A különböző financiális hátterű közvélemény-kutató intézetektől eredeztethető (nyilván a megbízó szája íze szerinti módszertannal előállított) felmérési adatok garmadája lepte el az elmúlt hetekben-hónapokban az országos sajtó felületeit. E nagy költséggel megkonstruált (nyilvánvalóan a közélet egyelőre bizonytalan csoportjainak befolyásolását szolgáló) adatsorok egyetlen dologban következetesek: az egymáshoz képesti állandó ellentmondásban. Példának okáért a Nézőpont Intézet szerint a biztos pártválasztók körében a kormánypárt még mindig trendszerűen 10 százalék körüli mértékben vezet a legnagyobb ellenzéki erő előtt, míg teszem azt a Medián (és hozzávetőlegesen a Szonda Ipsos) adatsorai értelmében az egymással konkuráló két pólusképző erő gyakorlatilag immár csaknem fej-fej mellett áll minimálisnak tűnő (hibahatáron belüli) különbséggel. Természetesen a szóban forgó alapvető eltéréseket részben magyarázhatja a módszertani heterogenitáson túlmenően az adatfelvételi periódusok eltérő időpontja, valamint az ellenzéki érzelmű lakosság egzisztenciális félelme és a nemzeti radikális szavazók rejtőzködő attitűdje miatt a válaszadás őszinteségének bizonytalansága. Több felmérő cég nem kap mindenfelől őszinte válaszokat felettébb párt közeli brendjéből fakadóan. Azonban a fentiek fényében annyi következtetés mégiscsak megállapítható, hogy e választói piackutatások korántsem tükrözik naprakész jelleggel és teljes bizonyossággal a társadalmon belüli pártpolitikai törésvonalakat.
Fotó: Facebook
Magyar Péter (bármit is állítsanak felőle a liberális sajtótermékek boszorkánykonyháiban szocializálódott, örökké jól informált patrónusai) nem változtatta meg a kormánypárti szavazótábor és a 2019 ősze óta többé-kevésbé egységesen fellépő ellenzék bázisa közti erőviszonyokat. Az elmúlt fél évben az ellenzéki oldal formációit valóban villámgyorsan lecserélte ugyan, de mindez legfeljebb ellenzéki belügynek tekinthető, ugyanis a Tisza Párt bázisának súlypontját (a méretbeli különbségektől eltekintve) éppúgy az ellenzéki törzsszavazók és a nagykorúvá váló (politikai piacra frissen belépő) mindenkori városi fiatalok adják, mint a demokratikus Magyarország aktuális megmentőjének szerepében tetszelgő bármelyik korábbi 21. századinak mondott formációét az elmúlt másfél évtizedben. (Pl. Együtt, LMP, PM, Jobbik, Momentum). A Magyar Péter fellépése óta valóban harmadával csökkenő fővárosi Fidesz-tábor egy olyan kozmopolita szociológiájú fővárosban marginalizálta a hazánk egyetlen világvárosával mindig is hadilábon álló kormánypártot, ahol az (2019 ősze óta) már formálisan se volt hatalmon. Azt megelőzően pedig csak egy párton kívüli főpolgármester révén volt képes főhatalmat gyakorolni a városházán, egyúttal a Fidesz az első választást leszámítva sohasem indított saját soraiból származó jelöltet a főpolgármesteri posztra. Fontos megjegyezni, hogy a kormánypárt a központi régióban elszenvedett szavazatvesztését időközben nagyrészt pótolta a járási székhelyeken és a falvakban, mely kedvező trendet gyorsan érzékelve elkezdte (részben a nagyvárosi iparűzési adóbevételek terhére) átcsoportosítani a szűkös közforrásokat az egyre nagyobb mértékben vidéki súlypontúvá váló törzsbázisa irányába a Modern Járások Program minapi meghirdetésével.
A Magyar Péter sikerszériáját propagáló – gyakorta az USA külügyminisztériumának pályázati forrásaiból feltőkésített – dörzsölt öreg rókákból összetevődő valaha hírneves szerkesztőségek és a budapesti amerikai nagykövetség díszvacsoráin többször (már-már erődemonstráció száma menő országos hírverés közepett) vendégeskedő ifjú influenszer titánok hozzá nem értésükből, felületességükből és dezinformációs szándékukból fakadóan hajlamosak átsiklani a választási matematika, a politikai földrajz és a választási jogszabályok vastörvényein. Javasolt ezeket sorra górcső alá vonnunk.
