– Kép: PP/VargaImre
Budapesten járt Luigino Bruni, a római Lumsa Egyetem professzora, aki a Keresztény Gazdasági Elvek a Gazdaságban (KETEG) és az ÉrMe Üzleti Hálózat és Nemzetstratégiai Kutatóintézet által rendezett A boldogság közgazdaságtana című konferencia alkalmából adott interjút a Piac & Profitnak.
Mikor lett felkapott téma a társadalmi és egyéni boldogság?
– Inkább jólétnek hívnám. Ezzel már az ókori gondolkodók is foglalkoztak. Harminc évvel ezelőtt a közvélemény elégedettségét csupa objektív indikátorral mérték: GDP, öngyilkossági és drogfogyasztási ráták, átlagéletkor, közegészségügyi mutatók. A boldogság közgazdaságtanát népszerűsítő mozgalom a szubjektív önértékelést emelte be ezek közé.
A sztenderd marketingvizsgálatnak vagy közvélemény-kutatásnak megfelelően kérdőívre kell válaszolni. De a magyar nép köztudottan pesszimista beállítottságú. Használható-e az az adat, amit olyanoktól kapnak, aki boldogabbnak vagy boldogtalanabbnak állítja be magát, mint amilyen valójában?
– A Nobel-díjas Amartya Sen is rámutatott már, hogy sokan azért vannak meggyőződve arról, hogy boldogok, mert a kormánypropaganda vagy az egyház beléjük sulykolta ezt. Aki analfabéta, és nem jár iskolába, nem feltétlenül tudja, milyen lehetőségei lehetnek még a boldogságra, aminek a fogalma a szabadságjogokat és a tágabb boldogulási lehetőségeket is magában foglalja. Sen szerint az ilyen ember nem tekinthető boldognak, mert tulajdonképpen meg van nyomorítva. Amerikában feldobottak az emberek. Ez sem valós. Ami a skála másik végét illeti, a mérési metodika eléggé kifinomult ahhoz, hogy az ok nélküli, túlzott pesszimizmust is ki lehessen szűrni. Nem mindegy, hogy egytől tízig vagy egytől négyig terjedő skálán kell értékelnünk a boldogságunkat. (Már van nemzeti boldogságindex, de olyan mutató is, amely fenntarthatósági alapon helyettesíteni a GDP-t.)
Sokan emlegetik, hogy a boldog munkavállaló eredményesebben dolgozik. A számok is alátámasztják ezt?
– Igen. Az oksági probléma azonban kérdéses: azért boldogok az emberek, mert a nagyobb termelékenység révén nagyobb javakban részesülnek, vagy azért termelékenyek, mert boldogok? A kreatív iparágakban, mint az online média vagy a szoftvertervezés, a lazább munkakörnyezet mindig látványosabb eredményekkel jár. De az is igaz, hogy a precizitást követelő gyárakban nem célszerű túl lazára venni a figurát. Az alkalmazottak is elkapathatják magukat. Mindig konkrét helyzetekben kell mérlegelni, mennyi boldogságserkentő engedékenység optimális.
Amikor 2008-ban bejött a gazdasági válság, megmérték, hogy mennyit esett a társadalmak boldogságszintje?
– A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a bizalom csökkent nagymértékben, mert az emberek féltek a kirúgástól. Tudjuk, hogy a boldogság és a bizalom között erős az összefüggés.
Egy vizsgálatban híres politikusok fotóit mutogatták egy újságírónak. Az agya képekre adott reakciói időnként megcáfolták a tudatosan vallott politikai nézeteit. Nem lenne hitelesebb, ha kérdezősködés helyett ezeket a zsigeri reakciókat mérnék?
– Hasznos ez a módszer, bár hangsúlyoznám, hogy az agy önmagában nem célállomás. Nem ér itt véget a történet. Narratív faj vagyunk, az emberek mindig történeteken keresztül örökítették át értékeiket egyik generációról a másikra. Nekünk is meg kell fogalmaznunk a saját boldogságnarratívánkat. Minden kultúra ezt teszi.
Hol helyezkedik el Magyarország a legboldogabb társadalmak toplistáján?
– A középmezőnyben. Önökkel nagyjából egy szinten van a Dél-afrikai Köztársaság, Szlovénia, Horvátország. A top tízbe zömében protestáns, lutheránus országok kerültek. Ott megengedett, hogy az ember boldognak érezze magát. A katolikus országokban úgy tekintenek a boldogságra, mint valami túlkapásra vagy bűnre. A katolicizmus nagy hangsúlyt helyez a szenvedésre.
Az „Easterlin-paradoxon” szerint – ha az alapvető szükségleteket kielégítettük – egy bizonyos anyagi bőségen túl egy nemzet boldogsága már nem növekszik.
– A határ az egy főre jutó negyvenezer eurós GDP. Afölött nem igazán lesz boldogabb egy ország. Afrikában az étel és ital számít alapvető szükségletnek. De ez önmagában nem elég. Robert Frank és Amartya Sen kimutatta az indiai Keralában, hogy az éhínség visszaszorítása önmagában nem elegendő. Az ember szellemi lény. Érzelmi élet nélkül összeomlik.
Mi hát a gyakorlati haszna a boldogságindexnek? Mit kezdhet vele egy kormány?
– A boldogságot a közéleti vita egyik elemének lehet tekinteni. Mert a jogok, a szabadság és a boldogság összefüggéseiről sosem szabad megfeledkezni. Vagyis a boldogság nem a cél, hanem a kiindulópont. A kormány persze nem szavatolhatja, hogy egy intézkedés hatására mindenkinek muszáj boldognak lenni.
Ez demagógia lenne. Rosszabb esetben a diktatúra hurráoptimizmusa.
– Így van. Van olyan latin-amerikai államfő, aki kijelentette: „A polgáraink szegények, de boldogok.” Ez is a manipuláció, és a propaganda egy formája.
Elképzelhető, hogy egy nap Boldogság Minisztérium létesüljön valahol a világban?
– Talán Életminőség Minisztériuma vagy Jóléti Minisztérium. Tárcaközi munkacsoportként már most is elképzelhető. A feladata az lenne, hogy javítsa a környezetünket, életterünket és a kapcsolatainkat. A közgazdaságtan nagy baja, hogy az egyént mindig izolált pontként vizsgálta, holott minden ember rendelkezik kapcsolati hálóval. Egyértelmű, hogy az emberi kapcsolatok nagyban hozzájárulnak az egyéni boldogságunkhoz. Ez már a tévénézési szokások vizsgálatánál kiderült számomra: aki egyedül ül otthon a tévé előtt, és nem érintkezik másokkal, az nem boldog. A kultúránk túl individualista beállítottságú, nem helyez elég hangsúlyt arra, hogy mindig része vagyunk egy nagyobb hálózatnak.
