A jelek szerint idén nyáron elmarad a szokásos politikai uborkaszezon, hiszen szemmel láthatóan gőzerővel dübörög a választási kampány. A kormányzat sorra jelenti be szűk pénzügyi mozgástere ellenére a hangulatjavító intézkedéseket (pl. ársapkák, kedvezményes vállalkozói hitelkonstrukciók, igénylőnként akár 50 millió forint keretösszegű 3 százalékos kamatozású lakásvásárlási hitel), míg az ellenzéki főerő hétről hétre sikeresen tematizálja a hazai közbeszédet (pl. Magyar Péter menete Nagyváradra, fővárosi büszkeség menet). A felületes szemlélő szerint közel emberöltőnyi kényszerű szünetelést követően Magyarország visszatért a valóban versengő pártrendszer régóta hiányolt állapotába.

A könnyűszerrel kínálkozó délibábszerű látszatvilágban azonban – miként a való életben kínosan gyakorta – mostanság is csalatkozni vagyunk kénytelenek.

Miután egyik pártpolitikai pólus se hajlandó elvégezni az ország (és a nagyvilág) viszonyainak mélyreható elemzését, mely viszonyrendszerre programjukban reflektálniuk kellene, így legfeljebb címszavak szintjén kialakított szólamaik elégtelenek a valós állapotok értelmezésére, láttatására, jobbítására, ekként működésük iránya törvényszerűen alkalmatlan a nép többsége számára potenciálisan üdvös társadalmi irányok kijelölésére.

„Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” címmel vetette papírra az akkortájt nagy robajjal berendezkedő államszocializmus árnyékában (1948-ban) a rendszerváltó elitekre példátlan erővel ható magyar gondolkodó (Bibó István) korszakos írását. Nos, a Bibó által e művében is kárhoztatott, Mohács óta vakvágányon – azaz történelmi zsákutcában – haladó hazai fejlődési pálya torzulásait a ’90-ben útjára induló és 2010-ben alapvető módosulásokon áteső (formálisan) demokratikus, parlamentáris, (il)liberális rendszer se korrigálta mindeddig, ami máig legfőbb hiátusa.

A kormánypárt 1988-as megalapítását lehetővé tevő szakkollégium névadójaként máig közismertségnek örvendő Bibó fenti művében a hazai modernizáció egészét zsákutcásként jelöli, hiszen a nyugati centrumhoz viszonyított – a Habsburgok uralma alatt kezdetét vevő – viszonylagos felzárkózással párhuzamosan a nemzeti kultúra és a nemzetállami szuverenitás meghatározó mérvű korlátozása is végbe ment. A Habsburg Monarchia összeomlásával egyidejűleg pedig a trianoni területvesztés, a fegyverkezési korlátozások és a gigantikus háborús jóvátétel tette korlátossá a formálisan visszanyert nemzeti szuverenitást. A függőségek között működő történelmi rendszer-sorrendiség lineárisan folytatható a második világégést követő szovjet megszállással és az összeomló államszocialista gazdaság okán a kezdetektől kényszerpályán mozgó (a ’89-’90-es rendszerváltó fordulattal kialakuló) demokratikus rendszerrel.

A két hatalmi pólus reprezentánsainak meglehetősen elnagyolt kommunikációja kellő ismeret híján tudatosan érintetlenül hagyja a több évszázadra visszavezethető függő fejlődés fenti csapdaszerű tradícióját csakúgy, mint az abból való kitörési stratégia kérdéskörét. E nemzeti konszenzust élvező sajátos struccpolitika egyelőre nem okozott zavart a véleményformáló értelmiségiek körében. A konkurensek szerint a nyugati szövetségi rendszerben maradás vagy a Kelethez tartozás ellentétéről szóló, illetőleg az egységes Európa kontra a nemzetállami kvázi-önállóság választásának alapkérdését eldöntő 2026-os voksolás mindkét esélyese kölcsönösen nagyhatalmi zsoldban álló fizetett ügynöknek tekinti a szemben álló politikai oldalt, amely révén egyöntetűen elfedni szándékoznak a magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos neutralitásukat.

