„Ökorulett” – így nevezik a kutatók azt, amit az emberi beavatkozás a természetes élőhelyekkel tesz: megváltoztatjuk környezetünket, méghozzá anélkül, hogy legalább fontolóra vennénk beavatkozásunk hosszú távú hatásait. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy erre példát találjunk: tavaly a magyar kormány egyetlen átgondolatlan döntésével kipusztulásra ítélhette a világ egyik legritkább állatfaját, nemrégiben pedig éppen csak sikerült elhárítani a veszélyt az egyetlen természeti világörökségünk fölül.
Az emberi beavatkozás azonban ennél jóval elterjedtebb: a Science magazinban megjelent kutatásban közzétett adatok szerint a szárazföldi területek 58 százalékán már olyan mértékű az emberi károkozás, hogy az a természetes ökoszisztéma összeomlását okozhatja. Tim Newbold, a londoni University College kutatója és csapata világszerte 19 ezer helyszínről több mint 40 ezer fajra vonatkozó adatokat vetett össze és arra az eredményre jutott, hogy a vizsgált területek több mint felén már katasztrófa fenyeget. (Közben a tengerekben is nagyon nagy a baj.)
Ezeken a területeken ugyanis a természetes fajok száma és az egyedek populációja már megközelítette a határértéket. Számításaik szerint ugyanis ha egy adott ökoszisztémából eltűnik az eredeti fajok 20 százaléka és a korábbi populáció 10 százalék közelébe süllyed, akkor a rendszer összeomlik és már nem képes regenerálni önmagát és az alkalmazkodóképes megmaradt fajokból új rendszer épül fel. Ennek az az emberiségre kellemetlen következménye lehet, hogy semmi sem garantálja, hogy az új ökoszisztémában mi, vagy az általunk termesztett haszonnövények, vagy háziállataink képesek lesznek fennmaradni.
Az egyre terjedő nagyüzemi mezőgazdálkodás megtizedeli a korábbi élőhelyükön élő madarakat, amelyek a rovarok, illetve más kártevők elszaporodásához vezetnek. Európában és Magyarországon pontosan ennek a folyamatnak a káros hatásait láthatjuk: az egész kontinensen éppen azok a madárfajok vannak a legnagyobb veszélyben, amelyek a mezőgazdasági hasznosítású területeken élnek, így hazánkban például a fecskék, amelyekből öt éven belül hírmondó sem fog maradni az országban. De a fecskéink sajnos nincsenek egyedül: az európai madárfajok 32 százaléka csökkenő állományú, vagy kimondottan veszélyeztetett, köztük olyan, elsősorban agrárterületekhez kötődő, korábban általánosan elterjedt fajok is, mint a mezei pacsirta, vagy a vadgerle. A nagy testű ragadozók kiirtásával a növényevők túlszaporodnak, ami elsivatagosodáshoz vezethet, így ezeket a populációkat – mint Magyarországon is, - mesterségesen kell kordában tartani. Ha viszont a növényevő állatokat is kiirtják, akkor a növényzet összetétele is jelentősen megváltozik.
A kutatók szerint azonban lehet tenni ez ellen a folyamat ellen: a megfelelően kezelt, védett területek hálózata nagymértékben hozzájárul a folyamat fékezéséhez. A természetvédelem jelenlegi szintjét, intézményrendszerét ezért minden eszközzel fent kell tartani, meg kell erősíteni, minden eszközzel védeni kell azokat a területeket, amelyek természetes élővilága még nem károsodott helyrehozhatatlanul, ezek segítségével ugyanis már a sérült rendszerű területek is újjáéleszthetőek lesznek.
A természetvédelem eszköztárának megőrzése és megerősítése kulcsfontosságú, hiszen a biológiai sokféleség az alapja a klímaváltozással szembeni alkalmazkodásnak és a fenntartható, alacsony szennyezésű területhasználatoknak. A természeti folyamatok eredményezik számunkra a tiszta ivóvizet, a megújuló talajt, a megtisztuló levegőt, ezek nélkül nincs esélyünk semmilyen jövőbeli társadalmakat működtetni, vagyis ha az élővilág csökkenésének üteme felgyorsul, annak beláthatatlan környezeti, társadalmi és gazdasági következményei lesznek, akár egy évtizeden belül is.