A kiigazítás programjával igyekszik a gazdaság pozícióit javítani a kormányzat. De az is felsejlik az eddig ismeretessé vált jövő évi tervekből, hogy gyakorlatilag annyit osztanak majd el, amennyi a várható, és nem túl bőséges növekedés lesz 2004-ben. A redisztribuciós ráta körülbelül 48 százalékos szinten marad, a centralizáció rátája pedig az idei 43 százalékosnál 1 százalékkal több lesz. Az tűnik valószínűnek, hogy nem csökken a költségvetés finanszírozási igénye. Ebben a csöppet sem kellemes helyzetben milyen lehet a jövő évi adópolitika? Csöppet sem kellemes.

Lekerült a napirendről a társasági adó csökkentésének – legkevesebb elfelezésének – az indítványa. Sem a gyáriparosok, sem a kamarai vezetők nem szónokolnak már e könnyítés szükségességéről, pedig egy fél éve még ez volt a vesszőparipájuk. Most az össztüzet az iparűzési adóra zúdítják. Meg arra, hogy nagy és drága az államapparátus. Eltartani a közszolgálat embereit képtelenül sok adóból lehet. Valóban ennyire „egyszerű” lenne a honi világ? Csak lapátra kell tenni a fölösleget, s máris olcsó lesz az állam, nem kell eltartani egy hadseregnyi közszolgát? Most, amikor a parlamenti őszi ülésszak kezdetét veszi, s egyben az elvonások mértékéről, jellegéről is dönteni készülnek a tisztelt házban, szinte csak egy dolog biztos: a háziasszonyok gondos háztartási könyvére hivatkoznak jobbról is, balról is. Arra, hogy költeni csak a bevételek arányában lehet. A baj csak az, hogy míg a család pénztárnokának legfeljebb a mosógép megvásárlásának módját kell előre látnia, addig az államháztartásért felelősöknek – korábbiaknak és maiaknak – azt is illik tudniuk, hogy mi és miért kerül annyiba. Igen ám, de azt is ismerik, hogyan lehet úgy eldugni költségeket, kiadásokat, hogy azt majd valamikor később kelljen kifizetni. Ezért lehetséges, hogy mostanában, amikor az adócsökkentés koalíciós politikai vitáját hallgatjuk, meg azt, hogy a tavalyig hatalmon volt ellenzék be nem váltandó közteher-mérséklési ígéretet kér számon a kormányzattól, az okokról következetesen elfeledkeznek. Így az sem véletlen, hogy hosszú ideje az adó nem más, mint a költségvetésen keletkezett lyukak betömködésének alapvetően praktikus az eszköze. Az államháztartás szinte változatlan szerkezete pedig egyet jelent az állam folyamatos drágulásának önvezérelt gépezetével. Ha pedig ezt még kiegészíti a politika – mint ahogy meg is tette az előző ciklusban - olyan költésekkel, amilyenek alkalmilag kikerülnek a büdzséből, s csak kötelezettségvállalások formájában terhelik meg a majdani számlákat, nem marad más, mint az, hogy a jövedelemtulajdonosok tartósan sok adóval beszállnak a közkiadások törlesztésébe.

Adót akarunk csökkenteni? Túl nagyok az akadályok. Nem explicit formában - államadósságként -, hanem implicit módon halmozódnak fel a kötelezettségvállalások, nehéz a redisztribúciós rátát kedvezőbben alakítani. Az alig változó államháztartási alrendszerek jellegüknél fogva drágulnak, a sokszor emlegetett reformok hiányában pedig jó étvággyal fogyasztják tovább az adóforintokat.

Ezért sem lehet más a szerepe az adónak, mint az, hogy eleged tegyen a közkiadások fedezésének. Pedig egyáltalán nem véletlenül találták ki annyi típusát: mindegyiknek önálló funkciója, finanszírozási – és ösztönzési – szerepe lenne. A Horn-kormány idején kísérleteztek azzal, hogy az államháztartás megkezdje önmaga modernizálását. A gazdaság akkori stabilizálását követően a mai miniszterelnök, akkori pénzügyminiszter lépte meg a nyugdíjreform első lépését és tett ígéretet arra, hogy ha marad a politikai kurzus, akkor néhány év leforgása alatt az egészségügyi reform is elindul. Nem ez történt, sőt a magán-nyugdíjpénztári rendszer működtetését is lefékezte az 1998-ban hatalomra került kurzus. Az sem volt tőle idegen, hogy központosítási törekvéseit érvényesítse, s az állam ne vonuljon ki a gazdaságból. Bár 2002-ben értékváltás következett be, a tendenciák változatlanok maradtak. Az exportvezérelt, beruházásokat szorgalmazó növekedési pálya ugyan kezd visszajönni, de messze nem múltak el a hatásai, s főképp következményei a belső piaci kereslet növelésében rációt látó korábbi politikának. Pedig ez utóbbi vitte el oda a gazdaságot, hogy az államháztartás túlköltekezett, s egyben a lakosság eladósodott. A versenyszférában fokozatosan lassultak, gyakorlatilag megálltak a beruházások, ahol pedig nőttek, az az állam finanszírozta infrastrukturális építkezések mellett a lakáspiac volt - az adózók nevében. Ismert a szám, az államháztartás hiánya meghaladta a GDP 9 százalékát a választási év végére. A szokatlanul tág keretek között mozgó pénzügypolitikához a roppant bőkezű bér- és jövedelempolitika, illetve az MNB kőkeményen politikája „társult”.