Az orientációs zavart tovább táplálja, hogy a rendszerváltáskor még felettébb virulens liberális Nyugat a 2008-as világgazdasági válságtól a pandémián át az energiakrízist okozó új keletű háborús konfliktusokig (Ukrajna, Palesztina, Irán) bezárólag elvesztette a 20. századi világháborúk ellenére másfél évszázadig megkérdőjelezhetetlen modellértékűségét. A napjainkra végérvényesen hátunk mögött hagyott Nyugat-Európa-fókuszú, majd Észak-Amerika-centrikus korszakban még a Nyugat legádázabb kihívói (előbb a tengelyhatalmak, majd az átmeneti szövetségesből tartós ellenséggé váló Szovjetunió) primer jelleggel nyugatosodni (illetve nyugatos módon modernizálódni) szándékozott. E hasonulási megatrend jegyében Japán már a 19. század utolsó harmadában nyugati egyetemekre küldte ösztöndíjasait a technológiai fejlődés vívmányainak mielőbbi meghonosítása végett.

A mai feltörekvő ország-csoportot tömörítő BRICS, az annak legnagyobb gazdaságaként számon tartott (máig kommunista berendezkedésű) Kína, vagy az újfent pravoszláv identitású Oroszország vezette Eurázsiai Unió egyaránt a Nyugattal szemben definiálja önmagát éppúgy, mint a valamikori gyarmati alávetettségéből lassan öntudatra ébredő globális Dél (formailag többnyire demokratikus) súlyponti államainak mindegyike Brazíliától és Venezuelától kezdve Dél-Afrikán át az Iráni Iszlám Köztársaságig bezárólag. Emberöltőnyi ideje már annak, hogy nem szerepel a kihívó hatalmak deklarált céljai között az anno a nyugati szociális modellt hazájában meghonosítani szándékozó Hruscsov által még utolérési stratégiaként meghatározott elsődleges hasonulási célkitűzés. A Kelet immár nem behozni szándékozik a Nyugatot, hanem (a világhegemónia terén) pozíciójában mielőbb felváltani azt. Az első világégést követően megalapított Népszövetség, majd a ’45-ben életre hívott ENSZ útjára indítása óta a Helsinki-folyamaton át a Szovjetunió összeomlásáig bezárólag a szabadságjogi minimum (legalább deklarációk, szándékok, prognózisok szintjén) a glóbusz egészén érvényesült. Mára ezen évszázados hagyománynak már a legutolsó foszladozó emlékképei is a feledés homályába vesztek a félperifériákon és a harmadik világban (sőt, sajnos egyre inkább már a nyugati centrumokban is). A 19-20. századi jogkiterjesztési hullám lezárultával immár a jogkorlátozási dinamika vált a 21. század primer megatrendjévé.

A magyar demokrácia kiúttalansága nem különíthető el a jogkiterjesztési hullámból táplálkozó demokratizálódási trend visszájára fordulásától. A demokratikus modell terjedése a szabadságjogok és a szociális jogok expanziójával járt együtt az elmúlt szűk évszázadban az északi féltekén. A messze legsikeresebb demokratizálási folyamat Közép-Európában az NSZK-ban ment végbe, valamint azzal egyidejűleg Kelet-Ázsiában Japánban zajlott le a ’45-ös kataklizma után nyilvánvaló amerikai dotációnak betudhatóan, hiszen a hidegháború megnyerése elképzelhetetlen lett volna az USA szempontjából ezen legyőzött államok erőforrásainak aktivizálása nélkül. Az ezt követő három (80-as és 90-es évekbeli) legutolsó nagyhorderejű demokratizálási hullám (a Mediterráneum-béli, a latin-amerikai és a közép-európai) mindegyike a pénzügyi és intellektuális erőforráshiány okán utóbb egyaránt kérészéletűnek bizonyult néhány – főként a nyugatos kulturális tradícióknak betudható – egyébként globálisan marginális jelentőséggel bíró kivételtől eltekintve (pl. Csehország, valamint a három baltikumi kisállam).

