Horn Gyula egykor több világnyelvre lefordított életrajzi könyvének volt valaha közismert címe: Cölöpök. Habár ritkán hívják fel rá az elemzők a közfigyelmet, ettől még elengedhetetlen eleme bármely demokratikus modellnek a gyűjtőpártok társadalomba való mély cölöpösödése, vagy más néven oszloposodása. A konszolidált demokráciákat meghatározó heterogén bázisú, népszerű gyűjtőpártoknak ugyanis – a pufajkás múltjáról elhíresült néhai magyar exminiszterelnök kacskaringós életútjánál is hosszasabb múltra visszatekintő – rendkívül mélyreható (Európa nyugati felén akár több évszázados múltra visszanyúló) társadalmi beágyazódást biztosító cölöpjeik vannak.
Fotó: MTI / Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán
A marginális jelentőségű, addigra már meglehetősen kiöregedett történelmi pártokat (MSZDP, FKgP, KDNP) leszámítva a gyökértelenségük okán identitáshiányos hazai rendszerváltó pártokat térségünkben (a cseh Polgári Demokrata Pártot és a horvát HDZ-t leszámítva) idejekorán megette az idő vasfoga, míg az újonnan alakult pártformációk tagsága, szervezettsége, holdudvara halovány módon éreztette hatását a kampányokon kívüli időszakokban a mindennapok szintjén. Miután pártok nélkül nincs demokrácia, így könnyű belátni, hogy térségünkben nem vált a társadalomban dominánssá a demokrata mentalitás, sőt: a képviseleti demokrácia intézményrendszere iránt máig vajmi kevés érdeklődést mutat néhány üdítő kivételt leszámítva a térségi exszocialista államok lakosságának döntő többsége. Holott bő három évtized eltelt már a rendszerváltozás óta, ennek ellenére a lakossági aktivitás minimális a szavazásokon való időszaki választói részvételen túlmenően (összevetésként: a ’49-ben útjára induló nyugat-német képviseleti demokrácia ’79-re mintaértékűvé vált).
Habár a Fidesz a fékek és egyensúlyok rendszerét kétharmados mandátumtöbbségével sorozatosan és tudatosan visszaélve vitathatatlanul felszámolta, napjaink magyar állampártja végső soron mégiscsak elvégezte azon hiánypótló pártszervezési, illetve rendszerpárti pozíciója folytán) egyúttal rendszer-stabilizáló tevékenységet, amit a hazai versenytársainak mindegyike negligált. Az államszocialista utódpárt pedig önmagára nézve állandónak tekintett szimpatizánsi beágyazottsága folytán nem fókuszált múlt rendszertől örökölt hálózatai megújítására, így végérvényesen erodálta azokat szavazóbázisa biológiai órájának előre haladtával párhuzamosan.
A modern nemzetiszocialista és államszocialista diktatúrák egypárti funkciójú állampártjai mind jelentős intézményrendszerrel rendelkeztek, mely terebélyes hálózat azonosulási, illetve szocializációs mintákat is teremtett a szimpatizánsi kör számára. Azonban a rendszerváltó pártok ilyen beágyazódási struktúrákkal időhiány és a kommunista rezsim társadalomszervezési módszereivel szembeni ellenazonosulás okán legfeljebb a nagyvárosi alternatív szubkultúra-értelmiség és a tradicionálisan antikommunista vidéki gazdatársadalom-maradvány szigetszerű miliőiben bírtak az egykori keleti tömbben (a tízmilliós állampolgári közeget – azaz a lengyelországi össznépesség csaknem negyedét – tagjai sorába becsatornázó lengyel Szolidaritás Szakszervezetet leszámítva).
A közületi struktúrákkal a Horthy-éra állampártjaként funkcionáló egykori Egységes Párt mintájára szorosan összefonódó Fidesz – habár 40 ezer tagja jelentéktelen kiterjedésű a fenti nagyságrendhez képest – olyan mérvű egzisztenciális, érzelmi, indulati azonosulási normarendszert épített ki az elmúlt másfél évtizedben szavazói számára, melynek folytán korántsem a rezsim elnyomottjai és megtévesztettjei dominálják szavazóbázisa derékhadát. A Fidesz-KDNP pártszövetség eszközrendszeréből adódóan egyszerűen nincs ráutalva arra, hogy az egyaránt a kádárizmus falanszter szervezeteként egzisztáló Hazafias Népfronthoz, SZOT-hoz, MSZMP-hez hasonló országos szintű fizikai infrastruktúrát működtessen (melynek fenntartása mai áron évente 20 milliárd forintra becsülhető évente). Hiszen a közforrások terhére felhizlalt vállalkozói holdudvar dotációiból finanszírozott, és a korábban állami tulajdonlású ingatlanvagyon-tömegek tömkelegével feltőkésített fél-civil háttérhálózat (pl. CÖF, MCC, Batthyány Alapítvány), valamint a minden tekintetben uralt szerteágazó állami intézményrendszer pótolja mindezt a rendszerpárt vezérkara számára.
