el hatalomra jutását követően, amihez súlyponti közjogi változtatások foganatosítására nem volt szüksége, azonban az elvileg 8 évnyi főhatalom-gyakorlást követően személyével szemben is fennálló (alkotmányosan rögzített) újraindulási korlátot könnyűszerrel volt képes kijátszani az általa irányított Egységes Oroszország párton belüli (fentebb említett) szimulált társbérleti modell ideiglenes bevezetésével.

E torz innovációt a minden tekintetben ruszofób lengyel politikai kultúrába Jaroslaw Kaczynski importálta. Aki a 2006-2007-ben betöltött kormányfői pozícióját kényszerűen hátrahagyva egy rövid ellenzéki korszak letöltése utáni újbóli hatalomra kerülésekor (magas hazai és nemzetközi elutasítottsága okán) nem vállalt formális közjogi pozíciót, hanem az általa vezetett jobboldali populista kormánypárt (a PiS) vezérkarából töltötte fel a kormányfői és az államelnöki tisztséget, miközben kulcsfontosságú személye formailag pártvezetőként (időnként frakcióvezetőként) állandósult a struktúrán belül.

E – hatalommegosztást sugárzó – szimulált társbérletnek a ’90-es fordulat utáni példán túlmenően is van magyar közjogi hagyománya, hiszen a dualizmus kései szakaszát meghatározó (a korabeli közéleti szóhasználatban generálisként emlegetett) Tisza István is kormányzati tisztség formális betöltése nélkül pártelnökként (egyúttal néha házelnökként) irányította informális módon állagőrző rendszerét az első világégés miatti összeomlást megelőző bő évtizedben.

A hazai politikai élet alapkérdése innentől leginkább akként ragadható meg, hogy: az orbánizmus általános nyugat-európai elutasítottsága folytán láthatóan erőre kapó, a felszínen újjászervezett (sok tekintetben a régi szakértői állományára építő) hazai ellenzék napjainkban duzzadó vitorlájából vajon kifoghatja-e a szelet Orbán innovatív javaslata? Vagyis az ellenzék felé hajló bizonytalan szavazópolgárok és a Tisza Pártot finanszírozó külső donorok hitelt adnak-e a kormányfői javaslatban rejlő burkolt ajánlatnak? A kecske és a káposzta esete állhatna fenn egy elfogadói attitűd érvényesülése esetén, hiszen Orbán arcvesztés nélkül vonhatná ki magát a napi pártpolitika élvonalából, miközben a stratégiai döntéshozatal feletti monopóliuma távlatilag is állandósulna, ráadásul fiatalabb követőiből szerveződő belső pártellenzékét alaposan elkoptathatná a legfeljebb formális főhatalom-gyakorlás nehézségei közepett. Mindezzel párhuzamosan Orbán Nyugaton ráadásul még demokrata arculatot is építhetne a főhatalom önkéntes feladásának felszínes demonstrálása révén (informális gazdasági és politikai hatalmának töretlen megőrzése mellett). Csakúgy, miként azt anno Putyin is tette.

A válasz megadása kapcsán a labda vélhetően a nyugat-európai nagytőke magyarországi export-enklávéinak térfelén pattog. Amennyiben Orbán másfél évtizedes uralmának mérlegét a – gazdaságszerkezetünkben annak viszonylagos elmaradottsága folytán domináns – feldolgozóipari szegmens nyugati aktorai nagyrészt akként vonják meg, hogy e kurzus során a főként a szolgáltatatói szférát terhelő ágazati különadók és a folytonos jogbizonytalanság ellenére profittermelő metódusaikat menedzsmentjeik alapvetően zavartalanul űzhették, akkor nem áll majd érdekükben egy hazai elitcsere végbemenetele a rezsim-fordulatokba törvényszerűen beleprogramozott profitkockázati tényezők okán.

A fenti dilemmaállapotot feloldó döntéshelyzet kimeneti irányának valószínűségét olyképp lehet reálisan előzetesen modellezni, ha számba vesszük a korábbi – szintén külhoni vezérlésű – hazai és térségi elitváltások lezajlásának mikéntjét az elmúlt évtizedek vonatkozásában.

Témánk szempontjából a leginkább szembeötlőnek a térségünkben az adott történeti korszakban legaktívabb nagyhatalom politikai központjában végbemenő kurzusváltás közép-európai fókuszú személyi következmény-sorozata tűnik. Gondoljunk a Sztálin halálát követő hazai eseményekre példának okáért. A legújabb kutatások szerint az általa halála előtt elindítani tervezett újbóli belső terrorhullám (pl. zsidó orvosok pere) és az atombomba birtokában részéről szintúgy előkészítés alatt álló 3. világháború elkerülése végett a Berija irányítása alatt álló NKVD mérgezéses merénylete révén palotaforradalommal még ’52 novemberében pozíciójából (és az élők sorából) végleg eltávolított Sztálin dácsájában elszenvedett kimúlásának ’53 márciusi utólagos bejelentésekor egy sor térségi állampárti csúcsvezető egy csapásra elvesztette addigi pártvezetői funkcióját. (Állítólag már nem az acélembernek hívott addigi mentoruk ült a nagy októberi szocialista forradalom emlékére rendszerint évente megrendezésre kerülő ’52 őszi felvonulás alkalmával se a dísztribünön, hanem valamely alteregója).