A demokratikus modell globális válsága két tényezőből fakad: egyrészt a reálgazdasági alapok végzetes eróziójából következik, másrészt a nagytőkés kooperációknak a hidegháború végétől egy csapásra megváltozó – az 1917-es bolsevik puccs óta a nyugati demokráciákat a világforradalomtól való félelmében dotáló addigi partneri viszonyt felváltó – negligáló attitűdjéből eredeztethető. Egyre vitathatatlanabb, hogy leginkább a hiánygazdaságáról nevezetes korábbi KGST-tömbbel az európai tömegek lojalitásáért elsődlegesen versengő nyugati határállamok egykor csillogó kirakatait a nagytőkének immár nem áll érdekében diszkontáron roskadásig zsúfolni áruval. A centrum államok kékgalléros rétegeinek e trendfordulóból fakadó deklasszálódásával egyidejűleg a félperifériák felzárkóztatása még inkább kikerült a nemzetállami szolidaritás-kötelékeit önnön anyaországaiban is végképp erodáló nagytőkés struktúra látóteréből. E szemléletváltás elsődleges jeleként nevesíthető az egy főre vetített uniós felzárkóztatási források megharmadolódása egy emberöltő alatt. Ugyanis a Mediterráneum tagállamai átlagosan háromszor annyi viszonzatlan transzferhez jutottak az Unió felől, mint a posztszocialista térség csatlakozói.

A tőkekoncentráció fokozódása, a három jövedelemtulajdonos (államháztartás, vállalati szféra, háztartások) párhuzamos eladósodása, a GDP-dinamika mérséklődése egyidejűleg kezdte ki a demokráciák legitimitását az északi félteke csaknem egészén. A Wall Street ’87-es fekete péntekétől kezdődően egyre gyakoribb regionális vagy globális kihatású pénzügyi krízisek (pl. a ’91-es londoni ingatlankrízis, a ’98-as kelet-ázsiai és oroszországi pénzügyi válság, a ’99-es dotcom lufi, a 2008-as világgazdasági krízis, a 2020-2021-es pandémia, a 2022-2023-ban lezajló háborús energiakrízis) az elmúlt szűk két emberöltő során erodálták a nyugati fejlődési modell társadalmi talapzatát. Ezen modellválságot jelezte a centrum országokban végbe menő társadalmi megmozdulások tömkelege (pl. antiglobalista tüntetések sora az ezredforduló környékén, Foglaljuk vissza a Wall Street-et Mozgalom! a 2008-as krízis utáni Amerikában, globális LMBTQ-mozgalom, angolszász eltörléskultúra, sárga mellényes tüntetéshullám Franciaországban, a GMO-tilalom liberalizálása és az agrártermékek szabad-kereskedelme elleni gazdatüntetések az elmúlt évek Nyugat-Európájában). Az északi féltekén a romló létviszonyok okán egyre általánosabbá váló társadalmi elégedetlenség energiáinak levezetésére a nagytőke láthatóan a nemi kisebbségek emancipációs mozgalmát igyekszik az uralma alatti médián keresztüli tematizációval támogatni az ellenállás fókuszának elterelése végett.

A magyar pártpolitika e globális diskurzusban legfeljebb felületesen vesz részt. A kormánypárt a nyugati modell általa legalább érzékelt elhúzódó válságára adott válasz gyanánt a keleti gazdasági nyitás álmegoldását kezdte preferálni. Azonban a hazai export 4/5-e nyugati államok felé realizálódik töretlenül, emellett a keleti autoriter államok relációjában megvalósítani remélt politikai modellhasonulás előrehaladás helyett visszalépést jelentene a hazai általános fejlettségi szinthez képest, így a hazánkban érdekeltséggel bíró üzleti szféra és a magyar társadalom legjava számára a keleti nyitás megvalósítása egyelőre vállalhatatlannak tűnik. Az ellenzék a ’90-es évekből jól ismert felszínes européer-diskurzus zsigeri követésén túlmenően nem képes intellektuálisan értelmezni a globális és a hazai demokratikus válságból fakadó távlati teendőket, ugyanis tagadja a modellválság tényét.

A ’44-ben kialakított Bretton Woods-i pénzügyi rendszer, valamint a második világégés végeztével 1945-ben Jaltában és Potsdamban lefektetett békerendszer egyaránt érvényét vesztette napjainkra. A dollár világpénz szerepe a BRICS-hatalmak által fokozottan alkalmazott barterkereskedelem, a szintén általuk terjesztett aranyalapú külkereskedelmi elszámolás, valamint az új digitális pénznem kialakítására irányuló orosz és kínai törekvések egy emberöltőn belül végzetes sorsot prognosztizálnak a dollár számára, hiszen a BRICS-hatalmak már napjainkban is a globális GDP 40 százalékát reprezentálják.

