Manapság új értelmet nyer a „cipőt a cipőboltból” régi mondás, mely szerint a megfelelő terméket a megfelelő boltból érdemes megvenni. Korunkra soha nem látott mértékben jellemző a specializáció, melynek következtében a legegyszerűbb szolgáltatást is professzionális szakszolgáltatóktól vehetjük igénybe – kedvező áron és megkérdőjelezhetetlen minőségben. Nincs ez másként akkor sem, ha a termék szellemi tulajdon, melynek menedzselésére ma már egész iparág alapozódik, és természetesen egyre nagyobb pénzek fordulnak meg a tudásipari tömegtermelés sodrásában. (Hiába innovatív egy cég, ahhoz, a találmányok fejlesztéséhez, majd ezek pénzt hozó termékké alakításához például számos jogi szabályt kell ismerni, átlátni és jól alkalmazni.) De kik alkotják ezen szervezetek körét, és mi a céljuk a szellemi tulajdonnal?
Innovációs értéklánc
A tudástranszferben érintett szervezetek köre széles spektrumon határozható meg, és a mindenkori szervezeti jelleg egyértelműen meghatározza a célokat és követett motivációkat. A szellemi tulajdon útját az ötlettől a termékké váláson át, egészen a fogyasztóhoz való kerüléséig végigkísérik a menedzselő szervezetek: ezek egy része tudástermelő (pl. egy egyetem vagy kutatóintézet), tudáshasznosító (pl. termelő vállalat), azonban egyre nagyobb súlyt képviselnek a két előbbi kategória között elhelyezkedő, ún. hídképző szervezetek. Ezek feladata a tudástermékek útjának egészen a kezdetektől való egyengetése annak érdekében, hogy egy ötletből mihamarabb termék válhasson, és természetesen minden érintett szereplő (feltaláló, gyártó, fogyasztó) megtalálhassa számítását a tudástermelés világában. Ezt a láncolatot innovációs értékláncnak nevezzük.
A hagyományos értékláncot olyan termelő vállalatok alkotják, amelyek egy adott végtermék előállításában egymás utáni feldolgozási lépésekben vesznek részt – például az északi-tengeri olajkitermelő vállalattól a londoni benzinkútig. Ezzel szemben az innovációs értékláncban a kiindulási alapanyag nem más, mint az újítás, a végtermék pedig a piacon kapható innovatív termék. A lánc szereplőinek sora pedig a már említett egyetemektől és kutatóhelyektől kezdve a hídképző szervezeteken át egészen a startupokig vagy innovatív termelő vállalatokig nyúlik. Ez a koncepció rávilágít, hogy nem elegendő, ha az innovációs intézményrendszernek csak egyes részei működnek jól, hiszen ahogy mindig, a lánc csak olyan erős, mint a leggyengébb pontja.
Egy megfelelően kivitelezett tudásmenedzselés eredményeképpen a feltaláló az anyagi elismerés mellett erkölcsi megbecsülésben részesülhet, hiszen nem mindenki képes arra, hogy kitaláljon valami forradalmian új, korábban nem létező megoldást, mely tömegek életét teheti kényelmesebbé, egészségesebbé vagy érdekesebbé. A tudáshasznosítók (jellemzően termelő vállalatok) piacot, vevőket és nyereséges működést akarnak, melyekhez a versenyképes termékek elengedhetetlenek. És minthogy minden termék hátterében egy jó ötlet áll, a vállalatok elemi érdeke, hogy közel legyenek azokhoz, akik az ötletek gyártásában jeleskednek. Ebben nyújtanak segítséget a tudásközvetítő szervezetek (technológiatranszfer-irodák, innovációs tanácsadók, üzleti inkubátorok), melyek a tudástermelőket és tudáshasznosítókat egyaránt kellően ismerik ahhoz, hogy a megfelelő ötletet a megfelelő termelőhöz juttassák el. Így a tudásteremtés értékláncolatában mindenki azt teszi, amihez igazán ért, s munkájuk eredményeként a „cipőbolt” polcaira végül a legjobb portékák kerülhetnek ki.
Danubia IP Innovációs Tanácsadó Kft. A tudástársadalom szereplőiről, motivációikról és tevékenységükről bővebben tájékozódhat a hamarosan megjelenő, „Szellemi tulajdon menedzsment és technológia-transzfer” című kötet harmadik, átdolgozott kiadásában.