Magyarországon a Gazda legfőbb tanítványaként számon tartott Rákosi ekkor szorul látványosan háttérbe, miközben Berija embere (a korábbi moszkvai emigrációja alatti NKVD-besúgó) Nagy Imre kerül az állampárt és a kormány élére, majd neki betudhatóan gyorsan pozícióba jutnak a fokozatosan kibontakozó Petőfi Körben aktív pártreformerek (egyúttal háttérbe szorítva az MDP keményvonalas szárnyának tagjait). Berija pártvezetői konkurensek általi kivégzését követően ugyan átmenetileg visszarendeződés figyelhető meg hazánkban, azonban az ’56-os forradalom után Kádár éppen a mielőbbi normalizáció jegyében számolja fel az ÁVH-t, majd teremti meg a valamikori Petőfi Kör reformer elitjének bázisán a ’63-ban végbemenő általános amnesztia és a ’68-as új gazdasági mechanizmusreform lehetőségét. Kádár a moszkovita kör és az általuk egykor pozícióba helyezett keményvonalasokat egyaránt eltávolítja a hatalomból; mindenekelőtt a hírhedt négyes fogat (Rákosi, Révai, Gerő, Farkas) kiszorítása mellett az akkor már megrendült egészségű (egykori párt-főideológus) Révait is leveszi a sakktábláról csakúgy, mint a moszkvai ünnepségeken nagy megbecsülést sugározva sokszor még a dísztribünre is felengedett korábbi helyettesét (Marosánt). Kizárólag a KOMINTERN két világháború közötti hazai főösszekötőjeként szolgáló Kovács (Klein) Klára férjét hagyja meg (vélhetően moszkvai nyomásra) a csúcshatalomban mindvégig a rendszer fennállása során. Az utóbbi pártvezető az Országgyűlés elnökeként (vagyis közjogi főméltóságként) nyugdíjba vonuló Apró Antal volt. Eme Moszkvából vezérelt MSZMP-n belüli sajátságos személyzeti politikának központi jelentősége lesz a magyar utódpárti „baloldal” 1990 utáni történetére nézvést, hiszen a rendszerváltást követően a poszt-MSZMP-s pártarisztokrácia elsődleges irányítójaként számon tartott Apró-Dobrev-klán (Moszkvából egészen napjainkig bezárólag alátámasztott) politikai és gazdasági hatalma innen eredeztethető.

Több egykori MSZP-s pártelnökségi tag, kerületi polgármester és országgyűlési képviselő erősítette meg e sorok írójának szóban abbéli személyes meggyőződését, hogy már a Horn-kormány alatt is az Apró-villában dőltek el az MSZP meghatározó személyi kérdései, amit az Apró Piroskával fiatalon párkapcsolati viszonyban lévő (és később is a bizalmi körbe tartozó) Medgyessy Péter 2002-es miniszterelnökké avanzsálása különösképp alátámaszt. A Pénzügykutató Intézetet anno pártállami pénzügyminiszterként megszüntető, vagyis a hazai neoliberális szakértői köröknek a formálisan önnön szaktárcája alá rendelt anyaintézményét egykor óvatlanul felszámoló későbbi kormányfő személye mindvégig támadások kereszttüzében állt a liberális koalíciós partner és a liberális szakértők soraiból, azonban kormányalakítása után két évvel bekövetkező (vélhetően e személyi averzió miatti) bukásával Gyurcsány Ferenc személyében a KISZ-középgeneráció került pozícióba az MSZP-n és a regnáló kormányzaton belül egyaránt.

Tehát az Apró-Dobrev-klikk pozícióit korántsem rendítette meg az előrehozott választásokat sokak várakozásával szemben mégse eredményező korlátozott kormányváltozás lezajlása. Az MSZP működését akkortájt meghatározó eme utódpárti struktúra továbbra is kiváló oroszországi (pontosabban poszt-KGB-s) kapcsolatai mindkét Gyurcsány-kormányban érzékelhetőek voltak, mely tény alapvetően járult hozzá Gyurcsány amerikai nyomásra végrehajtott pártbéli menesztéséhez 2009 tavaszán, valamint az atlantista szakértő hírében álló Bajnai Gordon villámgyors felemelkedéséhez. A kulcspozíciók teljes körét érintő kormányzati elitváltás újfent külső nyomásra zajlott le, és az orosz érdekek ellenében érvényesülő amerikai befolyás révén realizálódhatott.

Hasonlóképp „rendeltetésszerűen” szorultak hátra térségünk egészében a kommunizmus sztálinista keményvonalasai, a társadalmi reakciók (pl. az ’53-ban lezajló kelet-berlini munkáslázadás és az ’55-ben végbemenő poznani megmozdulások) utóbb mindenhol valamilyen mérvű rendszerkorrekciót eredményeznek. Például a lengyel sztálinistákat leváltó – nemzeti kommunista hírében álló – Gomulka ekkortájt kerül hatalomra hazájában az ’56 őszi káoszhelyzet normalizálása után berendezkedő Kádárral csaknem egy időben.

Az ’56-os forradalom leverése után szűk évtizeddel később (1964-ben) a reformer Hruscsov bukása idéz elő mélységi személyi változásokat a keleti tábor állampártjaiban (lásd a prágai tavasz ’68-as leverését), amely megatrend elitellenességet, burkolt antiszemita kampányt és nyílt visszarendeződést von maga után a térség egészében.  A gyakorta zsidó származású párt-eliteknek a ’68-as mozgalom szellemiségét követő gyermekei alkotta reformer generáció ellenében – a legmagasabb hatalmi szintekről generált – hangulatkeltés Varsótól Budapesten át (a térségben legnyugatosabb) Belgrádig bezárólag megmutatkozott. Természetszerűleg a szocialista tábor központját se kerülhette el e feltehetően a szovjet főelvtársak részéről kezdeményezett tendencia, hiszen a Szovjetunió nagyvárosaiban e trend okán válik divattá a Brezsnyev alatti pangás emberöltőnyi időszakában az alijázás, vagyis az Izraelbe történő tömeges kitelepülés.