A legnagyobb deficitje a demokratikus modellnek az innovációs képesség elvesztésében ragadható meg. A hazánkban is jól ismert civilizációs kríziselemek az északi féltekén mindenhol jelen vannak, melyek sorából kiemelendő a lakhatási válság, az ahhoz közvetlenül kapcsolódó demográfiai krízis, a romló államadósság-pálya, a növekedési dinamika állandósult mérséklődése, a társadalmi polarizáció fokozódása, a dolgozó szegények (prekariátusok) rétegének trendszerű bővülése. Ezen – párhuzamosan érvényesülő – kríziselemekre mindeddig nem kíséreltek meg koherens választ adni az északi félteke demokratikus elitjei. A rendszerszintű pénzügyi innovációs törekvések mindeddig sajnos a latorállamok és az autokráciák felől érkeztek a valaha konszolidált demokráciákként nevesített fejlett országok helyett. Példának okáért: egységes aranyalapú afrikai pénznemet kívánt bevezetni az Afrikai Unióban a vélhetően többek között emiatt is likvidált néhai líbiai diktátor (Kadhafi ezredes), a kereskedelmet a bagdadi energiatőzsdén dolláralapról euró-elszámolásra áthelyezni szándékozó Szaddam Husszein uralma állítólagos tömegpusztító fegyverekre hivatkozva ért véget vonatkozó tervei közzétételét követően, az Oroszországot az ezredfordulótól irányító Putyin országa dollártartalékait aranyra váltotta a dombaszi konfliktust évekkel megelőzően, és megkezdte egy digitális pénznem bevezetésének előkészületeit.

A globális pénzügyi renddel szembehelyezkedő rezsimek embargóval sújtva (pl. Irán, Venezuela, Kuba, Oroszország, Észak-Korea), vagy szankciókat követően háborúval eltörölve (pl. Líbia, Irak, Jugoszlávia) az elmúlt két emberöltő során minden esetben távlatilag működésképtelennek bizonyultak, azonban népességük tartóssá vált elszegényedése döntően kényszerű elzártságukból fakadt. Kísérletük – meglehet – nem volt eleve elvetélt, hanem sokkal inkább partnerek híján vált a pénzpiacok felől megtorolhatóvá (a BRICS-stratégia éppen kooperatív jellege okán rejt soha nem látott veszélyeket a Nyugat számára). A legtovább a színvonalas egészségügyi és oktatási rendszert működtető Kuba bírt dacolni az USA fémjelezte globalizmussal, azonban végül reálgazdasága az akut forráshiány miatti beruházás-deficit híján az összeomlás határára jutott a sok évtizeden át kumulálódó nemzetgazdasági szintű eszközamortizációból kifolyólag.

A fentiek alapján természetszerűleg adódik a kérdés. Miként ragadható meg a demokratikus modell elhúzódó válságának veleje, és a demokráciák összeomlása vajon elkerülhető-e még történelmi távlatban? A teljes körű gazdasági elzárkózás (autarkia), vagy a túlzott protekcionizmus a 21. század viszonyai közepett nyilvánvalóan nem volna megvalósítható stratégia. Így még a radikalizmusra hajlamosak számára is gyökeresen más út keresendő. A megoldás keresése során a fő intellektuális nehézség leginkább abból fakad, hogy új közgazdaságtani paradigma nem körvonalazódik az elmúlt évtizedekben, holott a krízisek sora tette volna ezen időszak során szükségessé annak részletekbe menő kidolgozását. A globális baloldal a ’45 utáni negyedszázadban virulens anticiklikus gazdasági modellt preferálja továbbra is a korszakos közgazdász (Keynes) nyomdokain haladva, míg a nemzetközileg virulens jobboldal a 19. századi szabadversenyes neoklasszikus (egyidejűleg kiadásmérséklő és adócsökkentő) irányzat őszinte híve. Mindkét közgazdasági iskola többször megbukott már világszerte: A máig a jobboldal nemzetközi ikonjának számító M. Thatcher kormányfő anno avégett váltotta le kormányfőként egy csapásra az addig virulens Keynes-féle paradigmát, mert alkalmazása a brit nemzetgazdaságban tartós stagflációt okozott, ami a magas infláció és az alacsony növekedés egyidejűleg érvényesülő kettősét jelenti. A Thatcher-éra bukásához viszont döntően mégiscsak azon közpolitikai hiátus vezetett, miszerint a vas lady irányítása alatt álló három egymást követő kabinet által alkalmazott állandó fiskális restrikció a működésképtelenség határára sodorta a humánreprodukciós részrendszerek zömét (mindenekelőtt az egészségügyet és az oktatási szférát). A felszínes reformjaiknak erélyesen hozzálátó, majd céljaikat végül megvalósítani képtelen kormányzatok balul végződött végkimenetelének sora jelzi az akadémiai közgazdaságtudomány megrekedését Amerikában és Nyugat-Európában.