A hazai ellenzék elitjei (kellő intellektuális háttér híján) nem képesek még értelmezni se azon némán (szinte fű alatt) zajló hazai megatrendet, miszerint a magyar lakosság körében tömegesen megindult a rezsim irányába megnyilvánuló spontán azonosulási-lojalitási normarendszerek kialakulása, ami belföldön egyedülálló a ’63-ban elfogadott általános amnesztia MSZMP-s meghirdetése óta. A Fidesz politikája nem véletlenül irányult számos apró egzisztenciális hozadék rendszeres, illetve állandósuló biztosítására minden népesebb társadalmi réteg vonatkozásában, miként az a kádárista alkunak is éppígy veleje volt anno.
A zömében a periféria megyékben élő roncstársadalmi közeget a közmunka biztosítása révén emelte ki a rezsim a korábban tagjai számára egyedüli életmódként adódó szemétszedési, fémgyűjtési, kéregetési Bermuda-háromszögből, amely szociális innováció csekély, de a háztáji kiskerttel együtt már elemi státusbiztonságot is nyújtani képes havi jövedelmet rendszeresített e réteg számára, illetve azon túlmenően önbecsülést és elemi hivatás-identitást is garantált mindegyiküknek (habár egyúttal kvázi jobbágyi röghöz kötést is eredményezett esetükben). Az önfoglalkoztató mikro-vállalkozók százezrei jutottak ezzel párhuzamosan a korábbinál sokkal kedvezőbb konstrukciók keretében pótlólagos likviditáshoz a Széchenyi-hitelprogram keretében, a magas jövedelmű fiatalok a CSOK révén az addiginál bővebb alapterületű lakóhelyre tettek szert, az átlag feletti bérszínvonalú munkavállalók számára nyújtott egyre bőkezűbb adó-visszatérítések révén pedig jelentősen javult a középosztály jövedelmi pozíciója, emellett a bő százezer státussal felhizlalt állami szféra biztos egzisztenciát nyújtott az alsó-középosztály képzettebb tagjainak. A sorozatos minimálbér és garantált bérminimum emelési jövedelemstratégia folytonos érvényesülése az inflációs ráta feletti plusz jövedelemmel látta el a kékgalléros rétegeket, melynek főként vidéken volt pozitív hatása (hiszen a pesti átlagjövedelmek messze e bérszint felett tanyáztak a szakmunkások tekintetében az elmúlt évtizedben).
A hazai ellenzék ahelyett, hogy a fenti kormánypárti haszonélvezői körön kívülre szorított alkalmazotti, kényszervállalkozói, értelmiségi csoportok számára közérthető azonosulási mintákat nyújtott volna, inkább perverz módon udvarolt az orbánizmus viszonylagos és tényleges nyerteseinek minden kampánya során. Nem mert szembe menni egyetlen ellenzéki formáció se a kormánypárt preferálta otthonteremtési és családtámogatási modellel, miként az egykulcsos adót és az adó-visszatérítések rendszerét se kritizálta hangsúlyosan, legfeljebb technikai kiigazításokat javasolt mindezen közpolitikák terén.
