A mezőgazdasági szektor (beleértve az erdőgazdálkodást, halászatot és állattenyésztést) generálja az üvegházhatású gázok mintegy ötödét. Ezért a mezőgazdaságnak egyrészt a jelenleginél nagyobb részt kell vállalnia a klímaváltozás elleni küzdelemben, másrészt a saját a saját hatásának következményeivel is szembe kell néznie, olvasható Az élelmezés és mezőgazdaság helyzete 2016 jelentésben. Amennyiben nem változtatunk gyökeresen az éghajlatváltozás elleni attitűdünkön, további milliók kerülhetnek az éhezés szélére, figyelmeztet az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO). Leginkább a szubszaharai Afrika és Dél-kelet Ázsia vannak kitéve ezen veszélynek, ezeken belül is főleg azon emberek, aki a mezőgazdaságból szerzik megélhetésüket. Ha nem lépünk még ma, kihívásokkal kell szembenéznünk az élelmezés terén a jövőben.
Nem lesz egyszerű a gazdálkodás és az élelmiszerellátó rendszerek átalakítása a számtalan érintett, az eltérő módszerek és a természeti adottságok különbözősége miatt. Mégis, most kell nekikezdeni, mert idővel az éghajlatváltozás hatásai is egyre csak erősödnek. „Az alkalmazkodás költségei eltörpülnek a tétlenség következményei mellett” - mondta a FAO főigazgatója José Graziano da Silva.
Eljött a tettek ideje
„Az idei év jó lehetőség, hogy a terveket tettekre váltsuk,” utalt a fenntartható fejlődési célokra és a hamarosan életbe lépő párizsi klímaegyezményre. A fejlődő országokban élő mintegy félmilliárd kistermelő mezőgazdasági-gazdasági és társadalmi körülményei azonban sokban eltérnek. Ezt a sokszínűséget kell tükröznie a megoldásoknak is, nincs tehát egy általános, mindenkire alkalmazható módszer.
A FAO jelentés ezért több alternatív, gazdaságilag megvalósítható módját mutatja be annak, hogyan támogathatjuk ezen termelőket, akik a klímaváltozás hatásainak a legjobban ki vannak téve, hogy erősebbé váljanak. Több bizonyítékot is felsorol a jelentés az éghajlatbarát megoldások (például ellenállóbb növényfajták alkalmazása, a kisebb talajterhelés vagy a talaj termőképességének javítása integrált módon) megvalósíthatóságára. Egyedül azzal, ha odafigyelnénk a nitrogénhasználat hatékonyságára, több mint 100 millióval tudnánk csökkenteni a rászorulók számát. Ajánlások is szerepelnek a tanulmányban a kibocsátás csökkentésére: a vízkímélő módszerek az árasztásos rizstermesztés során például 45 százalékkal fognák vissza a metánkibocsátást, míg az állattartás kibocsátása akár 41 százalékkal is mérsékelhető lenne a hatékonyság javításával.
Az éghajlatváltozás már most is érezteti kedvezőtlen hatását már érződik egyes gabonák esetében. Ezen túlmenően, a jövőben várhatóan csökkenni fog egyes ételek tápanyagtartalma (pl. cink, vas vagy a bennük található fehérje), olyan egészségügyi problémákhoz vezetve, mint a vírusos hasmenés az embernél vagy az állatoknál a határokon átterjedő betegségek növekvő gyakorisága. Várhatóan 2030. után a tudomány jelenlegi állása szerint még erősebb lesz a nyomás az élelmiszertermelésen, miközben főleg a fejlődő országokat már azt megelőzően is nehéz helyzetbe hozza a magasabb átlaghőmérséklet.
A FAO arra bíztatja a döntéshozókat, hogy segítsenek a kistermelőknek támogató környezet kialakításával és az átalakítás előtt álló akadályok felszámolásával. Ilyen akadályok lehetnek a nem fenntartható gyakorlatot favorizáló állami támogatások, a nem megfelelően kialakított ösztönzők, a piachoz vagy hitelhez jutás nehézségei, vagy a nők hátrányos megkülönböztetése, akik egyébként a mezőgazdasági munkaerő közel felét adják.
Fenyegetés a táplálkozásra, az egészségre és a vízkészletekre
A magasabb szén-dioxid-koncentráció (az emberi tevékenység által a legnagyobb mennyiségben a légkörbe juttatott üvegházhatású gáz) csökkenti a cink-, vas- és fehérjetartalmat a világ legfontosabb gabonáiban, mint a búza vagy rizs, miközben emeli azokban a keményítő és a cukor arányát.
A legújabb kutatások már vizsgálják az étrendváltozás hatását az öntözéses és az esővízen alapuló termelésre. Egyes tudósok szerint kevesebb állati eredetű termék fogyasztása révén a megspórolt vízmennyiséggel világszerte akár 1,8 milliárd embert is el lehetne látni élelmiszerrel. Az édesvízre nem úgy tekintünk, mint árucikkre, hanem inkább mint természetes, adott földrajzi területre jellemző erőforrásra, amelyhez a hozzáférés jogilag, gyakran állami intézmények által szabályozott. Éppen ezért okos egyensúlyra kell törekedni a piaci szabályozók és állami intézmények között.