T. Piketty francia közgazdász Marx Tőkéjének leporolását javasolta A tőke a 21. században c. világhírű művében, azonban értékes látleleten túlmenően nem fektette le egy alternatív gazdasági irányzat alapjait. A Keynes által nagyra tartott német-argentin alternatív közgazdász (Silvio Gesell) a ciklikusan ismétlődő krízisekért a két világháború között a gazdasági körforgásban részt nem vevő lakossági megtakarításokat tette felelőssé, mely ördögi körből e pénzügyi holttőke „negatív kamatozásával” szabadította volna ki a világgazdaságot. Ugyanis a megtakarítók onnantól kényszerűségből reálgazdasági befektetések sorát eszközölték volna, hogy elkerüljék megtakarításaik állandó tőkevesztését. Talán ezen irány lehetne a kiút a pangásból.

Mint ismeretes, a 2008-as válságot követően amiatt duplázódtak meg sokfelé az államadósság-ráták, mert az államok hitelt vettek fel a nemzetközi pénzpiacról csőd közeli helyzetű bankjaik feltőkésítése végett, mely pótlólagos tőkét e pénzintézetek gazdaságélénkítő hitelezés helyett csúcsmenedzsmentjük prémiumaira fordították, valamint a romló államháztartási adósságmutatók miatt egyre magasabb befektetői kamatrátát garantáló állampapírokba fektették azt. E helyzet orvoslására a közismert Tőkés társaságok világuralma c. alapmű szerzője, az amerikai paleokonzervatív irányzat fő gazdaságelméleti reprezentánsa, D. C. Korten professzor a bankok államosítását javasolta a globális krízis során, valamint a FED megszüntetését és az USA kamatmentes pénzkibocsájtásának bevezetését Gyilkos vagy humánus gazdaság c. könyvében.

Fontos megjegyeznünk ennek kapcsán, hogy az északi féltekén a független jegybank doktrínája mindössze néhány évtizede élvez hegemóniát, hiszen példának okáért Nagy-Britanniában a ’90-es évek első felében a Major-kabinet vezette be a kormánytól független jegybank intézményét. Mindenesetre könnyűszerrel megállapítható, hogy a hitelezési rendszer és a pénzrendszer működésének diszfunkcionalitása csaknem egyidős az állam szerepének minimalizálásával e területeken.

Mint ismeretes: Magyarország a ’68-as új gazdasági mechanizmus meghirdetése óta térségi éllovasa volt a neoliberális gazdaságpolitikának. Ebbéli pozíciója a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank tagság megszerzésétől – a kormányzati retorikától függetlenül – máig töretlen. Az ország közgazdász elitje dominánsan e paradigma híve azóta is. A rendszerváltó elitek (a neokonzervatív Orbánnal együtt) az alacsony adókulcsok és az államháztartási kiadáslefaragás dogmájának hívei egyöntetűen. E Reagen-i és Thatcher-i dogmarendszer egyedülálló módon hazánkban mindmáig virulens egyidejűleg mindkét politikai oldalon, így e vonatkozásban a konkurens formációk között elhanyagolható a különbség (amit azon különös jellegzetesség is jelez, hogy az egykulcsos adórendszerről világszeerte ismertté vált orbánista éra fő ellenlábasaként Magyar Péter is az egykulcsos adórendszer híve). Thacher anno TINA mozaikszóval jelölte restrikciós politikáját, ami angolul a „nincs alternatíva” szlogen rövidítése volt.