A kabinet újraiparosítási programjának hála a megyeszékhelyek és a járásközpontok csaknem mindegyikében gombamód szaporodó ipari parkok bőséges felvevőpiacát képezték a gimnáziumok felől a szakképző intézményekbe és a technikumokba átirányított szakmunkás fiatalok évente végző korcsoportjai számára. Utóbbi kört célozza a minap meghirdetett szakmunkás hitel is. A járásszékhelyek számottevő többlet erőforrásokhoz jutottak az ipari parkokban megtelepedő vállalatok fokozódó iparűzési adója okán, aminek sokfelé élő bizonyítéka a láthatóan kiviruló városkép a vidéki Magyarországon. Az urbánus centrumok fiatal értelmisége és a még viszonylag nagyszámú generációnak számító Ratkó-unokák középkorú rétege ugyan jobban képzett közegei vonatkozásában meghatározó jelleggel kormányellenes attitűdökkel bír, hiszen a kékgallérosokat célzó iparpolitika politika nem az elvárásaik mentén modernizálja Magyarországot. Azonban a proteszt csoportjaik többsége évről-évre egyre dinamikusabb hullámban hagyja el az országot (így e közeg a hazai politikai piacnak távlatilag se lesz részese), vagy belső emigrációba vonulva magánéletére fókuszál (mely attitűd egyúttal gyakorta nem szavazó pozíciót is jelent).
Eközben az ellenzék narratívájának központi eleme a rezsim elnyomógépezete, amit viszont a modell népes nyertes rétegei egyáltalán nem élnek meg napi tapasztalataik szintjén (médiakövetési szokásaik terén is e benyomásaikhoz illeszkedve tudatosan elkerülik az ellenzéki hírforrásokat). A hazai liberális gondolkodók tévesen úgy vélik, csak a NER-lovagok és az oligarchák kaptak dotációkat a rezsimtől, azonban az autoriter érák (és a totális diktatúrák) lényege, hogy (nyilván nem értékrendi alapon, hanem) rezsimstabilizációs céljaikat követve szociálisan kooptálnak széles hangadó néprétegeket az általuk alapvetően átkonstruált társadalmi hierarchia relatíve kedvezőbb pozíciójú közepes deciliseibe. E sajátosság a legvéresebb elnyomást megvalósító sztálinizmusnak éppúgy sajátja volt, miként Putyin rendszerének az elmúlt emberöltő során (vagyis a társadalmi liftek beindulása minden elnyomó struktúra legitimitásának legfőbb alapja).
A fenti reáliákkal szemben hatástalan ideológiai klisékkel operáló liberális média hagyományosan olyképp funkcionál, mintha egy tipikusan belső-pesti házibuli szobabelsőjét folytonosan áthelyezné az általa favorizált tévéstúdiókba, ahova legfeljebb e bulikba rendre meginvitált klubszerű belterjességű kör volna kizárólagosan bejáratos. A házibuli csacsogásai ellepik a liberális média felületeit, melyek menetét idővel már csak ezen urbánus szubkultúrák hajlamosak és képesek rendszeresen figyelemmel kísérni, témaválasztásuk és nyelvezetük idegenül pereg le a fővároson túli térségek normavilágának határairól. Ennek folytán a média-elit zömében liberter önmeghatározású tagjai nem szembesülnek a társadalmi valósággal, így életszerűtlen megoldó-képletekkel próbálják megfejteni az orbánizmus talányát. Próbálkozásaik helyzetükből fakadóan eleve kudarcra vannak ítélve.
Ugyanis az állampárt oszloposodása a társadalom mélystruktúráiba a kádárizmus MSZMP-jéhez mérhető kihatásokkal bír a belpolitikai megatrendek távlati iránya vonatkozásában. Kósa Lajos nem véletlen elszólás folytán említette meg az aradi vértanúk és az ’56-os szabadságharc kapcsán (!) elhangzó beszédében pozitív kontextusban a Kádár nevével fémjelzett konszolidációt. Hiszen Orbán uralmi modellje az elmúlt másfél évtizedben erősen azonosult (tán’ öntudatlanul is) Kádár rezsimjéhez. A parlamenti ellenzék hatóköre pedig kísértetiesen hasonult a kis példányszámú szamizdatjaival éveken át házaló demokratikus ellenzék kisugárzó hatásával. Ha utóbbiak (vitathatatlanul bátor, viszont erőtlen) összteljesítményén múlott volna, még mindig az államszocializmusban élhetnénk. Szerencsére Gorbacsov és az idősebb Bush államférfiúi párosa ’89-ben Máltán fehér asztal mellett konstruktívan állapodott meg a szovjet atomarzenál békés kivonásról térségünk egészéből. Sajnos e vészjósló összefüggés napjainkban éppúgy megáll, mint egykor: amennyiben a fentebb említett liberális ellenzéki derékhad szellemi örökösein múlik, újabb és újabb őszinte próbálkozásaik dacára évtizedekig élhetünk még az orbánizmus cölöpjeivel megalapozott szűkös keretfeltételek közepett.