Lehet ilyenkor adót csökkenteni? Az „olyan amilyen” államháztartást ma és holnap kell finanszírozni ahhoz, hogy közben visszajusson a gazdaság a beruházásokkal és az exporttal vezérelt növekedési pályára, s javuljon a megbomlott makorgazdasági egyensúly. A monetáris és a fiskális politikának összhangja mellett a vállalkozói szférától is nagyban függő jövedelempolitika önmérsékletére van szükség ahhoz, hogy a ’90-es évek végén megismert trend folytatódjon. Ha ennek a visszaváltozásnak jeleit nem deklarálja az ország, akkor a soron következő „leszavazás” nem is a parlamenti padsorokból érkezik meg ezekben a hetekben, hanem azoktól a nemzetközi nagyvállalatoktól, amelyek magyarországi termelőhelyeket, kapacitásokat tulajdonolva döntés előtt állnak. Sokuknál ugyanis ilyenkor kezdődik az új pénzügyi év, s ekkor voksolnak arról, hogy hol és hogyan fektessenek be, hol és hogyan forgassák vissza fejlesztésekbe a megtermelt jövedelmeket, vagy éppen honnan vonják ki profitjukat, rosszabb esetben teljes befektetéseiket. Nem annyira az aktuális adópolitika érdekli őket, hanem a trend, a tendencia, a biztonság. Esetünkben pedig talán még az is, hogy a helyi üzleti környezetüket – beszállítói partnereiket – jellemző klíma milyen: mivel jár, ha romlik a kis és középvállalkozói réteg likviditása, s mivel, ha megint nőnek a körbetartozások.

A növekedés kisebbnek ígérkezik az idén, mint a tervezett 4 százalék, az államháztartási hiány az év végén, bár lényegesen kevesebb lesz a tavalyinál, de vélelmezhetően legalább egy százalékkal többet tesz ki a kormányzati programban szerepeltetettnél, s a folyó fizetési mérleg hiánya sem éri el a reméltet. Ezzel az idei „összteljesítménnyel” lépünk be abba az évbe, amelyik az európai uniós csatlakozás esztendeje. Meglehet, egyelőre a kiigazítás programjával igyekszik a gazdaság pozícióit javítani a kormányzat. De az is felsejlik az eddig ismeretessé vált jövő évi tervekből, hogy gyakorlatilag annyit osztanak majd el, amennyi a várható, nem túl bőséges növekedés lesz 2004-ben. A redisztribuciós ráta körülbelül 48 százalékos szinten marad, a centralizáció rátája pedig az idei 43 százalékosnál 1 százalékkal több lesz. Az tűnik valószínűnek, hogy nem csökken a költségvetés finanszírozási igénye. Ebben a csöppet sem kellemes helyzetben milyen lehet a jövő évi adópolitika?

Csöppet sem kellemes. Az már szinte bizonyos, hogy a magasabb árszintet eredményezi az adóemelés. Vagyis a bérköltségek nem mérséklődnek, s így a versenyképesség javításának egyik lényeges eszközével nemigen számolhatunk. A megtakarítások ösztönzéséhez sem „partner” a jövő évi személyi jövedelemadó. Az üzleti szféra által sokáig követelt társasági adó nem csökken, szakértők szerint a kontinensen csupán két országban alkalmaznak alacsonyabb kulcsot. A kormányzat szerencsére a beruházási adókedvezmények értékhatárát és a futamidőt kedvező irányban kívánja módosítani. Ugyanakkor továbbra is álom marad, hogy a bruttó nyereség legyen az iparűzési adó alapja, ehelyett változatlanul az árbevétel a számítás alapja – várhatóan sok céget küldenek ezzel padlóra. A tb-járulékok mérséklése sem várható, pedig az élőmunka költségeinek csökkentése egyáltalán nem lenne mellékes a vállalkozások versenyképességének javítása szempontjából. Továbbra sincs kétkulcsos áfa, a 25 százalékos szint meghagyásának magyarázatául pedig nem szakmai okok szolgálnak, hanem az, hogy ezen a csatornán akarja beszedni a kormányzat az szja miatt elvesző pénzt. Ez az „adócsomag” nem más, mint a régi: reformról nem árulkodik, csak arról, hogy a kiadásokat legyen miből fedezni.

Fordulatot nem ígér a körvonalazódó jövő évi költségvetés, csak kiigazítást. A többi között ezért adózunk annyit – vagy többet – mint az idén. Az ok az ezredfordulót követő és mindmáig tartó-ható gazdaságpolitika, a megszakadt reformfolyamat, a derékba tört export- és beruházásvezérelt növekedési pálya, az egyensúlytalanság. És az, hogy ha már bekövetkezett ez az állapot, elégséges erő és mersz hiányában elmaradt a (vissza)váltás, nem folytatódik a ’90-es évek második felében éppen csak elindított államháztartási strukturális és intézményi reform. Tehát fizetünk a köznek, pontosabban magunknak. A jövő évi büdzsé erről szól: a közpénzen vett közfájdalomról.