Valóban nincs azóta se alternatívája a neoliberális-neokonzervatív gazdaságfilozófiának, vagy pusztán nem keresi azt senki? Jacques Attali (Mitterrand elnök egykori tanácsadója), aki utóbb több harmadik világbeli állam számára is nyújtott tanácsokat, a neoliberális dogmák egyik legnagyobb kortárs ellenzőjeként a ’45 után kiépült szociális piacgazdaság intézményeinek védelmét hirdette a ’80-as és a ’90-es években globálisan egyre divatosabb adócsökkentési ideológiával szemben. Svájci eszmetársa – a szintén újbaloldali – Jean Ziegler a Vizsgálat egy minden gyanú felett álló ország ügyében c. egykor világraszóló művében már a ’70-es években rávilágított a gyarmatbirodalmak nem sokkal korábbi összeomlása után a globális Dél alárendelt helyzetének váratlan fennmaradására. Amit – Svájc harmadik világban gigantikus profittömeget realizáló vállalatbirodalmainak példáján szemléltetve – annak tudott be, hogy a külkereskedelmi cserearányok aszimmetrikus jellege rögzíti az egykori kolóniák tartós kiszolgáltatottságát, mely mesterségesen előidézett forráshiány okán folytonos eladósodásuk idővel állandósul. A szerző imént említett műve – A szégyen birodalma című – egy emberöltővel későbbi folytatásában fenti elméletét a Svájcban összpontosuló nagytőkés körökön túlmenően kiterjesztette az északi félteke nagyvállalati szférájának egészére.

Hazánk e tekintetben a kolóniatérségek sorsában osztozott az országot adósságcsapdába lavírozó kései kádárizmus éveitől kezdve, majd ebbéli helyzetébe Magyarország az időnkénti térségi éllovas státusa ellenére benne rekedt (gigantikus termelővagyon-vesztésen átesve) a rendszerváltás során éppúgy, mint az azt követő évtizedekben. A magyar állam termelővagyona és egyéb vállalati tulajdona (állami gazdaságok, iparvállalatok, pénzintézetek) a korabeli államadósság-tömeg dupláját, vagy akár tripláját érhették a becslések szerint, azonban a vagyon privatizációját követően az államadósság abszolút értékben továbbra is emelkedett. A napjainkban újfent az eladósodás útjára lépő magyar állam számottevő termelővagyon híján pusztán adóforintokból képes kitermelni az adósságszolgálat mindenkori költségét, ami napjainkban évente immár rendre a 3000-4000 milliárd forintos sávban tanyázik.

A nemzetállami szinten sziklaszilárd gazdasági rendet működtető semleges Svájc, és NATO-tag Norvégia példája mutatja, hogy a csekély népességű országok is képesek megőrizni szuverenitásukat a globalizáció közepett kellő koherenciájú nemzetstratégiát realizálva. Emellett fontos megjegyezni, hogy az euro-övezethez tudatosan nem csatlakozó egyként EU-tag Svédország és Dánia egyaránt megőrizte kisállami léte dacára értékálló fizetőeszközét, miként a hozzájuk képest is törpeállami pozíciójú Izland a 2008-as krízis során megvédte polgárait a hitelcsapdától gyakorlatilag állami irányítás alá vonva teljes kereskedelmi bankrendszerét. Argentína pedig az ezredforduló során krónikus adósságkrízisét adósságtörlesztési moratóriummal kezelte a Kirchner-korszakban, amely bátor politika egy csapásra megdöntötte a hazánkban a rendszerváltáskor uralkodó dogmát, miszerint a magánbankoknak tartozó államok nem folyamodhatnak adósság-átütemezésért. A magánhitelezőket és az állami hitelezőket tömörítő szervezetek (Londoni Klub, Párizsi Klub) kényszerűen tárgyalóasztalhoz ültek az argentin kormánnyal, hogy minimalizálják veszteségeiket. A Baszkföldön lassan bő évszázada működő Mondragon Szövetkezet (a híres Fagor vállalat egyedüli birtoklója) a természetes személyiségű tagok kizárólagos tulajdonában álló gazdasági konglomerátum saját egyetemmel, kórházzal, idősotthonnal, valamint iparvállalati-, kereskedelmi- és agrár-vertikummal. E szerveződés mintájára a végletekig atomizált és forráshiányos KKV-szfára sok félperiférikus államban integrálható volna. Vagyis mégiscsak kínálkozik valamiféle nehezen körvonalazódó szellemi és tapasztalati alternatíva, mindössze keresni volna célszerű a sikeres elgondolások és gyakorlati példák mozaikjait.

