Naponta történik valamilyen gyökeres fordulat a brexittel, azaz az Egyesült Királyság európai uniós tagságának megszüntetésével kapcsolatban, ezért a folyamat kimenetele is megjósolhatatlan, de annyi biztos, hogy olyan forgatókönyv, amellyel a britek nyerhetnének, nincs – mondja dr. Losoncz Miklós, a Budapesti Gazdasági Egyetem kutatóprofesszora. Magyar szemszögből azonban talán a kimenetelnél is érdekesebb, hogyan jutottak el a britek a kilépésig, milyen hibákat követtek el a tárgyalások során, és mik azok a tanulságok, amelyeket most, a folyamat végén már mindenképpen érdemes levonni Magyarországon és más európai államokban is.

 Cikkünk március 19-én, pontosan tíz nappal a Brexit határideje előtt készült.

Sok helyütt úgy hivatkoznak a brexit népszavazásra, hogy egy politikai blöff volt, és senki sem gondolta komolyan, hogy a britek megszavazhatják…

- Nem blöff volt, hanem egy konkrét politikai ígéret. David Cameron, az akkori brit miniszterelnök tette a Bloomberg-beszédként elhíresült alkalommal, még 2013-ban. Az eredeti ígéret úgy szólt, hogy a következő választások után (a 2015-ös brit parlamenti választások) népszavazásra bocsátja a brit tagságot. Később azzal finomította a dolgot, hogy akkor lesz népszavazás, ha a konzervatívok nyerik a választásokat. David Cameron – mikor ez megtörtént – már nem akart visszakozni az ígéretétől. Blöff helyett inkább politikai póker volt. Ebben a hazardírozásban, amely visszatekintve kiszámíthatatlannak bizonyult, a brit kormányfő a nemzet hosszú távú jövőjét tette kockára szűk látókörű önző politikai okokból.

Az unióval szemben sem alkalmazta politikai eszközként?

- A miniszterelnök éppen abban az időben, a népszavazás előtt jutott megállapodásra Brüsszellel, amivel tovább lazította volna a brit tagságra vonatkozó, egyébként is laza feltételeket. Például olyan garanciákat kért és kapott, amelyek biztosították volna, hogy az euró övezeti tagok ne „dönthessenek” a nem eurózóna-tag államok feje felett. A népszavazás után ezek a döntések nem léptek hatályba.

Tehát Cameron nem számított arra, hogy a kilépéspártiak győznek?

- Senki sem számított rá. A 2016. június 23-i népszavazás eredménye a kilépéspártiakat éppúgy meglepte, mint az Európai Uniót, vagy magát a brit kormányt.

De miért születhetett ez az eredmény?

- Erre a kérdésre azóta keresik a választ. Egyrészt ez a kérdés, amellett hogy önmagában is megosztja a brit társadalmat, azokat a más jellegű törésvonalakat is a felszínre dobta, amik mélyen ott rejtőznek minden európai országban. A gazdagok és szegények közti különbséget, a régiók közti különbségeket, a globalizáció nyertesei és vesztesei közötti ellentéteket. A britek esetén a megosztottság már akkor olyan mély volt, hogy Cameron saját kormányának négy tagja is a kilépés mellett kampányolt. A kampány maga pedig jól mutatta a populizmus térnyerésének eszközeit. A kilépéspártiak érvrendszere köszönőviszonyban sem volt a valósággal, ordas hazugságokra épült, de remekül hatott az érzelmekre.

Ebben nagy szerepe volt a hagyományosan euroszkeptikus brit bulvármédiának, a The Sun, a Daily Mail, a The Daily Telegraph lapoknak. Ezzel szemben a maradáspárti kampány, beleértve az állami BBC-t is, lagymatag volt, nem talált igazi üzenetet. És a végén már az internet sötét bugyra is beavatkozott a kilépéspártiak oldalán, a Cambridge Analytica olyan célzott kampányba kezdett, amire addig nem volt példa. Személyre szabott, riogató üzenetekkel bombázták a bizonytalanokat. Ilyen kampánnyal, a leegyszerűsített, demagóg hazug szlogenekkel szemben nehéz bármit is tenni. Ez a brexit szavazás első nagy leckéje, hogy a felelős médiumok nélkül, az új technológiákat használva, ordas hazugságokkal is lehet népszavazásokat, parlamenti vagy elnökválasztásokat nyerni.