A korszakban általánosan terjedő pletyka szerint Budapesten állítólag hivatalos PB-ülés keretében határozott Kádár javaslatára a pártvezetés arról, hogy a jövőben nem tervez kinevelni többgenerációs pártarisztokráciát, vagyis a mindaddig magas beosztásnak örvendő pártvezetők leszármazottjai nem tölthetnek be vezetői csúcspozíciókat az MSZMP-apparátuson belül. A rossz nyelvek tudni vélik, hogy a fővárosi káderképzőkben tanulmányaikat folytató másodgenerációs értelmiségi fiatalok körében – a számukra mindaddig természetszerűleg kínálkozó jövőbeni pártkarrier váratlan ellehetetlenülése után – mindennek okán vált divatossá a maoizmus és más (’68-ban felettébb virulens) anarchista tanok követése ideig-óráig. Többségük Mao uralmának végnapjaiban a kínai vezetés és az USA főtárgyalójaként ismertté váló Kissinger között végbemenő szövetségépítés jegyében hagyta maga mögött örökre a szocializmus eszmerendszerét és közeledett intellektuálisan fokozatosan az Amerikából kiindulva nem sokkal később immár afféle globális korszellemmé váló liberalizmushoz. E szociokulturális körhöz sorolható a majdani demokratikus ellenzék, illetve az utóbb abból kinövő rendszerváltó SZDSZ alapítói körének derékhada.

Előbb Hruscsov palotaforradalommal realizált (a már Berija hasonlóképp meglepetésszerűen kivitelezett eltávolításában is részt vállaló) Brezsnyev irányította megbuktatásakor, utóbb a prágai tavasz leverésekor kezdődő visszarendeződés alkalmával, majd a hetvenes évek során több alkalommal felvetődött jól értesült körökre hivatkozva a pesti flaszteren terjedő „zuhanyhíradóban” Kádár esetleges moszkvai menesztésének, illetve a személycsere állítólag már zajló előkészületének rémhíre. A sokak által meghozatal-utáni fázisúnak gondolt moszkvai döntés szintén köztudottan maga után vonta volna egy szélesebb amplitúdójú elitcsere lezajlását hazánkban, hiszen az eleinte Marosán, utóbb Komócsin, illetve utóbbi halála után a SZOT-vezér Gáspár Sándor személye körül csoportosuló keményvonalas irányzat leplezetlenül a pártapparátuson belüli reformerek eltávolításának mielőbbi szükségességét hirdette folytonosan. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat 1975-ben meglátogató Brezsnyev és Kádár informális főváros-környéki találkozóján a szovjet pártfőtitkár a reformer Fock Jenő miniszterelnök az évi – afféle igazodási gesztus gyanánt értelmezhető – leváltásával megelégedett ugyan, de ezen (egyúttal az elődjénél sokkal szervilisebb Lázár György kormányfői kinevezését is maga után vonó) személycsere áraként a ’68-as mechanizmusreform leállítása elkerülhetetlenné vált, ami számos reformer szakértő kormányzati pozíciójába is került akkortájt.

A kádárizmus váratlanul elsöprő rendszerváltást követően éppen egy külhonból vezérelt – a fentiekkel párhuzamba állítható – elitváltásnak hála juthatott pozícióhoz a Fidesz-generáció, emiatt Orbán pontosan tisztában van a jelenlegi magyar belpolitikai helyzet klientúráját illető tagadhatatlan komolyságával. A nyugati támogatottságot élvező – a valahai ős-Fideszhez hasonlóan a szabadelvű média tenyerén hordott – Tisza Párt és annak maroknyi tagsága vonatkozásában önnön mozgalmának korai éveire asszociálhat a magyar kormányfő. A Fidesz kezdetben (Csurka korabeli szavaival) „öltözőnyi tagsága” és (Torgyán-i szófordulattal élve) „üzenetrögzítős párt” jellege juthat eszébe az inkább csak a médiában jelen lévő, kevéssé beágyazott Tisza Pártra tekintve. A Fidesz ’98-as hatalomra jutása időszakában állt a NATO története legnagyobb hullámú egyidejű bővítése előtt térségünkben, így a korabeli szóbeszéd szerint a CIA felettébb veszélyesnek érezte a szervezet titkainak megőrzése kapcsán az anno többnyire Moszkvában végzett utódpárti elitek addigra végbement demokratikusnak álcázott önátmentését, így néhány év alatt jobbközép, atlantista formációkat segített hatalomra a közép-európai nagytérségben.

E Washington felől generált elitváltásnak köszönhette elnöki posztját a ’96 novemberében a posztkommunista Iliescuval szemben Romániában győzedelmeskedő Constantinescu, ’97 szeptemberében e kívülről dotált fordulat segítette vissza a hatalomba a lengyel jobboldalt a törvényhozási választásokon, valamint a ’98 őszén Meciar helyett Szlovákiában hatalomra jutó Dzurinda is e trend jegyében válhatott utóbb korszakos politikussá hazájában. A 2000 őszén összeomló oroszorientált Milosevics-diktatúra is vélhetően e térségi megatrend jegyében jutott a történelem szemétdombjára Kis-Jugoszláviában.

Az 1998-as választás előtt a posztkommunista-liberális szövetségként közel háromnegyedes mandátumtöbbséget élvező Horn-kormány újrázásának esélye felettébb valószínűnek tűnt a mérési adatok fényében, így amerikai kampányszakemberek érkezése és CIA-s pénzügyi források biztosítása révén a mindaddig elenyésző támogatottságú Fidesz és a rendszerváltás utáni első kormányciklust fémjelző régi jobboldal között ácsolt pártszövetség győzelemre juthatott 1998 tavaszán. Meglepő győzelmükkel országosan több tízezres nagyságrendben nyíltak meg elitpozíciók az atlantista elitcsoportok számára a posztkommunista (gyakran burkoltan oroszorientált) utódpárti uralmi csoportok ellenében.