Tekintettel arra, hogy az északi féltekén az elmúlt emberöltő során az általános deklasszálódás, lakhatási válság, jövedelem-szűke ellenére sokfelé megduplázódtak az államadósság-ráták (pl. Franciaország, Spanyolország, Portugália, Görögország, Olaszország, USA), nehéz lesz a továbbiakban alátámasztani a restrikciós közpolitika alkalmazásának állítólagos hozadékait. Senki se meri kimondani az illetékesek közül, hogy a király meztelen. Senki se áll ki a társadalom elé kellő bátorság híján, hogy közölje népével: ezek a felettébb hízékony államadósság-tömegek immár visszafizethetetlen mérvűek, és ennek okán egyre drágábban lesznek refinanszírozhatóak a továbbiakban.

Új gazdasági paradigma híján a demokráciák folyamatosan veszítenek a világgazdaságon belüli súlyukból, miközben a félautoriter feltörekvő hatalmak trendszerűen erősödőben vannak, miként az történt a két világégés között is világszerte. Amikor a korabeli európai feltörekvők (Olaszország, majd Németország) kezdeményezőkészsége kezelte leginkább a ’29-es nagy krízis hatásait Európában. A náci Németország alkalmazta Lautencbach-terv (aminek a világ legsűrűbb sztrádahálózatát köszönhette az újjáéledő nagyhatalom) sikeresen mozdította ki a holtpontról a német gazdaságot, melynek finanszírozásához kamatmentes közpénzt nyomtatott a kormányzat számára a birodalmi jegybank. Mussolininek az olasz Dél fejlesztésére még a húszas években útjára indított beruházási programja egy évtizeddel később például szolgált a Roosevelt meghirdette – zömében gátakat, csatornákat, egyetemi kampuszokat létesítő – New Deal számára (melynek költségeit a magánszemélyek banki trezorjaiból lefoglalt nemesfémekből állta a demokrata kormányzat).

Az addig szabadkereskedelem-párti USA kormányrúdjához kerülő Roosevelt gyökeres gazdasági paradigmaváltása nélkül a szabad világot vélhetően legyűrte volna a fasizmus még a világégés előestéjén. Napjainkban e megújulási törekvés nem ismerhető fel egyetlen demokrata vezető szándékaiban sem. Adósságfelvétel révén tervez a közeljövőben újrafegyverkezni az új német kormányzat, miközben Trump se csökkentette az amerikai büdzsé kiadási oldalát eredeti szándékaival ellentétben, amiért gazdasági hátországának leginnovatívabb technológiai vertikuma farolt ki látványosan mögüle (pl. Elon Musk).

A magyar demokrácia szükségszerű újjáalapításához elengedhetetlen volna szóvirágokon túlmenően arról tájékoztatni a hazai társadalmat, hogy az iparmodernizációs program adósságfelvételből finanszírozott (idehaza a ’70-es évektől töretlenül követett) tévútjának a nemzetközi példák alapján mára végképp leáldozott. A polgári radikális gondolkodó – Jászi Oszkár – az előző századfordulón hirdette meg a keleti Svájc elméletet, melynek veleje akként ragadható meg, miszerint multietnikus térségünknek autonóm kantonális egységek föderációjává való átszervezése volna kívánatos a semleges Svájc mintájára. Talán célszerű lenne leporolni eme méltatlanul elfelejtett nagy ívű stratégiát. A Habsburgok Duna-menti monarchiájának 1918-as bukása óta többször felvetődött térségi föderációs államalakulatok szervezésének gondolata, melyek mindegyike gyorsan hamvába holt. Úgy hírlik, Bethlen István exkormányfő (Horthy tudtával) a ’30-as évek második felében Románia vezető képviselőivel tárgyalt Bécsben egy náciellenes magyar-román perszonálunió megszervezése végett. A második világégést követően Tito tervezte Bulgária és Albánia részvételével, valamint távlatilag esetleg hazánk és Románia bevonásával egy térségi konföderáció létrejöttét, amit Sztálin ellenállása lehetetlenített el. Évtizedek múltán a kádárizmus egyik legeredetibb reformpolitikusaként Fehér Lajos tervezte miniszterelnök-helyettesi pozíciójából megszervezni a Szovjetunión kívüli KGST-tagállamok átalakítását egy szorosabb föderációvá, mely gondolatot a Szovjetunió zsigerből elvetette. A KGST-t moszkvai tárgyalásain tudatosan szétromboló Antall a rendszerváltást követően a V4-kooperáció kezdeményezése révén indult el óvatosan ezen úton, mely szövetség végül egy emberöltő alatt se teljesítette be az abban potenciálisan rejlő lehetőségeket, amiből kifolyólag az EU-csatlakozási tárgyalásokon minden posztszocialista ország egymaga tárgyalt az Európai Közösség képviseletével, ami felettébb aszimmetrikus alkuhelyzetet eredményezett. Ebből fakadt többek között a magyar cukoripar leépítése, valamint a területi alapú támogatások nyugati szintjét csak fokozatosan megkapó hazai agrárium elsorvasztása a csatlakozást megelőző és azt követő években. ritkán hangoztatott tény, hogy a taggá válásnak komoly reálgazdasági ára volt mifelénk.

