Mindenekelőtt fontos leszögeznünk: az atyjától örökül kapott hatalmat mindeddig sziklaszilárdan őrző Aszad néhány napja kimúló – a dinasztiaalapító érájával együtt összességében csaknem fél évszázados múltra visszatekintő – rendszere korántsem az élhetetlen létviszonyok okán bukott meg. A ’70-es években berendezkedő szíriai rezsimet ideológiailag egyfajta arab szocializmus vezérelte éppúgy, mint akkortájt és az azt követő emberöltő során Egyiptomot, Líbiát vagy Irakot. A harmadik világ messze legmagasabb életszínvonalát garantálni képes érintett ország-csoport elitjei amellett, hogy terebélyes jóléti legitimitásra tett szert intézkedéseik folytán belföldön, valamint szovjet orientációjú gazdasági modernizációt (leginkább iparfejlesztést és infrastrukturális korszerűsítést) vittek végbe hazájukban, a képzettségi szintet is számottevően emelték legalább a nagytérség urbanizációs központjaiban. E rezsimek a téves nyugati közvélekedéssel ellentétben korántsem voltak vérszomjasak. Bármely térségi, vagy távolabbra eső diktatúrával való összevetésben megállják a helyüket e téren is. Azonban való igaz: rendkívül erőszakosan igyekeztek elnyomni a vallási fanatizmus bárminemű megnyilvánulását, még a legmarginálisabbakat is. Ősellenségük ugyanis ekkortájt már messze nem – a részükről az arab-izraeli háborúk lezárultát követően legfeljebb retorikailag támadott – izraeli demokrácia volt, hanem a népességüket potenciálisan radikalizálni képes iszlamista irányzatok teljes köre. Főként helytállónak tetszik e kijelentés a Szovjetunió összeomlását követő globálisan Amerika-központú liberális korszakban (melynek jelenleg éppen végnapjait éljük).

A modernizáló jellegű arab szocializmus szempontjából az első végzetesnek bizonyuló tőrdöfést Irak amerikai lerohanása jelentette a New York ikertornyait leromboló 2001-es iszlamista terrortámadás generálta, mely átgondolatlan akció a neokonok uralta korabeli Amerika megtorlóhadjárata keretében zajlott le. Ma már látható, hogy az ifjabb Bush által akkoriban deklarált – az arab világ egészét demokratizálni szándékozó – hangzatos célok a 21. század kezdete után egy bő emberöltővel végképp dugába dőltek, hiszen Irak napjainkra visszasüllyedt az iszlámellenes Huszein stabilizáló uralmát megelőző káoszba és a szomszédos Irán vezette siíta szélsőségesek irányítása alá került. Majd 2012-ben a nyugati hatalmak (mindenekelőtt Franciaország és Olaszország) háttértámogatásával megdöntött – addig jólétinek számító – líbiai rendszer romjain máig kaotikus viszonyok dominálnak több – egymással és a nagyhatalmak némelyikével egyaránt vetélkedő – kormányzatot hatalomban tartva. E sorba illeszkedett az emberöltőnyi időszakon keresztül stabil közállapotokat és működőképes gazdaságot teremtő Mubarak-rendszer felszámolása is Egyiptomban angolszász asszisztálás mellett. Szíria ekkortájt süllyedt a polgárháború mocsarába közel másfél évtizedre, mert Aszad a hazájában hagyományosan (egészen a szovjet rezsimig visszanyúlóan) tengerparti támaszponttal rendelkező Oroszország háttértámogatásával egészen napjainkig képes volt uralmon maradni, vagyis a polgárháború lezárását és az azt követő normalizációt éppen a rezsim beágyazottsága lehetetlenítette el mindeddig.

A hibás alapokon nyugvó globális közvélekedéssel ellentétben a szíriai menekültek milliói nem a rezsim elnyomó jellege okán menekültek el szülőföldjükről, hanem a polgárháború borzalmai miatt hagyták hátuk mögött szeretett otthonukat. Tömeges határátlépésük útján nem az Aszad-korszakkal szemben nyilvánították ki lesújtó álláspontjukat, mint azt első látásra hinnénk, így nem is minősíthetőek a rezsim szemszögéből zsigerileg ellenzéki érzelműnek. Pusztán békére vágytak a hosszas öldöklés után, ami részükről természetes. Az utcán ünneplő népsokaság nem az Aszad-klán elmenekülésének hírére fakadt ki elsöprő erejű üdvrivalgásban, hanem a közelgő béke feletti örömében. Az Aszad-család – sokáig legitim – hatalmát minap megdöntő csapatok – fontos leszögezni – iszlamisták éppúgy, mint a Mubarakot anno megdöntő Muzulmán Testvériség vagy a Marokkó és Líbia szilárd viszonyait felbolygató seregek is voltak szűk másfél évtizeddel korábban. Ennek folytán ünneplésre – legalábbis Nyugaton – nincs semmi ok. Hiszen nem a demokrácia győzedelmeskedett egy újabb arab államban, hanem a nép relatív többsége felett szellemi és egzisztenciális uralmat gyakorló iszlám fanatikusoknak sikerült elűzniük egy laikus és modernizációs jellegű korszak utolsó mohikánját.

Érdemes megfontolnia minden európai értelmiséginek az alábbi eszmefuttatást: ha a nyugatos, vagy legalábbis modernizációs eszmeiségű iszlám rezsimek bármelyikét a szaharai és a közel-keleti térségben megbuktatja egy bármely aktor által felfegyverzett társadalmi mozgalom, akkor az azt követőn berendezkedő éra csakis iszlamista hátterű lehet (lásd a perzsa sah uralmát a ’70-es évek legvégén megdöntő iráni iszlám forradalom máig tartó hagyatékát). Most éppen egy ilyen fordulat tanúi lehetünk a tévékészülékek előtt ülve Szíria vonatkozásában is.

