Az emberiség megoldhatatlan ellentmondásának tűnik, hogy mit lehet tenni a diktátorokkal, akik újra és újra feltűnnek a nemzetek élén. Sokszor olyan elmebeteg szadista tömeggyilkosokról beszélünk, akiknek leginkább egy őrült otthonban kellene lenniük. Ráadásul megkockáztathatjuk, hogy a helyzet romlott a II. világháború óta.
Az emberiség történelmében mindig volt halálbüntetés. Ennek az volt az oka, hogy születtek, születnek olyan emberek, akikből hiányzik az a parancs, hogy az élet érték. Belőlük lesznek a sorozatgyilkosok, az úgynevezett gyilkoló gépek és persze a véreskezű diktátorok. Ön és társadalmi veszélyességük örök és visszavonhatatlan. Normális államokban ezek a személyiségek kerültek, kerülnek a halálsorra.
A nürnbergi perben a Nemzetközi Katonai Törvényszék 12 náci vezetőt ítélt halálra. Köztük Hermann Göringet (aki öngyilkos lett), Joachim von Ribbentropot és Wilhelm Keitelt, akiket 1946. október 16-án felakasztottak. Martin Bormann esetében távollétében hoztak ítéletet, akit utólag kivégeztek. A nürnbergi ítéleteket az ENSZ közgyűlése 1946. december 11-én jóváhagyta, és a nemzetközi jog szintjére emelte a bíróság gyakorlatát.
Aztán fordulat következett. 1949-től kezdve először az NSZK, majd számos más demokratikus ország az alkotmányában is rögzítette a halálbüntetés eltörlését. Olaszország 1947-ben, Ausztria 1950-ben, Nagy-Britannia 1965-ben törölte el a büntetést. Az Egyesült Királyságban több esetben is megkísérelték visszaállítani azt: 1973-ban, 1979-ben és 1983-ban, de a parlament nem fogadta el a javaslatokat. 2019-ig 142 ország törölte el a halálbüntetés intézményét törvényileg vagy a gyakorlatban. 56 országban azonban még mindig használják ezt a büntetési formát. Az USA 50 államából 24-ben van halálbüntetés, háromban felfüggesztették, 23-ban pedig eltörölték.