A fentiek szerinti alternatívapálya a külhoni példák fényében főbb vonalakban a következőképp volna körvonalazható. A térségünk hazánkhoz hasonló fejlettségi szinten lévő nem euro-övezetbeli tagállamai távlatilag regionális tartalékvalutaként is funkcionáló közös pénznemet vezethetnének be, ami stabilizálná a devizaárfolyamot a világvaluták relációjában. Hazánk – miután már évek óta nem részesül számottevő fejlesztési forrásokból – kapcsolódhatna a norvég és svájci formulával továbbra is az EGK-hoz némi tagdíjbefizetés vállalása esetén, így a jelenleginél erőteljesebben megmaradhatna szuverenitása jogi, pénzügyi, fejlesztéspolitikai területen. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi hitelezők felé előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz az államadósság-átütemezésről folytatandó tárgyalások kezdeményezése, illetve utóbb a névérték alatti adósságmegváltás realizálása (a vonatkozó argentin példák szerint). Emellett a lakosság ellátása és az ország működtetése vonatkozásában kritikus jelentőséggel bíró ágazatokban monopóliumszerű helyzetben lévő vállalatok (pénzintézetek, energetikai holdingok, agrár-latifundiumok, építőipari és építőanyag-ipari konglomerátumok) hosszú távú állampapír-alapú kárrendezés melletti köztulajdonba vétele, működésük exportkorlátozása mellett a hazai közellátást stabilabbá és olcsóbbá tehetné.

A jegybank – akár átmeneti jellegű – kormány alá rendelése megvalósíthatóvá tenné a közberuházási célú kamatmentes állami forrásteremtést (amit a FED is nap mint nap realizál az amerikai állam működtetése érdekében, azonban mindezt az EU önnön tagállamainak érthetetlenül tiltja. Ezen önfinanszírozású infrastrukturális fejlesztéseken technológiai importot nem igénylő, kizárólagosan belföldi alapanyagokat felhasználó beruházások értendők (pl. bérlakás-fejlesztés, úthálózat-felújítás, épületszigetelés, csatornahálózat-bővítés, víztározó-építés, agrárlétesítmény-fejlesztés, öntözőrendszer-bővítés). A valaha virágzó hazai kisipari-, kiskereskedelmi- és agrárfókuszú szövetkezeteknek a dolgozói tulajdont természetszerűleg preferáló helyreállítása szintén preferenciát élvezhetne a baszk minta mentén.

Mindezzel kezelhető volna a hazánkat az egykori brit példához hasonlóan napjainkban éppúgy sújtó stagfláció csakúgy, mint az adósságszolgálat miatti akut forráshiány és az eladósodás ördögi köre. A gazdasági paradigmaváltás középtávú hozadékai révén hosszú időre stabilizálódna a hazai demokrácia társadalmi talapzata.

Arisztotelész szerint a poliszdemokrácia akkor lesz tartós, ha a vagyonos rétegek népesebbek lesznek a nincsteleneknél; ellenkező esetben a poliszon belüli népuralom zsarnokságba torkollik. Minden önmagát demokrata érzelműnek gondoló gazdasági „szakértőnek” célszerű volna ezen hellén alapigazsághoz tartania magát.