Az elitek körforgásáról szóló hiánypótló elmélete kapcsán évszázadnyi világhírre szert tevő Pareto szerint egy fejlett államban az elitek folytonos körforgásban vannak egymáshoz képest, pozíciójuk korántsem állandó, így a társadalom, a gazdaság, a kultúra és a politika konkurens csoportjainak uralmi pozíciója korántsem lehet állandó az északi féltekén. Azonban a félperifériákon eme spontán érvényesülő törvényszerűséget alapvetően korlátozó – centrális jellegű – informális tényező-együttes is befolyásolja az elitcserék lefolyását az elmúlt bő félszáz év során, miként azt a magyar és a térségi példán keresztül fentebb láthattuk. A néhai Habsburg Birodalomban domináns etatista hagyomány okán Közép-Európában a többi ágazati, szakmai, térségi elitcsoportosuláshoz viszonyítva automatikusan fölérendelt helyzetet élvező politikai elitek belső konkurenciaharcából ugyanis rendre azon hazai elitcsoportok kerülnek ki aktuális győztesként, melyek leginkább beágyazottak a térségi szempontból adott időszakban éppen legnagyobb aktivitást mutató nagyhatalom uralmi központjában. A magyar kormányfő egyre sűrűsödő közszereplései kapcsán hazánkban ritka mérvű geopolitikai affinitásról tesz tanúbizonyságot, ami alapvetően ezen összefüggésrendszer felismerésének tudható be.

E megatrend továbbra is fennálló voltát tanúsítja a Momentum és a DK egyik napról a másikra történő kivonása a politikai palettáról, ami elképzelhetetlen lenne Nyugaton bármely valaha ideig-óráig középpárti súllyal bíró politikai formáció esetében. Ezen ellenzéki formációk (akár többszöri) csúcsszintű vezetőváltása, illetve deklarált önfelszámolásuk arra világít rá, hogy a magyar ellenzék valaha legpotensebb eme két formációja éppúgy tagság, szervezettség, ideológia, értelmiség nélküli imitált pártképződményekként vettek részt a politikai versenyben, miként amilyenek a még náluk is csekélyebb társadalmi súllyal bíró (a parlamentben az elmúlt másfél évtizedben ennek ellenére önmagukat mégis folytonosan reprezentáló), politikai szervezeteknek bajosan titulálható kormánykritikus „frakciótitkárságok”.

Az Apró-Dobrev-féle családi körbe privátilag bejáratos vezető fővárosi értelmiségiek egybehangzó állítása szerint Apró Piroska a családi vagyon védelmében többször kijelentette a kormányfői posztját akkortájt elveszítő Gyurcsánynak szegezve: „Feri, az országot tönkre tehetted, de az Altus Csoportot nem fogod”. Nos, a DK alapító-elnökének napjainkra végzetesen megromló házasságával egyidejűleg (a pártarisztokráciába beházasodva) frigyével kezdetektől összefonódó politikai karrierje is végképp megpecsételődött (vélhetően az orosz védőernyőt a maga számára belföldön monopolizáló Orbán utóbb mélyrehatóbbnak bizonyuló moszkvai beágyazottsága folytán).

A Gyurcsány hatalmi aspirációit maga alá temető nemzetközi fordulat folytán a valaha a hazai baloldalon rendszerektől függetlenül megkérdőjelezhetetlen befolyással bíró Apró-Dobrev klánnak avégett áldozott le önnön szerencsecsillaga, mert a nyugat-európai hatalmi központok a kormányváltás terén teljességgel eredménytelen magyar parlamenti ellenzék teljes leváltása mellett határoztak annak meghatározó utódpárti jellege és abból fakadó posztszovjet KGB-s bekötöttségei miatt, amit a dombászi konfliktus kirobbanásától kezdődően immár nem tolerálhattak tovább. Magyar Péter nyugatos liberter mozgalma primer jelleggel a magyar ellenzék leváltására irányult eleinte, hiszen az EU nem engedhette meg egy olyan pártszerkezet fennmaradását a geopolitikailag centrális fekvésű Magyarországon, melyben mindkét releváns pártformáció potenciálisan oroszorientált. Majd a Tisza Párt ebbéli váratlan sikere folytán vetődhetett fel egyáltalán a nyugat-európai erőközpontok részéről a magyarországi főhatalom megszerzésének „időelőtti” reális igénye 2026 tavasza vonatkozásában.

A Tisza Párt – mint jól „píárolt” – ellenzéki politikai brend mögé felsorakozó nyugati médiabeli és pénzügyi donorok egyik napról a másikra számolták fel az addigi hazai ellenzéki struktúrát, ami rávilágít a parlamenti ellenzéki pártszerkezet addigi társadalmi beágyazottságának felettébb elégtelen voltára, valamint a 2022-ben egységesen csatasorba álló demokratikus ellenzék mikro-pártjainak ebből fakadó akármikori kicserélhetőségére (nyugati irányból).

2010 áprilisa után (sőt, már az azt megelőző kormányciklus végnapjaiban) a demokrata fórum melletti másik meghatározó rendszerváltó pólusképző erőként az SZDSZ éppígy került kivonásra a politikai életből akkortájt csaknem érthetetlen gyorsasággal (a soron következő országgyűlési választáson még pártlistát se állva). Napjainkban egy tetszőleges kft-t hosszabb ügyviteli időbe telik töröltetni a cégjegyzékből, mint emlékük írmagját is elfeledtetni valaha potens pártformációknak, ami végképp rávilágít gyökértelenségükre. Eközben a mindenkori modernizációs pártformációt körülvevő párt-közeli értelmiség személyi állománya csaknem azonos a ’80-as évek közepe óta. Ennek folytán nem meglepő, hogy a Pénzügykutató Intézetben készül a Tisza Párt választási programja, emellett az országszerte jelenlévő Tisza-szigeteken is a késő-kádárista korszak liberális, illetve reform-szocialista értelmiségének derékhada dominálja az előadói kört (korábban ugyanők fémjelezték a DK, majd a Momentum tanácskozásait is).