Egy újabb népszavazás esetén elkerülhető lenne az ilyen kampány?

- Nincs értelme még egy népszavazást tartani, az eredetinek sem volt sok. Két masszív tömb létezik, a maradás és kilépéspártiak, néhány százalékkal hol az egyik, hol a másik van többségben. Ha most a maradásra szavaznának is a britek, néhány hónap múlva lehet, hogy a kilépésre.

Kép: Pixabay

Miért ilyen megosztott a brit társadalom?

- Ez távolról sem brit sajátosság, de az Egyesült Királyság esetében részben a birodalmi múltból fakad. Sok brit még mindig nehezen viseli, hogy a birodalomnak vége és a szuverenitás hamis illúziójával ezek a nosztalgikus érzések felerősödtek. Az elmúlt években meredeken nőtt – részben a globalizáció hatására - a jövedelmi különbség a gazdagok és szegények között, ezt könnyű volt az Európai Unióra fogni. Sokrétű tehát a probléma. Itt van például a bevándorlás kérdése: a briteket egyáltalán nem izgatták a volt gyarmatokról érkezett bevándorlók tömegei, de a kelet-európai tagországokból érkezők miatt már kinyílt a bicska a zsebükben. Elismerem, hogy egy néhány ezer fős közösségben több száz idegen érkezése szemet szúrhat, de sokszor olyan közösségek szavaztak a kilépés mellett, ahol nem éltek nagy számban bevándorlók. Klasszikus példája ez az idegenek nélküli idegenellenességnek. Pedig bevándorlás nélkül az egész brit gazdaság nagy nehézségekkel küszködne, komplett nemzetgazdasági ágazatok, az egészségügy, a mezőgazdaság sok szegmense nagymértékben a külföldi munkavállalóktól függ.

Említette, hogy a brexit az egész angolszász modell válságát jelenti. Olyan országokét is mint az Egyesült Államok?

- Igen úgy vélem, hogy a brexit ennek a válságnak az egyik jele. Az angolszász modellben a bérek emelkedése nem tart lépést a GDP-növekedésével, ami amellett, hogy hatalmas jövedelmi-vagyoni különbségekhez vezet és erodálja a politikai-gazdasági elitbe vetett bizalmat, azzal is járhat, hogy a háztartások iszonyatosan eladósodnak. Gondoljunk csak meg, hogy sokszor a gyerekek az inflációval kiigazítva, kevesebbet kerestek, mint a szüleik. Ez olyan mély frusztrációt szül, amelyeket csak a fogyasztás növelésével lehetett kisimítani és ezt hiteleken keresztül tudták megtenni. De a brit társadalom más szempontból is érdekes, mert az egyébként felszín alatt meghúzódó ellentéteket is a megjelenítette a brexit. Regionális különbségeket, mint Skócia, vagy Észak-Írország esetén, amelyek akár az ország területi integritását is veszélybe sodorhatják.

Annak ellenére, hogy évek álltak a rendelkezésükre, a brit kormány nem sokat tett a helyzet megoldásáért.

- Amíg az unió stratégiája a kezdettől fogva egyértelmű volt, addig a britek egyszerűen nem tudták, mit kezdjenek a helyzettel. Theresa May, aki David Cameront követte a miniszterelnöki székben, például kezdetben kemény kilépést képzelt el, majd fokozatosan engedett, ahogy rádöbbent ennek gazdasági következményeire. De a „soft brexit” felé történő elmozdulás spontán módon történt, inkább csak sodródott a kormány az eseményekkel.

Azt gondolnánk, hogy két év alatt azért többre jutnának…

- Vannak dolgok, például Gibraltár kérdése, vagy a ciprusi támaszpontjaik kérdése, amelyekben sikerült megegyezni. De van egy-két probléma, amit egyszerűen lehetetlen megoldani, ilyen az Írország és Észak-Írország közötti határ. A „hard” brexit esetén vissza kell állítani a határellenőrzést, ami a nagypénteki megállapodás felrúgását jelenti, kiszámíthatatlan politikai következményekkel, míg a „soft” brexit esetén London a vámunióban marad, illetve továbbra is az EU egységes piacának része lesz, be kell tartania az unió szabályait, de nincs beleszólása a dolgokba. Ez a kör négyszögesítése, erre a helyzetre nincs jó megoldás. Joggal teszik fel a kérdést a brit szavazók, hogy mi szükség volt egyáltalán az egész brexit hajcihőre. Nem csoda, hogy a brit elittel szembeni bizalom megroppant.

