A 81 éves, Oscar-díjas Costa-Gavras (Eltűntnek nyilvánítva, Zenedoboz) egykoron harcos filmkészítő volt. Komoly hangvétellel leplezett le elnyomó rendszereket, társadalmi visszásságokat. 2005-ben azonban már fekete humorral mesélt egy állásából kirúgott férfiról, aki sorozatgyilkossá válik, hogy kiiktassa a piacról riválisait. A Bennfentes játékban hasonlóan cinikus kiábrándultsággal pécézi ki magának a bankrendszert.

A jól feltőkésített Phenix Bank elnöke rákos. Szövetségesei az ellenséges felvásárlástól tartva memoárjának anonim íróját, Marc Tourneuilt nevezik ki a helyére. Bábnak. De a férfi hamar kimutatja a foga fehérjét. Több fizetést követel, és nem engedi elődjének, hogy használhassa az irodáját. Megittasul a hatalomtól. Még a szex is jobban megy otthon. Figyelteti az igazgatótanács tagjait, nehogy valaki a pozíciójára törjön. Régen a királyi trónért tülekedtek így, ma céges befolyásért.

Bár nem valós történetet dolgoz fel a film, tulajdonképpen tehetné. Mert csupa olyan ügyeskedést és intrikát tartalmaz a cselekmény, amely nap mint nap végbemegy a befektetési alapok és a multik felső szintjein. A legeredetibb és legfergetegesebb jelenet a részvényesi közgyűlés, amit 147 ezer alkalmazott néz élőben online.

Costa-Gavras tulajdonképpen megalkotta a Tőzsdecápák (1987) euroverzióját. Csak ott az etikátlanságra buzdító, fausti kísértést egy idealista tejfelesszájú kapta (Charlie Sheen) a karvalytőkéstől (ott Michael Douglas, itt Gabriel Byrne), Costa-Gavrasnál viszont már a feltörekvő főhős is köpönyegforgató. Kapkodja ugyan a fejét, mint mindenki, aki a talentumánál, kaliberénél feljebb került a ranglétrán, de azért jól zsugázik. Nem kell őt félteni, hideg fejjel kalkulál, bónuszát is tíz adóparadicsomon keresztül utaztatja, hogy ne szúrjon szemet az adóhivatalnak. Blöffölni is tud: azzal a fenyegetéssel szereli le a francia kormányt, hogy átteszi a bank székhelyét az óceán túlpartjára, engedve amerikai részvényesei nyomásának. Pedig azok nem is kértek ilyet. Hogy bevédje magát, mindegyik ellenségével folytatott telefonbeszélgetését rögzíti. Oliver Stone-nál Charlie Sheen csak a sztori végére keményedik meg, hogy a diktafonos trükköt képes legyen bevetni egykori mentora ellen. A mai vezérek már hírből sem ismerik az ilyen lojalitásdilemmát. Bankvezér-igazgató hősünknek megállás nélkül olyan manővereket kell kivédenie, amelyek az ő kirúgatására hajtanak.

Figyeljük vergődését az amerikai részvényes – egy hedge fund – szorításában, de inkább szemlélőként, mintsem drukkerként. Miért? A film stílusban, tempóban és izgalmi fokban nem marad el a hollywoodi alkotásoktól, de sokkal szarkasztikusabb, mint a pozitív hősöket faragó amerikai pénzügyi thrillerek, amelyekben kötelező a pátosz. Itt nem nemesül hérosszá senki.

Costa-Gavras egy sasszemű minisztériumi exfunkcionárius 2004-es regényét adaptálta filmre (aki aztán a magánszektorban kapitulált). Az eredeti cím (Le Capital – A tőke) Marx főművét idézi, és valóban, nem kevés antipátia van ebben a filmben a finánctőke burzsoáziája iránt. A rendező érdeme, hogy nem megy el demagógiába (csak egy éjszakai bárban játszódó jelenet tűnik előítéletesnek). A balos-jobbos polemizálást is hanyagolja (mindössze egyszer szól be egy családi összejövetelen a balos nagybácsi, de ez a szóváltás is cinikus slusszpoénnal végződik). Stone-nál Sheen apja szakszervezetis, ő képviselte a régi értékeket, és ott még volt rágódás az ifjú főhős részéről. Itt már csak pikírt megjegyzés és flegma vállrántás.

A film utolsó mondata Costa-Gavras üzenete arról, hogy az értékteremtés helyett a profitmaximalizálásra utazó karvalytőke mélyén emberi hibák, gyarlóságok rejlenek. Amik előbb-utóbb az egész kapitalista rendszer szétrobbanásához vezetnek. Mindezt humorral tárgyalja végig: a danse macabre viháncolása ez a romlás biztos tudatában.

DVD-n kiadja: Fantasy Film