A valaha Soros-ösztöndíjak sorával bőkezűen megpatronált, a kormánypártot informálisan továbbra is befolyása alatt tartó Fidesz-alapítói kör mára felismerhette, hogy hatalmi pozícióit korábban kiváló atlantista beágyazottságának köszönhette ’98-tól kezdődően, amit az amerikai irányú vadászgép-beszerzési ajánlat negligálását eredményező (utóbb igazolódó korrupciós szálaktól se mentes) Gripen-botrány miatt 2002-re elveszített ugyan, de Gyurcsány oroszorientáltsága során átmenetileg újfent visszaszerezte a bizalmat Washingtonban a médiatörvény és az egypárti alkotmány 2011-es megszavazásáig. Habár a korabeli hírek szerint a NATO-csatlakozás ellenjegyzésekor ifjabb Bush elnökre Orbán karaktere kifejezetten jó benyomást tett, egészen Trump megjelenéséig a republikánusok körében nem lelt patrónusra a magyar jobboldal vezérkara. Az idősebb Bush által még nagyra tartott Antall alatt a hazai és az amerikai jobboldal között megalapozott transzatlanti kapcsolatok az ezredfordulót követő bő másfél évtizedben tartósan elhidegültek.

A magyar rendszerváltó elitet 2002-ben emiatt két kormányciklusra lecserélő angolszász uralmi központ (Trump év eleji hatalomba kerülésével) napjainkban újfent deklaráltan Orbán-klientúrája mögött sorakozik fel, viszont a nyugat-európai nagyhatalmak mindegyike a Fidesz belső hatalmi talapzatának megrendítésére törekszik ezzel párhuzamosan, ami a 2021 ősze óta tartó, (a területalapú támogatásokat leszámítva) csaknem általános uniós fejlesztési forrás-zárolásban manifesztálódik leginkább.

A kiszámíthatatlan működésű Trump pozíciója azonban bármikor megrendülhet, hiszen hektikus vámpolitikája leginkább saját kékgalléros rétegét sújtja az abból fakadó élelmiszer-áremelési hullám útján, valamint a MAGA-mozgalom társadalmi bázisa ezen túlmenően is erodálódhat a médianapirendet újfent meghatározó (Jeffrey Eppstein nevéhez fűződő) szex-botrányban való esetleges elnöki érintettségből kifolyólag. Amennyiben az ügy aktáit – választási ígéretével ellentétben – továbbra is titkosító Trump idő előtt megbukna (ami II. Erzsébet második fiának – András yorki hercegnek – az emiatti rangvesztése okán elméletben alaposan vélelmezhető), akkor azonnal megpecsételődne Orbán sorsa az onnantól már teljes körűvé váló nyugati elszigetelődése folytán, hiszen jelenleg Trump teszi rendszerét a Lajtán túl haloványan szalonképessé. Az Oroszország elleni szankciók súlyosbításával fenyegetőző Trump ez ügyben tett kijelentéseire válaszul közreadott magabiztos moszkvai nyilatkozatok hangsúlyosan valószínűsítik a KGB-utódszervezetként világszerte aktív FSZB kezében lévő kompromat esetleges meglétét a világmédiában vélhetően nem véletlenül éppen mostanság felmelegített szexuális botránnyal kapcsolatban. Fontos megjegyezni, hogy Trump még üzletember korában is többször járt Moszkvában, ahol szintén készülhettek róla a személyét a Biblia-övezetbeli törzsbázisában végkép lejáratni képes kompromatok KGB-s szokás szerint.

Amennyiben emiatt a félidős választások során a republikánusok visszaszorulnak eddigi képviselőházi és szenátusi pozícióikból, és egyúttal a Demokrata Párt Sanders-féle balszárnya országosan erősödésnek indulna, az tartósan kiszoríthatja a MAGA-mozgalmat (és azzal együtt az orbánista politikai híveit) Washingtonból, miközben a lemondását esetleg elkerülő Trump béna kacsává válik a következő elnökválasztásig.

A gyakorta egymással is konkuráló hazai pártállami elitcsoportok ’45 és ’90 között a többi térségi pártállami-elittel együtt arra voltak szocializálva, hogy folytonosan a mindenkori moszkvai irányvonalhoz igazítsák közpolitikai tevékenységüket, hiszen súlyponti jellegű belső társadalmi talapzat híján hatalmuk alapvetően függött a mindenkori keleti hatalmi központ jóindulatától. Ezt a leckét a rendszerint állampárti bekötésű rendszerváltó elitaspiránsok éppúgy elsajátították, mint utódpárti konkurenseik, így a két nagy rendszerváltó formáció még idejében szert tett nyugati mentorokra. Az utóbb Medgyessy D-209-es ügyének médianapirenden tartásában centrális szerepet vállaló Kis János (formális pozíció híján is) az SZDSZ tényleges vezetője volt amerikai bekötöttsége folytán a párt fennállása során csaknem mindvégig. Míg Antall a korszakban kormánypárti pozíciójú CDU felé közelítette a kezdetben népnemzeti irányultságú MDF orientációs fókuszát a ’90-es évek első harmadában.

Amennyiben helytálló a CIA-forrásokra hivatkozva a világsajtóban időről-időre nagy publicitásra szert tevő (publikus felvételekkel is alátámasztani vélt) vélelem, miszerint Putyin már régóta nincs ország-vezetésre alkalmas egészségi állapotban, akkor a körülötte lévő szűk körű csoportosulás (csakúgy, mint anno a hatalma végóráiban Jelcin esetében is sokat emlegetett „család”) bármikor dönthet a két legutóbbi elnökválasztási kampányban a globális újmédia-hálózatuk és keleti parti üzleti hadállásaik révén bőkezűen támogatott Trump mielőbbi levételéről. Már amennyiben az emiatt kibontakozni vélt átmeneti amerikai politikai káosz dombászi csapataik kelet-ukrajnai áttörését segítheti elő. A magyar kormányfő döntésük következtében végbemenő bukása mellékesnek tűnhet számukra globális nézőpontból egy mindent egybevetve akár még be is áldozható „mellékhadszíntéren”.

