A “geoengineering” kifejezés magyarítása évek óta várat magára. Pedig ebben az évtizedben már rendre a világ minden táján foglalkoztak alkalmazásával. A “geoengineeringnek” sok módszere létezik, melyekről már beszámoltunk a Piac & Profit Klímablogján: közös bennük, hogy mind az emberi találékonyság bevetésével hivatott orvosolni az üvegházgáz-kibocsátást, nem pedig a légszennyezést kívánja beszüntetni.

• karbontárolás (carbon capture), vagyis a gyárak kéményén kipüfögő füstöt föld alatti -korábban földgázt tároló- üregekbe való préselése
• a tenger vassal trágyázása az óceánok savasodásának lassítására
• az ÜHG-emisszió világűrbe juttatása
• a felhők és a légkör permetezése szulfátaeroszollal, a napsugarak visszaverése érdekében
• a háztetők fehérre festése, hogy minél kisebb hőt sugározzanak vissza a levegőbe

Kép: Pixabay

A legújabb ötlet, hogy áldozzuk fel az Antarktisz lakatlan területeit, hogy megfékezzük a klímaváltozást. Első hallásra nem is tűnik rossz gondolatnak: az elképzelés szerint szélturbinákat kellene felállítani a jeges kontinens parti régióiban és ezek energiájával felpumpálnák a tengervizet az elhagyatott völgyekbe és medencékbe. A tengervíz megfagy a mínusz negyven fokot is elérő sarki teleken, így pótolja azt a jégveszteséget, amelyet a jégmezők olvadása miatt veszít a fehér kontinens és visszafogható a tengerszint emelkedése. (Ez a probléma a tengerparti régiókat fenyegeti: a jelenlegi legoptimistább becslések szerint a tengerszint az évszázad végéig 40 centimétert emelkedhet, de egyes modellek a másfél méteres vízszint emelkedést sem zárják ki.)

A Potsdami Klímakutató Intézet (PKI) munkatársai azonban most átszámolták, milyen eredménye lenne egy ilyen beavatkozásnak és a számok nem túl biztatók. Először is a felpumpált víz ugyan valóban megfagyna, de a súlya erősebben tolná az Antarktisz jégtömegeit az óceán felé, így az eljárás nem csökkentené a tengerszint emelkedést, sőt, egyes modellek szerint még rontana is a helyzeten. Ahhoz, hogy a felpumpált tengervíz nyomása ne fejtsen ki ilyen hatást, legalább a partvonalaktól 700 kilométernyi távolságra kellene elvezetni. Ahhoz, hogy több száz köbkilométernyi vizet ilyen távolságra juttassunk, a világ jelenlegi energiatermelésének kerek 10 százalékára lenne szükség.

Ezt ki lehetne váltani megújuló energiaforrások telepítésével: erre szolgálhatnának a már említett szélerőművek. A dolog szépséghibája, hogy legalább 850 ezer szélkereket kellene építeni a parti régiókban, ezek költsége pedig a szállítási, szerelési nehézségek miatt 8-900 milliárd eurót (hozzávetőlegesen 240 ezermilliárd forintot) emésztene fel. Ebből az összegből azonban kényelmesen fel lehetne készíteni az óceáni régiókat a várható tengerszint emelkedésre – és még nem beszéltünk arról, hogy a szivattyútelepek, szélerőművek és víztározóhelyek állandó felügyeletet és karbantartást igényelnének hosszú évtizedeken keresztül.

A kutatók szerint a megoldás egyértelmű: az ilyen irracionális és megalomán projektek helyett mindenkinek olcsóbb, ha a szén-dioxid kibocsátásunkat fogjuk vissza és nem kezdünk bele a bioszféra bizonytalan kimenetelű buherálásába.