Középiskolás koromban a náci fasizmus szélsőségességét elsősorban a sportban is érvényesített fajgyűlöletében láttam. Egy dunántúli megyeszékhelyen éltem, és irritált az arisztokráciának az úri középosztállyal való szövetsége. Engem személy szerint nem érintett, hogy családom anyagi helyzete alapján befogadtak, de az zavart, hogy a zsidó iskolatársaim más klubban teniszeztek, mint az úri középosztályba tartozók. Ez nemcsak Kaposváron volt így, de országos szinten is. A nemzetközi sportversenyeken már akadályt gördítettek azok elé is, akik nem zsidók voltak, de német vagy szláv családi nevük volt.

A türelem akkor fogyott el, amikor az 1938-as Berlini Olimpián Hitler otthagyta a díszpáholyát, amikor a fekete amerikaiak nyertek. Hitlernek persze nemcsak a zsidók és az afrikaiak, de a nem germánok is alacsonyabb rendű népnek számítottak. Mi sem voltunk jobbak: a magyar közvélemény többsége számára is gyűlöletesek voltak a zsidók, de minden szláv is és az országban élő svábok ugyanúgy.

Kopátsy Sándor

A náci Németország háborúvesztése után a német kisebbség is kegyetlen sorsot szenvedett el. A többségüket kitelepítették Közép-Európából. Az európai zsidóság nagy többségét elpusztították, a sokuk pedig Izraelbe vagy az Egyesült Államokba költözött. Mi magyarok szerencsések voltunk, hogy a magyar zsidóság hatoda itt maradt, és a német kisebbségünk egy része is. A magyar történészek és politikusok máig sem mérték fel, hogy zsidóságunk elvesztése a történelmünk legnagyobb vesztesége volt. A legnagyobb bűnünk, amint ezeréves történelmünk során elkövettük.

Ez nemcsak a mi, de egész Európának is a legnagyobb bűne volt. Máig nem írta le senki, hogy mit vesztett Európa azzal, hogy kisebbségeit és benne zsidó etnikumának nagy többségét elpusztította, a megmaradtak többségét pedig kitelepítette. De a fajgyűlöletet mára legalább a sportból sikerült száműzni. Mára örömmel látom, hogy a német labdarúgásnak két kiválósága van: az egyik egy lengyel, a másik pedig török. Ilyenkor sajnálom, hogy nem hiszek a túlvilági büntetésekben, mert ha volna, Hitler és az őt példátlan lelkesedéssel támogatók forognának a sírjukban. Még harminc évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, de mára a magyar bajnokság is tele van idegenlégiósokkal. A sportban végre már nem a származás számít, csak a teljesítmény.

Még mindig nincs ez mindenhol így

Ugyanakkor a távol-keleti országok még mindig elzárkóznak nemcsak az idegen etnikumok, de a saját etnikumú nők befogadása elől is. Mivel van egy japán unokám is, közvetlenül érintenek az ottani megkülönböztetések. Először kiderült, hogy az unokám nem az apja, hanem az anyja nevét örökli. A nagyszülei Japánban élnek, néhányszor meglátogatta őket, de elborzadva állapította meg, hogy ott nem élne, mert a nők nem egyenrangúak. Az itteni szabadsága után nem akar ott élni.

Egy tanulságos esetet is olvastam a minap: az anyja után japán származású, de az Egyesült Államokban élő Osaka, a tenisz új világbajnokának történetét, aki nemcsak fiatal, de nagyon népszerű is. Jelenleg kettős állampolgár, akárcsak az unokám, de a japán alkotmány szerint 22 éves kor után nem lehet kettős állampolgár. Így választania kell amerikai és japán állampolgársága között. A japán közvélemény ugyan büszke a fiatal lány világbajnoki címére, de nem ért egyet a kettős állampolgárság engedélyezésével.

Mi, magyarok pedig, ugyan elsősorban revizionista érzelmeinktől hajtva, erősen támogatjuk a határainkon kívül élő magyarok kettős állampolgárságát. Nem azért, hogy ideköltözhessenek, hanem azért, hogy a határokon túl tartsák meg a magyarságukat. Ez természetesen csak ott reális, ahol jobban élhetnek, de főleg az Ukrajnában reménytelen a mienkhez hasonlítható életszínvonal elérése. Erre azonban nem ad jogcímet a kettős állampolgárság. Azt azonban nem tesszük hozzá, hogy a tízszer nagyobb és háromszor magasabb életszínvonalú Japánban mindezt az alkotmányuk is tiltja.