Miként az már ’22 tavaszán is pontosan látszott: a kormánypárt az egyéni körzetek többségében számottevőbb támogatói körrel rendelkezik, mint amekkora bázis meglétére a pártlistás preferenciákat mérő országos kutatások rámutatnak. Ugyanis a vidéki (konvergencia régiókban fekvő) egyéni körzetekben régóta, akár másfél évtizede töretlenül hivatalban lévő honatyák (a perszonálisan feléjük irányuló érzelmi kötődés, szimpátia és hálafaktor érvényesülése, valamint a magas ismertségük okán) beágyazottságuk folytán szép számmal számíthatnak a bizonytalan és akár ellenzéki csoportok egy részének támogatására is. A vidéki térségekben az elmúlt – Fidesz által fémjelzett – ciklusokban megvalósított beruházási eredmények sorával házalva, a beágyazott falusi és járásszékhelyi polgármesterek aktivizmusával kísérve a soron következő kampánykörúton konkrét eredményekkel fellépve könnyűszerrel lehet hitelesen korteskedni a tájegység falunapjain korábban gyakorta tiszteletét tevő, telente rendszerint meleg használt ruhát és száraz tűzifát osztó (egyúttal a sokfelé a túlélés zálogát jelentő közmunkaprogramot is befolyásolni képes) honatya mellett. Emellett az egyéni mandátumok sorsát gyakorta eldöntő választási körzethatárok korábbi átrajzolása is alapvetően a kormánypárt jelöltjeinek kedvez, hiszen a baloldali szociológiájú egyéni választókerületek egy évtizeddel ezelőtti szétszedése után a kormánypárti többségűekkel kerültek összevonásra. Új kerületükön belül a hozzájuk képest nagyobb kiterjedésű és népesebb jobboldali karakterisztikájú földrajzi egységgel társítva már kisebbséget alkot a kormánykritikus bázis-maradvány. Az országos mérések ezen – az egyéni mandátumok elnyerése vonatkozásában ügydöntő – torzító hatást nem jelezhetik, miként a listás és az egyéni szavazat megosztásának vidéki gyakorlatát se tükrözhetik módszertani okokból. Vagyis azon életszerű döntési helyzetet nem modellezik, melynek során az ellenzéki szavazó az országos állapotokat ismerve a vezető ellenzéki formációra adja voksát, de egyéniben a helyi iskola-felújításnál bábáskodó és az átépített közeli templom átadásánál jelen lévő egyéni képviselőre szavaz primer települési, illetve tájegységi identitása okán.
A fentieken túlmenően a kutatások sohasem térnek ki a levélszavazatok kérdésére se. Holott a határon túli magyarlakta térségeket tartósan jelentős forrásokkal támogató, sőt a legutóbbi tusnádfürdői kormányfői beszédében a kisebbségi létben élő gyereknevelő magyar etnikumú párok további dotációját előrevetítő Orbán pontosan tudatában van annak, hogy a történelmi egyházak kinti parókiáin, valamint a határon túli magyar pártok irodáiban és az ottani magyar külképviseleteken, konzulátusokon, gazdasági kirendeltségeken egyaránt leadható kisebbségi levélszavazatok csaknem egésze a Fideszhez kerül. Napokon át tartó gyűjtésükről, szállításukról e (korántsem részrehajlásmentes) kormány közeli, vagy egyenesen kormány alá rendelt szervezetek gondoskodnak, miközben az EU-ban munkát vállaló kormánykritikus fiatalok csak személyesen adhatják le voksaikat az ideiglenes lakhelyüktől távol eső magyar külképviseleteken sorba állva a választás napján. A szavazók között különbséget tevő választási rendszer felettébb alkotmánysértőnek tűnik, de ettől még évtizede hatályban van (ezzel is csökkentve a mindenkori ellenzék esélyeit). Tekintettel arra, hogy a mérések során lefolytatott mintafelvétel kizárólag belföldön zajlik, az ellenzéki formációkhoz közel álló intézetek kutatásai módszertanilag eleve alulbecslik a kormánypárti szavazóbázis abszolút nagyságát már a listás szavazatok szintjén is.