Lesz-e ’26 tavaszán újabb magyar elitcsere-hullám, és ha igen, akkor mindaz miféle nagyhatalmi alkumechanizmus révén áll majd elő egyáltalán? Egyelőre a válasz a jövő zenéje, viszont támpontok adhatók a megalapozott végkövetkeztetés körvonalazásához. Tekintettel arra, hogy a jobboldal kommunikációja bármekkora mértékben is válik a proteszt szavazatok kanalizálása céljából populárissá, kormányra jutva idővel mindig nagytőkepártivá lesz a világ bármely pontján, a szemünk láttára kimúló parlamenti pártok téves önmeghatározásukkal szemben egyaránt jobboldaliként aposztrofálhatók. Mindez különösképp helytálló a magát mindmáig a magyar baloldal vezetőjének aposztrofáló DK-ra, mely formáció alakulását megelőzően a szakértői kör felől származó információk szerint még azon képtelen ötlet is felvetődött Apró Piroska részéről, hogy a technokrata ex-MSZMP-s vezetők dominálta irányzat a közép-bal helyett akár egy jobboldali-liberális formációt alapíthatna inkább a rendszerváltás nyertes feltörekvő csoportjainak gyűjtőpárti képviseletére. Valós baloldali, globalizáció-kritikus, szociális identitásnak bajosan lelhetünk nyomára az alapító technokrata személyi kör láttán.

Ezen meghatározó pozicionálási hibából fakadt sikertelenségük is, hiszen nemzetközi beágyazottságukból eredő átmeneti versenyképességük önmagában nem tette lehetővé számukra a szavazat-maximalizálás realizálását, hiszen egy neokonzervatív kormánypárt bajosan verhető meg egy ahhoz számos vonatkozásban hasonuló neoliberális ellenajánlattal (ebből következik, hogy mindig jóval több baloldali érzelmű szavazópolgár élt hazánkban, mint amennyit egyáltalán valaha is soraikban tudhattak). Ezen összefüggésből fakadóan az adórendszer, a társadalompolitika, a gazdasági világkép tekintetében a parlamenti ellenzékhez viszonyítva éppúgy neoliberális Tisza Párt számára se terem majd a mélyszerkezeti rendszerváltáshoz elengedhetetlen kétharmados mandátumtöbbségben manifesztálódó babér, hacsak Trump a fentebb részletezett okból büntetőperbe keveredvén nem kapitulál végérvényesen a közvélemény nyomása alatt megtörve (akár egyúttal kegyelemben részesítve önmagát).

A 2020-as elnökválasztási kampányban a Kínából (talán nem véletlenül) útjára induló COVID-járvány folytán kibontakozó globális pandémia következményei révén áttételesen hatalomba segített Demokrata Párt lesújtó 2016-os és 2024-es választási eredményei jelzik, hogy a rendszerkritikus balszárny marginalizálása árán a belső oligarchikus pozíciójukat őrző regnáló pártelit vezette közép-bal formáció esélytelen az egyre militánsabb jobboldali populizmussal szemben az amerikai pártverseny elitellenes megatrendje közepett. Amennyiben Sanders híveinek választás előtti szavazói regisztrációját nem lassították volna a javarészt a Clinton-klánból és az azzal szövetkező Obama-klikkből rekrutálódó „demokrata” pártvezetői körök, akkor Trump egyszer se lehetett volna elnök Amerikában, illetve mára végbe mehetett volna egy (a társadalom többségének létviszonyait javító) hangsúlyos rendszer-korrekció a szabadság földjén. A populizmussal szemben tényleges alternatívát jelentő baloldali választási kínálat híján minderre esély se kínálkozott a szabad világ központjában. Egyazon összefüggés okán menthetetlen immár másfél évtizede a magyar belpolitikai helyzet is, és vélhetően 2026 tavasza után újfent az marad még jó időre éppúgy, miként annak előtte.

A Fidesz örökös elnöke jól kalkulál, mikor a nép elitváltásra vonatkozó igényét látszatintézkedésekkel kielégítendő a 106 egyéni körzetben látványos személycseréket hajt végre továbbra is kétmilliós bázisú gyűjtőpártja képviselő-jelölti állományában, valamint alternatív kormányfőjelöltek sorának rendelkezésre állásáról tesz tanúbizonyságot formációja párt-elitje vonatkozásában. Orbán jól tudja, szüksége van nemzetközi mentorokra, miként anno liberális korszakában az FDP-elnök Otto Graf Lambsdorff, konzervatív fordulata után Helmut Kohl német kancellár, majd populista korszakának kezdetén Silvio Berlusconi olasz kormányfő nyújtott számára külső védőernyőt. Manapság érthetően Trumpban van minden bizodalma e téren, miután korábbi patrónusai sorra elhaláloztak külhonban éppúgy, miként idehaza is.

