1986. április 26-án egy veszélyes kísérletbe kezdtek a Pripjaty városától három kilométernyire fekvő Vlagyimir Iljics Lenin atomerőmű négyes blokkjában: kikapcsolják a biztonsági rendszert, hogy teszteljék a reaktor önálló áramellátását (a hűtőrendszer és a biztonsági rendszerek külső áramellátásának teljes kiesését szimulálták). A hajnali órákban sorozatos robbanások rázzák meg a négyes blokkot, a végső detonáció lerepíti a reaktorépület 1200 tonnás tetejét és radioaktív urán- és graffitport szór szét az erőmű területén és több száz méteres körzetében. Az elpárolgó hűtővíz és radioaktív részecskék felhője ezer méteres magasságba emelkedik, a reaktorból pedig lángok csapnak fel.

A négyes blokk 176 fős kezelőszemélyzetéből már nem sokan élnek, egyikük, Jurij Kornyev gépkezelő szerint nem is volt csúnya látvány. „Sok-sok színt láttam: narancs, zöld, vörös, kék, mint egy szivárvány. Gyönyörű volt” – emlékezett vissza a katasztrófa 25 évfordulóján a túlélő. Mai szemmel nézve megdöbbentő, hogy mennyire felkészületlenek voltak a hatóságok és a kutatók is egy atomkatasztrófa kezelésére. A lángokhoz érkező első tűzoltók semmilyen védőfelszerelést nem viseltek, tonnaszám locsolták a vizet a tűzre, amivel csak rontottak a helyzeten, hiszen óriási gőzfelhő keletkezett, amely további radioaktív részecskéket ragadott magával. Mindannyian halálos sugárdózist kaptak, ketten közülük még aznap éjjel életüket vesztették, a többi huszonnyolc még abban a hónapban. A reaktorban megolvadt urán és grafit közelében a becslések szerint a hirosimai és nagaszaki-i atombombák együttes sugárzásának a százszorosára volt tehető a kibocsátott radioaktivitás.

Moszkvában a felső vezetés csak annyiról értesült, hogy valamilyen tűz ütött ki az atomerőműben. nyolc órával a robbanás után Mihail Gorbacsovnak, az akkori Szovjetunió első titkárának megnyugtató szavakat mondanak az illetékesek. „Az első jelentésekben azt mondták, hogy nem is volt robbanás. Mikor megkérdeztem Alekszandrov akadémikust, azt mondta, hogy a reaktor ugyanolyan biztonságos, mint egy szamovár, akár a Vörös térre is kitehetnénk” – emlékezett vissza a volt pártfőtitkár a katasztrófa után negyedszázaddal Thomas Johnson brit újságíró által készített riportfilmben.

Postcards from Pripyat, Chernobyl from Danny Cooke on Vimeo.

Jönnek az Ikaruszok

Pripjaty város lakói csak annyit tudtak, hogy valami baj történt az atomerőműben. A helyszínre érkező katonák először azt hitték elromlottak a műszereik, hiszen a Lenin sugárúton egy nappal a katasztrófa után a normális légköri sugárzás hatszázezerszeresét mérték. Vlagyimir Grebenyuk ezredes szerint, aki a helyszíni vizsgálatokat vezette, az erőmű kantinjában a halálos sugárdózis ötszörösét mérték. Jellemző az állapotokra, hogy a helyszínen készült rajzokat és jegyzeteket mind a mai napig ólomkazettában elzárva kell tartani.

A kiürítésre csaknem két nappal a robbanás után került sor, harminc órával a katasztrófa után ezer busz, köztük több száz Ikarusz érkezett a városba. Pripjaty 43 ezer fős lakossága két órát kapott, összeszedhesse a holmiját. A további hetekben folytatódott az evakuáció, végül a ma is lezárt harminc kilométeres sugarú lakatlan területről összesen 130 ezer embert telepítettek ki, néhány nagyobb település (mint a turisták által látogatott Pripjaty) kivételével házaikat lerombolták.

Közben radioaktív felhő terült Európára. A széljárás miatt északnyugati irányba terjedő sugárzó részecskék április 28-án érték el Svédországot. A svéd hatóságok először arra gyanakodtak, hogy a Forsmark svéd atomerőműben nincs rendben valami, végül egy vadászrepülő század által a Balti tenger felett végzett mérések igazolták, hogy Oroszországban történt valami nagy baj.