Ha bebizonyosodnak azon pletykák, miszerint az eddigi listás szavazataik mellett virtuális (azaz valós terület nélküli) egyéni körzeteket hozna létre kétharmados többségével ismételten visszaélve a kormánypárt, akkor borítékolhatóan további mandátumokkal gazdagodna a jelenlegi kormányoldal ’26 tavaszától kezdődően. Minden jel arra mutat, hogy a kormányváltásban üzleti szempontból reménykedő ellenzék közeli kutatóközpontok legfeljebb a listás szavazatarányokat képesek prognosztizálni (de a levélszavazatok miatt) még azokat is felettébb pontatlan módon; az egyes egyéni körzeteken belüli szavazatmegoszlásról nincsenek biztos adatsoraik, mert ahhoz 106 külön mérést kellene realizálniuk havi rendszerességgel, mely gigantikus kutatási munkához elégtelenek az infrastrukturális, pénzügyi és humán feltételeik. (Szemben a kormányzat mögötti agytröszt-konglomerátummal, melynek színfalai mögött mindez nyilvánvalóan sokszorosan adott).
Az egyelőre érdemi tagság, pártelit, szakértői kör nélküli Tisza Párt pünkösdi királysága akkor válik majd nyilvánvalóvá, amikor a következő országgyűlési voksolás alkalmával a szavazófülkébe lépve az ellenzéki és a bizonytalan szavazók szembesülnek azzal, hogy az egységes kormánypárti konglomerátummal szemben tucatnyi formáció országos listájára és egyéni jelöltjeire áll módjukban voksolni továbbra is. Az ellenzéki tábor fragmentáltsága a Tisza Párt szavazat-maximalizációját gyengíti, hiszen az ellenzéki törpepártok (habár külön-külön valóban jelentéktelen bázissal bírnak) összességében több százaléknyi ellenzéki szavazatot kötnek le (pontosabban ennyi vész miattuk pocsékba). A DK, a Mi Hazánk és talán még a Kétfarkú Kutyapárt is – a lakossági választási részvétel mértékének függvényében – továbbra is egyaránt parlamenti bejutás-esélyes, ami továbbra is többpárti ellenzéki oldal lehetőségét teszi valószínűvé a 2026-2030 közti ciklusra vonatkozóan. A súlyponti ellenzéki erő létrejötte kizárólag akkor válna unikálissá, ha egyúttal e formáció egyedül maradna az ellenzéki térfélen, így az amerikaihoz hasonló bipolaritás alakulhatna ki a pártrendszerben, melyből jó eséllyel fakadhatna a Tisza Párt számára kedvező spontán ingahatás 2030-ban. Mindez azonban felettébb valószínűtlen szcenárió a fentebb részletezett tényezők okán.
A Fidesz nagy valószínűség szerint még akkor is elvinné a választási rendszerünket (a listás helyek terhére) a 2014-től hatályos új szisztémában domináló egyéni mandátumok kétharmadát, ha mindössze 1 százalékkal vezetne a Tisza Párt előtt, ugyanis a mandátumkiosztás a relatív többségi elv szerint történik, így kellőképp fragmentált (azaz széttagolt) ellenzéki oldal megléte esetén akár még egyharmadot alig meghaladó listás szavazatarány esetén is lehetséges a kétharmados arányú mandátumtöbbség megszerzése. A fővároson kívül legfeljebb Pest megye egy részében, és az öt nagyváros némelyikében lehetséges ellenzéki győzelem az egyéni körzetek vonatkozásában. Habár az idei helyhatósági választások tükrében kijelenthető: az előző ciklusban ellenzéki Miskolc jobboldali irányú átfordulása, az akkumulátorgyár-beruházás ellenére kormánypárti oldalon maradó Debrecen, valamint a győri közgyűlés fideszes többségének megőrzése együttesen felettébb viszonylagossá teszi a kormányzó pártszövetség vidéki modernizációs központokból való kiszorulását mantrázó ellenzéki dogmákat.
Magyar Pétert ugyan példás gyorsasággal integrálta soraiba a polgári pártok legjavát az öreg kontinensen sorai között tudó Európai Néppárt éppúgy, miként pár éve az üstökösszerűen megjelenő Momentumot is tárt karokkal ölelte keblére a Macron pártja által fémjelzett liberális Renew Europe EP-frakció. A külhonban szívélyesen fogadott, a külső donorok és vaskos tanácsadói számláikat kitölteni sohasem feledő hazai szakértő sameszaik által rendre profin felépített soron következő ország mentő demokraták üstökösből rendszerint hamar átminősülnek hullócsillaggá. Ne feledjük, 2012-ben a váratlanul érvényesülő ingahatás pillanatában a Mesterházy-vezette MSZP támogatottsága beérte a Fidesz tetszési indexét, ezt követően Bajnai Gordon népszerűsége trendszerűen felette állt Orbán Viktorénak. 2018 tavaszán a Havas Henrik által éppen akkortájt közreadott Vona-portréköteten túlmenően a Spinóza Kávéházban szervezett fórumok révén immár Rangos Katalin és Heller Ágnes nevével is legitimált mérséklődésen átesett Jobbik kimagasló népszerűségét az országgyűlési választást megelőzően hónapról-hónapra igazolni hivatott tetszési adatsorok a hibahatár mértékétől eltekintve hozzávetőlegesen 5 százalékkal maradtak el a Tisza Párt jelenlegi mérési adataitól. Emlékszik-e még bárki is idehaza manapság ezen - egykor sorsfordítónak ígérkező – felemelő pillanatokra?
