Kulcsos gyerek – ugye, tisztel idősebbek, emlékszünk még erre a súlyos társadalmi bírálatot is tartalmazó fogalomra? Azoknak az emberpalántáknak a bélyege volt még a ’90-es évek legelején is ez a találó két szó, akik delente az üres lakásba mentek haza az iskolából, a nyakukban lógó kulccsal jutottak be a családi fészekbe. És persze már mentek is a térre, korábban a grundra, bele a nagy semmibe semmit tenni. Mondtuk sokszor: ingerszegény környezetben az utca neveli őket, nem is csoda, hogy előbb-utóbb ráakadnak a ragasztóra, a zacskóra. A ’90-es évek közepén hatalmasat változott fogalmi rendszerünk: a felcseperedők aktuális generációjának tagjait átkereszteltük „plázás gyerekeknek”.

Mennyire más ez, ugye, ekkor már hozzá lehetett rendelni a két szóhoz a felelősségáthárítást is, kimondatlanul is értettük az üzenetet: a fogyasztás templomai a hibásak, ha nem épültek volna a belső utcákkal, padokkal is ellátott modern minivárosok, akkor most nem lógnának ott a kölykök. Hanem… Hát ez az, akkor sarjaink kulcsos gyerekekként téblábolnának a téren, a grundon. Ám amíg a csemete csak „kulcsos” volt, addig magyarázhattuk magunknak, ráadásul el is hittük: nem mi vagyunk a felelősek, hanem az élet, dolgoznunk kell a cudar világban, nem a mi bűnünk, hogy kulcsot akasztunk a nyakukba. No persze most, hogy „plázás” a gyerek, mennyire más: ujjal mutogathatunk a Duna Plazara, a Mammutra, csellengő sarjaink megrontóira.

Hát akkor mutogassunk. A legújabb stílusban, újabb áldozatokat is „árukapcsolva”. A minap az „éjjel-nappal nyitva tartó társadalom” ellen lépett fel egy lelkész publikációjának néhány mondatát kiragadva a kereskedők szakszervezetének egyik vezetője. A családok vasárnapjait féltette: a papa-mama-gyerek a pihenőnapon bevonul a plazaba, mert az bizony nyitva van - az alig megfizetett alkalmazottak hathatós segédletével. A szervezett főkereskedő – a családféltő lelkészre hivatkozva – vasárnapi lakatot rendelne el a bevásárlóközpontokra.

Ne álljunk itt meg, a két-három évvel ezelőtt sűrűn citált bírálatokra manapság sem árt emlékezni. Anno nem győztünk háborogni, mert a kórházi nővérkék rendre átigazoltak a kereskedelembe, leültek a bevásárlóközpontok pénztárgépeihez, mert ott és úgy többet kerestek, mint a betegágy mellett a három műszakos ágytálazással. Ebből a félmúltból milyen jelen következik? Olyan, amilyenben helye lesz az éles bérversenynek: az egyik serpenyőben a hőmérő, a betegfürdetés, az éjjeli ügyelet, az időközben valamelyest rendezett egészségügyi bérezés, a paraszolvencia található, míg a másikban a kattogó pénztárgép, a napi sok száz kiló kódolvasó elé emelt élelmiszer, illetve a megszűnő vasárnapi pótlék, elvégre az érdekképviselő a pihenőnapon bezáratná a bevásárlóközpontokat. A mérleg könnyen elbillenhet: a pénztáros kisasszonyok fejükre illesztik fityulájukat, s hosszú tömött sorokban visszavándorolnak a kórházakba, a hipermarketek pedig előbb-utóbb annyi alkalmazottal sem rendelkeznek majd, hogy szombaton nyitva tarthassanak.

A hétvége így lesz a családé, ha a papának meg a mamának sikerül a hét öt napján annyi pénzt keresni, hogy ne kelljen szombaton és vasárnap is pluszjövedelemért robotolni. Bőséges a két szabadnap kínálata, például nagyokat lehet otthon tévézni, szappanoperákkal feltöltődni. Egy jó könyvért a bezáratott üzletekbe ugyan nem lehet leszaladni, de nem is baj, a péntek esti hétvégi bevásárlás fáradalmait jó dolog a szombati otthoni ejtőzéssel kipihenni. Különben is, a családnak eggyel kevesebb a gondja, nem kell annyi mindent számba vennie: mely hétvégi kínálatból mit is válasszon. A nagypapák és nagymamák ezt a gondtalan állapotot egyébként is ismerik, élményeiket fiaikkal, lányaikkal is megtapasztalhatják arról, hogy milyen is, nem kell töprengeniük, nem kell felnőtt módjára dönteniük, hiszen megmondják helyettük és nekik, mit tegyenek. Nem a hitük, nem a szabad választásuk és akaratuk vezeti be őket például a templomba – hogy utaljunk most mi is, ne csak a kereskedelem szakszervezeti vezére a lelkész családi vasárnap-féltésére –, hanem az a puszta tény, hogy mesterségesen csökkentik hétvégi kínálatot, választékot.

Korlátokból, tilalmakból, egyirányú utcából, gondolkodásmentessé tett életpályából, kulcsos gyerekeket szaporító világból sokat próbáltunk már a golyóbis ezen szegletében, az éjjel-nappal nyitva tartó – hát még egyszerűen csak nyitott – társadalomból azonban keveset. Pedig ez utóbbiban foglaltatik benne az, hogy a család maga dönti el, hogy miből kér, mit tár ki, s miből nem kér - ha tetszik: mit zár be - a maga számára. Ez persze egy másik dimenzió, s meglehet, a szakszervezeti főnök által felkarolt lelkész is e léptékben gondolkodott. A szabad választásából hozzá sereglő nyáj mégis csak becsesebb, a család ekkor valóban megtalálja a vasárnapot.

A hipermarket – szakszervezeti vezetőtől függetlenül - magától is bezár, ha nem megy a bolt, ha kilépnek az alkalmazottak, mert a munkaerőpiacon máshol jobban el tudják adni munkaerejüket, újak pedig sem belföldről, sem külföldről nem érkeznek. A minapi rádióműsorban azt is hallhattuk a kereskedelmi érdekvédőtől, hogy a bevásárlóközpontok szerencsétlen dolgozói a Munka törvénykönyvet kijátszó alkalmazóiktól hétvégére megkurtított túlórapénzt, pótlékot kapnak. Ejnye! Ezt csak úgy odavetni, a hétvégi bezárásért meg a lelkésztől kölcsönzött egy mondatfoszlánnyal csatába indulni vajon helyén való? A törvény be nem tartása okán törvényszigorítást – hétvégi bezárást - követelni bölcs dolog?

A kulcsos, majd a plázás gyerekeken, a családi vasárnapok hiányán aligha lehet az éjjel-nappal nyitva tartó társadalom felszámolásával segíteni. Ez ugyanis nem kereskedelmi, s nem munkaerőpiaci, bérpolitikai ügy. Hanem éppen hogy társadalmi, azaz: tud-e a társadalom annyira gazdag és annyira nyitott lenni, hogy hétfőn is, kedden is, szombaton is, vasárnap is kínálatot, választékot, valós döntési lehetőséget nyújt minden tagjának? Mert ha igen, akkor a lelkésznek nem lesz oka félteni a családot, a szakszervezeti főnöknek pedig be kell érnie azzal, hogy csak bérharcot folytat sajátjai nevében. Ehhez persze messze nem elegendő a kölcsön vett igét hirdetni egy vasárnapi rádióműsorban.

Szóljon hozzá!