Miért állt érdekükben az arab világban befektetésekkel bíró nyugati nagyhatalmaknak részt vállalniuk a mindaddig szilárd térségi rezsimek megdöntésében? Nos, a kiváltó ok – bármennyire különös is – éppen eme rezsimek szilárdságában keresendő. A gyarmati uralom összeomlását követően szinte minden egykorvolt kolóniában Ázsia és Afrika területén a helybeli tiszti kar által meghatározott labilis rezsimek sora jött létre. Ne feledjük, ezen lokációk nem válhattak nemzetállamokká, hiszen korábbi nagyhatalmi alkuk következtében formálódtak ki vonalzószerűen kreált mesterséges határaik, így minden gyarmati uralom alól felszabaduló országon belül kaotikus sokszínűségű – törzsi jellegű – népsokaság élt egymás mellett. Nem létezhetett ennek folytán példának okáért líbiai, szír, iraki, egyiptomi „nemzet”. A hadseregek voltak az egyetlen komoly humán erőforrással, intellektuális háttérrel, eszközállománnyal és infrastruktúrával bíró hálózatok a gyarmattartók által magára hagyott gyakran szubkontinensnyi országokban. Így katonai puccsok sora szegélyezi ezen államok legújabb kori történelmét (futószalagszerűen egymást váltó militáris érdekcsoportokkal). E nagytérségben a gyarmatbirodalmak összeomlásakor a nyugaton végzett szűk körű helybeli értelmiségi körökön belül hőn áhított (a népesség többsége számára gyakorta érdektelen) függetlenséget nem e nemzetek nyerték el (hiszen ilyen entitások arrafelé nem is létezek akkortájt), hanem a gyarmattartókat mindaddig afféle segédcsapatok gyanánt kiszolgáló kollaboráns szocializációjú hadsereg.

A tábornokok irányította országok azonban – gyakorta szovjet háttértámogatással – az ’50-es és ’60-as években elnyert viszonylagos autonómiájuk birtokában és gigantikus nyersanyag-erőforrásaik bázisán fokozatosan és mérsékelt iramban modernizálódtak, így az elitek lassan saját társadalmi bázisra is szert tettek. Egy idő után ebből, valamint a népegészségügyi viszonyok és a közellátás javulásából adódóan már nem volt lehetséges kibillenteni ezen érák egyikét se egyensúlyi pontjából, kezdtek elmaradni a korábban szokványos térségi puccsok, gigantikus ásványkincs-vagyonukat és stratégiai fekvésükből fakadó geopolitikai potenciáljukat üveggyöngyökért kiszipolyozni se lehetett már oly könnyendén, mint egykor. Az ezredfordulóra kezdtek magukra találni az érintett ország-csoport tagjai, önálló identitásra tettek szert, saját – lassan formálódó – népük érdeke védelmében egyre inkább hozzáfogtak megkérni javaik valós árát, amely trend a térségben komoly értékű koncessziókra szert tett nyugati energetikai konszerneknek, vagy a helyben kulcsfontosságú támaszpontokat üzemeltető – a volt gyarmattartókhoz köthető – féllegális hadseregeknek korántsem állt érdekükben. A posztszovjet világban hasonló geopolitikai érdekeltségek mentén akkortájt szintén nyugati dotációkkal kirobbantott narancsos forradalmakhoz hasonlóan felszított arab tavasz azonban nem a demokratizálódást és a nyugatosodást hozta el az iszlám világ legfejlettebb és legélhetőbb országaiban, hanem az iszlamista terrort és az állandósuló káoszt. Utóbbi volt primer jelleggel felelőssé tehető a mindaddig éppen az érintett rezsimek révén alapvetően féken tartott migráció hullámszerű elszabadulásáért.

Szíria e hibás politika kataklizmaszerű következményeinek állatorvosi lova. Annál nem több, nem is kevesebb. Érdemes rákeresni az internet bugyraiban a szír főváros – még a polgárháború kirobbanása előtt készített – életképeire. Az elmúlt szűk másfél évtizedben végbement összeomlás ennek fényében szemmel láthatóan egyenesen példátlan mérvű. A néhai gyarmatait valójában soha el nem engedő nyugati nagytőke bomlasztó tevékenységének következtében most ugyanazon fundamentalista hátterű erők csapatai ülnek tort a damaszkuszi utcákon, amelyek elvbarátai Afganisztánban és Irakban páratlan értékű ókori műkincsek tömegeit pusztították el hatalomra jutva az ottani amerikai kivonulást követő években. A nyugati média kevéssé érti, hogy nincs okunk ünnepelni a szír közállapotokat látva, holott funkciója éppen az volna a sajtónak, hogy tájékoztasson, azaz felnyissa a hírfogyasztók szemét, azonban láthatóan elemi funkcióját se képes ellátni a tömegtájékoztatás napjainkban csaknem világszerte. Európa közvéleménye gyakorta hajlamosnak mutatkozott az elmúlt évszázadban meglehetősen vérzivatarosnak tetsző történelme során későn ébredni. Mintha mostanság is túlaludtuk volna magunkat. Hamarosan újabb bevándorlói tömegek képében bekopogtat hozzánk a valóság, és gyorsan felriaszt majd minket ma még felettébb békésnek tűnő legszebb álmainkból is.