Mit kell tennie a hazai felsőoktatásnak, annak érdekében, hogy az érettségizők itthon maradjanak, hazai felsőoktatási intézményt válasszanak? Hogyan kell fejlődni, hogy megállítsuk az „agyelszívást”, és elnyerjük a diákok (és családjaik) bizalmát, miszerint ők is ugyanolyan magas színvonalú képzésben részesülhetnek itthon, mint külföldön. A feladat megkerülhetetlen, hiszen egy nemzet fennmaradása függ felsőoktatása színvonalától.
Nem azért, mert bizonyos szaktudást ne lehetne importálni, ezt minden ország (még a legfejlettebbek is, gondoljunk például Norvégiára) megteszi, bizonyos speciális területeken nem érdemes minden országnak szakembereket képeznie, abba invesztálnia. A tudományban és a felsőoktatásban is van munkamegosztás. Az egyetemeknek és a főiskoláknak azonban feladatuk, hogy a világ, az adott ország, a régió problémáira tudományos választ adjanak, és segítsék ezeknek a válaszoknak a beépülését a gyakorlatba.
A tudományos válasz csak és kizárólag a tudomány módszertanát követi, más, nem oda tartozó tényező nem jelenik meg a gondolkodásban, továbbá azt is jelenti, hogy a válaszok keresése, kidolgozása során a tudomány (is) a vezető egyetemes értékrendet tartja szem előtt. Nem lehet felzárkózni az egyetemes emberi jogok ellenében. Nem lehet fejleszteni és fejlődni a biztonság, szabadság, demokrácia és jólét megsértésével. A tudományos válaszok összhangban vannak a globális trendekkel, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a hazai fejlődési pálya megfeleljen a modern globális követelményeknek, ma elsősorban a fenntartható, versenyképes fejlődésnek. Ennek érdekében múlhatatlanul szükséges a hazai egyetemi és főiskolai szféra megerősítése és modernizálása.
A hazai felsőoktatás fejlesztése szempontjából az egyik legnagyobb kihívás a pedagógiai munka felzárkóztatása, és ezzel összefüggésben a gyakorlatorientáltság. Úgy látjuk, hogy oktatási, tartalmi szempontból a magyar műszaki - és gazdaságtudományi képzés nincs elmaradva a világszínvonaltól. Tanáraink nemcsak magas szinten követik, de egy sor területen alkotóan hozzájárulnak a különböző tudomány területek fejlődéséhez. Tananyagaink nemzetközi mércével mérve is kiemelkedőek, a legkorszerűbb ismereteket tartalmazzák. Az oktatók többségével pedig nem az a probléma, hogy ne akarna, tudna felzárkózni a legmagasabb színvonalra, hanem, hogy nem vagy csak kevéssé érdekelt az átadás módszertanának megreformálásában. Ennek vannak objektív okai: így például a kedvezőtlen hallgató/oktató arány, azaz, hogy túl sok hallgató jut egy oktatóra.
De itt kell megemlítenünk a viszonylag alacsony fizetést, az oktatói munka alacsony megbecsültségét is, továbbá az oktatáshoz szükséges anyagi, tárgyi, infrastrukturális erőforrások hiányát. Vannak azonban szubjektív tényezők is, amiben a legfontosabb tényezőnek mi nem az oktatástechnika (okos tábla, stb.) korszerűsítését látjuk, hanem az oktatásban érdekelt, abban résztvevő külső és belső szereplők (hallgatók, tanárok, gazdasági és társadalmi megrendelők, finanszírozók, az egyetemes fejlődés érdekeit képviselő egyéb csoportok) kooperációját és annak részeként a „laikus külsősök” nagyobb mértékű bevonását. Nemzetközi felmérések bizonyítják, hogy az oktatás eredményességét igazán egy tényező tudja növelni: a tanárral, a tanári segítővel, és a magasabb tudással, tapasztalattal rendelkező szakemberrel töltött idő növelése. Itt elsősorban nem a tanárok órai leterheltségének növelésére gondolunk, hanem arra, hogy az oktatási folyamatba nagyobb mértékben vonjanak be gyakorló vállalati szakembereket, és kialakulhasson és a tanulási folyamat részévé váljon a megfelelő munkamegosztás az elméleti és gyakorlati tudás képviselői között.
A résztvevő hallgatók csoportokban, közösen dolgoznak, munkájukat a projectmunka elvárásainak megfelelően tervszerűen és módszeresen végzik, összehasonlító elemzéseket végeznek, alternatív megoldásokat dolgoznak ki és végül eredményeiket és javaslataikat meggyőző módon prezentálják. A vállalati szponzor és a hallgatók partnere az Egyetem részéről a program szakmai vezetője (a tanár), aki javaslatot tesz a program felépítésére és lebonyolításának főbb állomásaira, menedzseli és ellenőrzi a megvalósítást, kapcsolatot tart a közreműködőkkel, aktívan segíti a felkészítésüket, módszertani támogatást ad, és részt vesz a munka eredményeinek értékelésében. Az Akciótanulás akkor tekinthető lezártnak, ha a megbízott csapatok sikeresen megtartották záró prezentációikat, illetve ha a vállalatvezetés a javaslatokat megvitatta és meghozta a velük kapcsolatos döntéseket. Alapvető követelmény az egyetem részéről, hogy a hallgatók munkájuk során, így a prezentációban is használják a feladattal kapcsolatos tudományterületek (a tantárgyak) fogalmait és módszertani eszköztárát.
A tudásalapú gazdaságban a cég már nem (vagy nem elsősorban) gyár, ahol a dolgozóra gépként tekintenek, hanem szakmai, alkotó, bizonyos szempontból tudományos műhely, ahol szervezett módon történik a tapasztalatátadás, tanítják, fejlesztik egymást a kollégák, az idősebb és tapasztaltabb a kevésbé tapasztaltat. Ebből a szempontból az elmúlt harminc év hazai gyakorlata finoman szólva is ellentmondásos volt, ezt a vezetői munkát a tulajdonosok elhanyagolták – tisztelet a kivételnek. Nem csak a munkaerőhiány az, ami miatt ezen a gyakorlaton változtatni kell most, hanem a tudásalapú gazdaság és a versenyképességi kényszer is ebbe az irányba viszi mindazokat, akik hisznek abban, hogy a felsőoktatás kiemelten fontos modernizációs, versenyképességet befolyásoló tényező.
Szerzők:
Findrik Mária
(egyetemi magántanár)
Trautmann László
(egyetemi docens, az Üzleti Közgazdaságtan tantárgy szakmai vezetője