A rendszerváltáskor is bocsánatos bűnnek számított, ha valaki közvetlenül, vagy családilag érintve volt a Rákosi-féle terrorkorszak erőszakszervezeteiben, vagy az ’57 és ’63 közti megtorlás rémteteiben. Az MSZMP-s reformkörökbe tömörülő progresszív arculatot építő fiatalabb vagy leleményesebb kommunisták (éppúgy, mint a Sztálin ’53 tavaszi halála utáni enyhülést hozó pár esztendőben a Petőfi-kört alkotó modernizáló szándékú pártértelmiség) számára megengedte a demokratikus reputáció megszerzését a zömében szintén a konszolidált kádárizmus kegyeltjeiből rekrutálódó országos ismertségű médiaértelmiség. „Nagy a tolongás a damaszkuszi úton” – jegyezte meg akkortájt mindezt látva némi malíciával az azóta sajnos korán elhunyt korszakos írófejedelem (Esterházy Péter). Ma sincs ez másként.
A médiaelit keblére öleli az általa másfél évtizede (számos tekintetben valóban helytálló módon) gyalázott NER másodvonalbeli haszonélvezőit és ifjú haszonlesőit, akik a COVID-krízis, valamint az orosz-ukrán konfliktus és a közel-keleti háború nyomán előálló energiakrízis okán kényszerűen bekövetkező ötévnyi kormányzati megszorítás-sorozatból kifolyólag immár nem férnek többé hozzá az Orbán ölében heverő fogyatkozó tartalmú kondérhoz. Éppúgy, miként az ’89-’90-ben is történt. Akkoriban is felettébb sokan dezertáltak hirtelen az állampárt soraiból és lettek szakértők, vállalkozók, főtisztviselők, valamint váltak egy csapásra az államszocializmust állítólagosan régtől fogva belülről bomlasztó földalatti ellenzékivé. Az elit egyetemekre ÁVH-s szüleik pedigréjének hála felvételi nélkül automatikusan bekerülő, majd pályakezdőként jól fizetett külkereskedelmi vállalati beosztásokba juttatott, vagy az állami média vezetői posztjain elhelyezett korabeli arany ifjak váltak harcos rendszerváltóvá, ha családjuk egzisztenciális érdeke e köpönyegforgatás azonnali véghezvitelét kívánta meg tőlük.
Mindent egybevetve a jelek szerint a soron következő ellenzéki messiás megjelenéséig már nem kell sokat aludnunk. A személyi összetételét tekintve a régi baloldal néhány szívós utolsó mohikánját leszámítva ’26 tavaszán alapvetően lecserélődő eddigi megélhetési ellenzék egy (egzisztenciáját valós teljesítmény híján szintúgy pártpolitikából finanszírozni szándékozó) fiatalabb generációnak adja át frakciótagjaik ülepeivel alaposan felmelegített bársonyszékeit a hazai képviseleti demokrácia hajnalán valaha még rendre Tisztelt Házként nevesített, a messzi földről ide keveredő turisták által előszeretettel fotózott épületben. E ’26 tavaszát követően is ideig-óráig még virulensnek ígérkező, újként „píárolt” (azonban mentalitása, programja, médiaháttere révén pontosan behatárolható) formáció leendő reprezentánsai a következő másfél évtized során legalább oly szorgalommal tölthetik majd be vaskos hó eleji tranzakciókat eredményező mandátumaikat, mint a nagyrészt a szüleik korosztályába tartozó (a közéletből az elkövetkezendő másfél évben vélhetően végleg kikopó), NER-finanszírozta ellenzéki derékhad.
Az új titánok számára a közforrásokból kényelmes egzisztenciát garantáló országgyűlési pozíciók (éppúgy, mint nem régiben megszerzett EP-beli posztjaik) bőséggel biztosítják majd az aranyifjúként NER-es hozzátartozóik pénzén eddig élvezett európai életszínvonalat. Vagyis a maguk részéről jó lóra tettek. Nevüket nem érdemes megjegyeznünk. Miért is tennénk?