Hol van már Antall József, aki egy állítólagos „segítsünk a fiúknak!” – felszólítással utasítást adott Boross Péternek a vonatkozó szóbeszéd szerint a Soros Alapítványról autonómiájuk védelmében éppen leválni szándékozó ’90-es évek eleji Fidesz számára állami bankok forrásaihoz való könnyített hozzáférés biztosítására. (A szóban forgó hitelek visszafizetése felől – úgy hírlik – a fideszes holdudvar céghálózata pár évre rá megfeledkezett). Emellett az akkor még generációs politikai szervezet – valós mandátumszámát messze meghaladó – jelentős mérvű székházjuttatásban is részesült még szintén az első kormányciklus során (lásd a korabeli székházbotrány eseményeit). Orbán nyilván Trumptól is gazdasági segítséget várt közelgő kampánya megsegítéséhez, ami mindeddig várat magára egy jelentősnek aligha minősíthető amerikai forrású államközi hitelfelvételt leszámítva. A német politikában egykor nagy tiszteletnek örvendő – széles körben Grófként emlegetett – Lambsdorff pártelnöki irodájának falán Bismarck-festmény lógott a vonatkozó beszámolók szerint, mely értéknyilvánító gesztust az időnként arra járó (a szabadelvűség szociálliberális ágához kötődő) szabad demokrata pártvezetők kínos értetlenséggel fogadták. Soros György akkortájt többször leszögezte az általa akkoriban nagyra tartott fiatal demokratákkal kapcsolatban, hogy Magyarországon „a Fideszé a jövő”, mely meglátása utóbb végső soron helytállónak bizonyult, ha másként is, miként azt vélhette liberális szemszögből az utóbb legendássá lett nagybefektető. A korabeli CDU-FDP-koalíció mintájára hazánk tekintetében Lambsdorff szellemi horizontján mindvégig lebegő SZDSZ-Fidesz-MDF nagykoalíció megalkotása ugyan ’94 vonatkozásában illúziónak bizonyult az MSZP választási korabeli gőzhengere ellenében, azonban a Fidesz utóbb mégiscsak a hazai jobboldal vezető erejévé vált, amely pozíció elnyerése érdekében Helmut Kohl a ’94 és ’98 közötti ciklusban kirívóan sokat tett az általa a ’89-es határnyitás végett kifejezetten kedvelt Horn ellenében. A posztkommunista eliteket negligáló részleges elitcsere hazánkban éppúgy, mint térségünk nagy részén a dollár-diplomácia ismert hozadékain túlmenően többek között német pártalapítványok dotációjának hála mehetett végbe ’98 tavaszán (állítólagosan a 176 kisgazda jelölt Fideszt preferáló két forduló közti egyöntetű visszalépéséhez is bőkezű dotációk vezettek a vonatkozó legendárium tanúsága szerint).

A Tisza Pártnak egyetlen esélye maradt a mélyszerkezeti rendszerváltáshoz szükséges kétharmad megszerzése terén, ami rajta teljességgel kívülálló tényezők függvénye. Ez a helyzet leginkább akkor állhat elő globálisan, ha a dombászi konfliktus a mindkét részről fokozódó fegyverszállítmányok okán hatványozottan mélyülne el, ekként a Fidesz-kormány Oroszország iránti lojalitásának betudhatóan egyidejűleg szembe helyezkedne a NATO-n belül összpontosuló nyugati tömb minden hatalmi centrumával, azaz Orbán akár még Trump szolidaritását is elveszítené vakmerő keleti (kínai és orosz) orientáltsága folytán. Az ebbéli helyzet realizálódását előidézheti a közeljövőben akár még egy (az eddigi kereskedelmi konfliktusnál sokkal drasztikusabbá váló) kínai-amerikai vámháború utóhatása is.

A modernitás korában három alkalommal fordult szembe egyidejűleg a hazai politikai osztály a nyugati nagyhatalmak mindegyikével: 1848-1849 forradalma és szabadságharca során, majd a Trianonért nagyban okolható Tanácsköztársaság időszakában, végül az utóbb a vészkorszakért és az újbóli területvesztésért egyaránt felelős háromhatalmi egyezményhez való meggondolatlan csatlakozást követő fél évtizedben. Mindhárom korszak a regnáló politikai, gazdasági, társadalmi rendszer totális összeomlását eredményezte; mely tanulság Orbánra is figyelmeztető módon hathat. Marx a magyar szabadságharc leverését követően arról értekezett, hogy a magyar nép proletár réteg híján is szembe helyezkedett a teljes világszisztémával, azaz a magyarság bátor szabadságharcát nem pusztán a Habsburg Birodalom ellenében folytatta, hanem egyúttal a világszerte domináns brit központú gazdasági-uralmi modellel szemben is. Marx közvetlenül a magyar szabadságharc vérbefojtását követően fogalmazza meg abbéli alaptételét, miszerint hamarosan az egész világ a brit bankrendszer „proletárja” lesz a regnáló rendszerek ideológiai mibenlététől csaknem függetlenül, mely megállapítása a korabeli gazdasági, pénzügyi és „szabadkereskedelmi” modell ismeretében utóbb világrendszer-kutatók generációi számára helytállónak tetszett.

Az 1848-1849-ben elmaradó hazai elitcsere e világgal való szembehelyezkedési stratégiának tudható be, hiszen a Rotschild Bankház hitelei révén felfegyverkező Habsburg (császári) és orosz (cári) csapatoknak a Napóleon bukása után létrehozott (Szent Szövetség nevű) nemzetközi kooperációja könnyűszerrel eltiporta a legfeljebb középhatalmi pozíciójú Magyarország függetlenedési törekvéseit. Az angolszász gazdasági tömbbel ezt követően rendszerektől függetlenül (a második világégést leszámítva) tartósan szembehelyezkedő Oroszország a city (majd a Wall Street) által dotált hatalmak ellenében másfél évszázad alatt 8 véres háborút kénytelen megvívni, azaz emberöltőnként átlagosan egyet, amely körülmény alapvetően járul hozzá elmaradottsága állandósulásához. Ide sorolandó az 1853-1856 között újfent kiújuló (Törökországgal szemben II. Katalin cárnő uralkodása óta hagyományosnak mondható) konfliktus a brit-francia-török szövetség ellenében (krími háború), az 1917-es bolsevik forradalom utáni ötévnyi polgárháború, az eredetileg a Wall Street felől feltőkésített nácizmussal szembeni második világháborús kataklizma, Korea, Vietnam, Afganisztán, Csecsenföld, majd napjainkban a Dombász.