Hans Blix, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IEA) akkori vezetője szerint az első érdeklődésükre az oroszok nemleges választ adtak, csak miután amerikai űrszondák lefényképezték a csernobili romokat, 29-én hajnalban értesítették hivatalosan az IEA-t és a világot a balesetről. Azonban az orosz közvéleményt nem tájékoztatták: a széljárás miatt komoly sugáradagot kapott Belorusszia és Ukrajna területén a lakosságot a hatóságok arra bíztatták, hogy vegyenek részt a május elsejei felvonuláson. A csernobili balesetről csak egy rövid tudósítás jelent meg a Pravda hasábjain, ami szerint a veszély már elmúlt.

Szarkofágot építenek

Pedig az igazi katasztrófa még ott leselkedett a reaktor romjai között.  Az első orosz intézkedések a reaktortűz eloltására törekedtek. Nyolcvan, afganisztáni harci tapasztalattal rendelkező helikopter pilóta, majd két nappal később már háromszáz helikopter körözött a nap 24 órájában a reaktor felett, a gépekről a katonák puszta kézzel, védőfelszerelés nélkül dobálták a homokzsákokat az izzó romok közé.

A homok alatt izzó magmává vált urán és grafit tömeget azonban nem lehetett ilyen könnyen lehűteni, és az ultraradioaktív magma kezdte magát „átrágni a reaktorépület padlóján, a pince felé, ahol az elfolyt hűtővíz gyűlt össze. Ha az izzó anyag elérte volna a folyadékot, egy második, az előzőnél jóval nagyobb robbanás is bekövetkezhetett volna. Vlagyimir Nyeszterenko atomfizikus szerint az ezer négyszáz tonnányi olvadék és a víz érintkezésének hatására 3-5 megatonnás nukleáris robbanás esélye állt fenn. „Több ezer vasúti kocsi állt készenlétben Minszkben, Kijevben, hogy evakuálhassunk a lakosságot, de a robbanás miatt Európa jelentős része sugárszennyezett lett volna” – emlékezett vissza a fizikus.

A moszkvai vezetés a fenyegetés hatására rendkívüli intézkedéseket hirdetett: elhatározták, hogy befedik a reaktort. Összesen több mint négyszázezer katonát és több mint egymillió civil munkást mozgósítottak: bányászokat, mérnököket, munkásokat. A likvidátorok elképesztő körülmények között dolgoztak, ólomlemezeket kaptak, amiket madzagokkal erősítettek a ruhájukra és a fejükre, ebben a negyven-ötven kilós felszerelésben kellett futólépésben kiszaladniuk a reaktorhoz, felkapni egy-egy roncsdarabot és talicskára dobniuk, vagy letaszítani a tetőről. Egy ember csak legfeljebb egy percet tölthetett a reaktor közelében és legfeljebb naponta háromszor. A másfélmillió, a mentésben részt vett ember közül mára több tízezren életüket vesztették, közülük mintegy félmillióan munkaképtelenek. A hivatalos adatok szerint összesen négyezren vesztették életüket közvetlenül a baleset hatásai miatt, a valóságban ez a szám a százezer főt is elérheti.

1986 végére már állt a robbanásban meggyengült reaktorépületre épített tető, a szarkofág. A vasbetonból készült szerkezetet nem szánták végleges megoldásnak, ám cseréje egészen a kétezres évekig nem kezdődött el. Két évvel ezelőtt vészjósló hírek érkeztek: a szarkofág megrepedezett és omladozni kezdett. Az új szarkofág építése még mindig tart, az új védművet 250 méterszer 150 méteres alapterületűre tervezték, az ív csúcspontja pedig 110 méter magasan lesz, az ára meghaladja a másfél milliárd dollárt, azaz az ötszáz milliárd forintot.

Újra megeshet

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IEA) adatai szerint jelenleg 68 atomreaktor építése zajlik világszerte és ebből 43 az ázsiai térségben. 29 atomreaktort épít Kína, hetet India, négyet Vietnám és hármat Japán, ahol újra növekszik az atomenergia támogatottsága. Magyarországon is éppen zajlik a Paksi Atomerőmű kibővítésének előkészítése, a Paks II. erőmű azonban várhatóan az éppen üzemidő hosszabbítást kapott Paks I-hez hasonlóan teljesen biztonságos lesz. Erre egyébként a szigorú magyar szabályozás mellett a hasonlóan rigorózus uniós felügyelet is garancia. Nem ez a helyzet azonban az ázsiai atomreaktorokkal, ahol a korrupció külön biztonsági kockázatot jelenthet. Az építtetők-kivitelezők ugyanis kenőpénzekkel olyan alapanyagokat, vagy építési eljárásokat is „átcsúsztathatnak” amelyek nem felelnek meg teljes mértékben a nemzetközi biztonsági szabványoknak, így akár egy, újabb, csernobili katasztrófa sem elképzelhetetlen.