Nem úgy tűnik, mintha ennek tudatában lennének…

- A brit politikusok teljes mértékben elvesztették a kapcsolatot a realitásokkal. Olyan megoldásokat erőltettek, amelyek az uniós intézményeknek elfogadhatatlanok voltak, képtelenek voltak bármilyen kompromisszumra, ha a falnak rohantak egy-egy javaslatukkal, akkor sem váltottak irányt, hanem erőltették ugyanazt. Makacs akarnokság, kompromisszumképtelenség, a saját hibái belátására való teljes alkalmatlanság vezetett oda, ahol most az Egyesült Királyság tart. Ennek az egyik legszebb példája, hogy elutasították a megállapodás nélküli kilépést ÉS nemmel szavaztak a megállapodásra is. Mintha a Titanic akarta volna elparancsolni a jéghegyet az útjából. Totális káoszt sikerült összehozniuk.

És ha halasztásra kerül sor?

- Tegyük fel egy-két hónapot halasztanak. Na és? Akkor csodálatos módon hirtelen sikerül megoldaniuk azt, amit évekig nem tudtak? Ha pedig egy évet halasztanak, akkor addig a brit képviselők beülnek az Európai Parlamentbe és év végén köszönik szépen és felállnak? Ezzel a legjobb esetben is csak tovább húzhatják az időt. A britek számára egyszerűen nincs jó forgatókönyv.

És az Unió számára?

- Nekem az a véleményem, hogy gazdasági szempontból az Unió a brit EU-tagság fenntartásában érdekelt, de ezt nyomós politikai okok felülírják. Nem terheli a külön utasságuk az Unió intézményeit, nem terheli rájuk a brit társadalom és politika végletes megosztottságát, nem bomlasztják belülről az integrációt. A brexit hatására az uniós intézmények és a tagállamok dicséretesen összezártak, hiába próbálták a britek megbontani az egységet. Bármennyire is fájdalmas elbúcsúzni tőlük, a jelenlegi körülmények között jobb lesz nekünk a britek nélkül. A visszatérésre később van lehetőségük. És minden euroszkeptikus elgondolkodhat azon, hogy milyen árat kell fizetni a – vélt vagy tényleges – szuverenitásért.

És ha a britek mégis maradnának?

- Ez a legkevésbé valószínű forgatókönyv. Megszűnne a kiváltságos státuszuk az EU-n belül. El tudjuk képzelni, hogy lemondjanak a fontról? Gazdaságilag nyilván ez lenne London és Brüsszel számára is a legésszerűbb, de politikailag elfogadhatatlan. Ez a szuverenitás eszméjének feladásával járna, a briteknek és a viták további folytatását jelenti az Uniónak.

Milyen tanulsággal járhat a brexit Magyarországnak és a magyar kormánynak?

- A magyar kormány saját és az ország jól felfogott érdekében nem kacérkodik a kilépéssel, de minden tagállam, így mi is, le kell, hogy vonjuk azt a tanulságot, hogy az EU-n kívül is lehet élet, csak nem ugyanolyan, hanem sokkal sanyarúbb. A kilépés ára még a legharcosabb euro szkeptikusokat is el kell hogy gondolkodtassa. Nem utolsósorban pedig az, hogy a brexit milyen mély problémákat dobott felszínre: gondoljuk Olaszországra, az észak-dél ellentétre, Belgiumra, a flamand-vallon megosztottságra, és ezek csak a regionális problémák. A gazdagok és szegények közötti feszültség, a fokozódó elitellenesség, a bizalom hiánya nem csak az Egyesült Királyságra igaz. A szuverenitásunk tartalma – akármilyen sokszor és szívesen is hivatkozunk rá – végiggondolásra, átértékelésre szorul, mert most már láthatjuk azt, hogy milyen nagy árat lehet és kell fizetni érte. Ide kívánkozik Chris Pattern, a Bizottság korábbi brit biztosa találó hétköznapi példája a szuverenitásról: „A szuverenitás a szabad cselekvés értelmében nonszensz. Egy meztelen, éhes ember, aki egyedül van a Szaharában, szabad abban az értelemben, hogy senki nem mondhatja meg neki, mit csináljon. Ő szuverén. De halálra is van ítélve.”