Hazánkban éppúgy, mint a magyar viszonyokhoz nagyban hasonlító Nyugat-Balkánon jelenleg az elitcsere legfőbb gátjának az immár jogerősen elítélt boszniai-szerb vezetőt (Dodikot), a többévnyi tüntetéssorozat által gyengített Vucsics szerb elnököt, valamint Orbánt párhuzamos pénzügyi, energetikai és kampánytechnikai háttértámogatásban részesítő (ennek folytán hazánkban a Jobbik és Gyurcsány korábbi finanszírozását egyaránt beszüntető) poszt KGB-s moszkvai uralmi centrum tűnik. A jövő évi választás győztese hazánkban a két egymással konkuráló pártpolitikai tömb közül vélhetően az lesz, melynek nagyhatalmi patrónusa több anyagi, médiabeli, intellektuális erőforrást képes és hajlandó mozgósítani patronáltja majdani sikere érdekében. Orbán egész politikai életművének lakossági megítélése kerül mérlegre a választók fejében ’26 tavaszán, így (ha nyer) módjában lesz kijelölni utódja személyét és rezsimje karaktermódosulásának főirányát.

Egyúttal a fentiek folytán immár nem nyugtathatja magát a továbbiakban azzal az ellenzéki oldal reprezentánsi köre, hogy a társadalom információhiányban szenved, ekként alapvető erőforrásbeli versenyhátrányának tudható be a liberális térfél sorozatos hazai kudarca. Magyar Péter mögött ugyanis immár komoly médiagépezet és kampányszervezet sorakozott fel, üzeneteit bármikor képes eljutatni a társadalom bármely rétegéhez.

Vajon mely globális pólusnak fontosabb leginkább Magyarország emberöltőre szóló betagozása önnön hatalmi struktúrájába, a ’90 óta virulens Nyugatnak, vagy netán a 2022 elejétől kezdve újfent expanzív Keletnek? Mely külső uralmi pólus invesztál majd többet – vagy jobb hatékonysággal – önnön kegyeltjére? Az elitváltó szándékkal fellépő, vagy az elitvédő motivációval bíró? Orbán – önmaga háttérbe vonásának lehetőségére vonatkozó – burkolt konszolidációs ajánlata azt jelzi, hogy a válasz vonatkozásában még ő maga se kémlelheti a jövőt teljes bizonyossággal.

A nyári fesztiválokon való aktivizálódása, az újmédiabeli reprezentációjának erősítése, valamint Orbán egyre gyakoribb szerepeltetése révén a kormánypárt megpróbálja a választásokig hátra lévő bő fél év során visszaszerezni a kezdeményező-képességet a Tisza Párt rovására. A Fidesz-vezérkar tisztában van azzal, hogy a párt megalakulása egykor nem mehetett volna létre a Bibó Szakkollégium ’80-as évek eleji létrehozása nélkül, mely intézmény informálisan a KISZ-nek a hazai fiatalság feletti negyedszázados monopóliumával utóbb szembehelyezkedni képes alternatív szellemi elitek kitermelődését kívánta szolgálni.

A párt geneziséből következik, hogy a bizonyos intellektuális szakmákban máig fennálló fővárosi liberális túlsúly ellenében hozta létre Orbán pár évvel ezelőtt az MCC-t is, mely – gigantikus közforrásokkal megtámogatott – stratégiai jelentőségű döntésének 2026 tavaszi beérése felettébb kétesélyesnek tűnik napjainkban.

Ebbéli célkitűzésének legfontosabb terepe a közélet nyelvezetének visszahódítására irányuló törekvése lesz a kampány során, ugyanis Orbán – miként arra az MCC Feszt alkalmával elhangzó beszédei során többször célzott – jól tudja, mindig a köznyelvet uraló fél nyeri a pártpolitikai párviadalokat. A liberálisok emiatt tudták hazánkban dominálni a rendszerváltás folyamatát, hiszen a sajtóban használt újságírói nyelvezet már a kései kádárizmus során is liberter stílusú volt (pl. HVG, Magyar Hírlap) csakúgy, mint a szépirodalomban alkalmazott stiláris fősodor (lásd az irodalmi életbe akkortájt berobbanó Spiró, Eszterházy, vagy Nádas korabeli műveinek szabados nyelvezetét).

A párviadal tétje akként is megragadható, hogy az egymáshoz képest izoláltan létező két hazai politika-földrajzi tömb reprezentánsai alkalmassá válnak-e arra, hogy üzeneteik beszüremlését elősegítsék egymás hátországi területére. Azaz a Fidesz kampányjelenléte állandósul-e Budapest „városállamban”, miközben a Tisza Párt generálta politikai napirend hosszú távon képes lesz-e magát reprezentálni a vidéki Magyarországon éppúgy, miként a határon túli lokációkban? A késő-középkorból és a kora-újkorból eredeztetett – az akkortájt gyakori vallásháborúk kapcsán deklarált – „akié a föld, azé a vallás” jogelv alapján napjaink pártpolitikájának vonatkozásában helytállóan levezethető az „akié a nyelv, azé a választási győzelem” törvényszerűség. Ne feledjük, a mindkét világégés kimenetelét utóbb eldöntő amerikai hadba lépés kizárólag avégett következett be, mert a multietnikus USA heterogén társadalmának közvetítőnyelve (a hivatalos nyelvi státuspozíció birtoklásán túlmenően) a 20. század első felében már a mindennapokban is az angol volt, vagyis az amerikai releváns elitek a központi hatalmaktól (majd később a tengelyhatalmaktól) alaposan szorongatott britekkel „egy srófra járó” közös nyelvet beszéltek. Természetszerűleg adódik ennek folytán a kérdés: vajon tud-e még egy nyelvet beszélni a Fidesz a magyar társadalom többségével? Az ítéletszámba menő választ a szavazók fogják megadni számunkra ’26 tavaszán.