A Fővárosi Bíróság által a közelmúltban elbírált ügy alapkérdése az volt, hogy az adózó helyesen határozta-e meg azon ügyletének a szokásos piaci kamatát, amely alapján a napi működéséhez nem szükséges pénzügyi eszközeit alacsony kockázat és nagy likviditás biztosítása mellett egy külföldi kapcsolt vállalkozásánál helyezte el. A vita során az adóhatóság nem fogadta el az adózó transzferár-kimutatását és számításait tekintettel arra is, hogy az adóhatóság szerint a szokásos piaci árat a bankok által nyújtott kölcsönkamatok alapján kellett volna meghatározni, miközben az adózó a transzferár számításait a betéti kamatok alapulvételével készítette el. A bíróság azonban az adózónak adott igazat, azaz elfogadta az adózó érvelését, hogy a szerződésben alkalmazott kamatot a független felek közötti betéti szerződésekben alkalmazott kamatmértékkel kell összehasonlítani – hívta fel a figyelmet a Jalsovszky Ügyvédi Iroda.
A perbeli ügylet szerződéses alapdokumentuma az adózó és kapcsolt vállalkozása között megkötött kölcsönszerződés volt. Ezzel kapcsolatban egyetértett a bíróság az adózó azon álláspontjával, hogy hiába minősül a szerződés jogilag kölcsönszerződésnek, az ügylet egyéb jellemzői alapján (kockázat, biztosítottság, futamidő, stb.) a transzferár helyes megállapításánál a szerződést nem más kölcsönszerződésekkel, hanem inkább betéti szerződésekkel kell gazdaságilag összehasonlíthatónak tekinteni.
A transzferár-pereknek régóta az egyik kiemelt kérdése, hogy kin van a bizonyítási teher. Az adóhatóság az adózó által készített transzferár-dokumentáció helyességének megdöntésére helyezi a hangsúlyt. Eszerint, ha a hatóság be tudja bizonyítani, hogy az adózó transzferár-kimutatása logikailag vagy gazdaságilag hibás és ezért egy eltérő piaci árat határoz meg, úgy az adózónak kell megdöntenie azt, hogy az adóhatóság által kialakított ár piacinak minősül. Fehér Tamás, a Jalsovszky Ügyvédi Iroda ügyvédje szerint anomáliákat okozott az adóhatóság azon hozzáállása is, miszerint, ha az adózó a transzferár-dokumentációban egy adott transzferárazási módszer mellett leteszi a voksát, akkor ez a módszer „rögzül”, más módszerrel a transzferár innentől kezdve nem állapítható meg. Ez pedig többször vezetett oda, hogy az adóhatóság az adózó téves módszerét alkalmazva, de azt kiegészítve és módosítva jutott az adózóétól eltérő megállapításra, és nem engedte meg az adózónak, hogy akár saját korábbi, téves transzferár-dokumentációjának ellenében is bizonyíthassa, hogy végső soron a tényleges piaci árat alkalmazta.
Fehér Tamás kiemelte, hogy az adózók számára mindenképpen biztató, hogy a bíróságnak a vizsgált ügyben tett megállapításai az eddiginél lényegesen tágabb teret engednek álláspontjuk alátámasztására, az általuk alkalmazott transzferár megvédésére. Fontos azonban észben tartani azt is, hogy egy transzferárazási jogvitát legeredményesebben még mindig egy mindenre kiterjedő, profi és kellően alátámasztott transzferár-dokumentációval lehet kivédeni. Az adóhatóság ugyanis, tapasztalatok szerint, nagyon óvatosan áll ahhoz, hogy egy ilyen dokumentáció megléte esetén belemenjen egy megjósolhatatlan kimenetelű adóvitába.
Az ügy során felmerült az a transzferár-ügyekben szokásos kérdés is, hogy van-e helye szakértői bizonyításnak és egy szakértő véleménye minek bizonyítására alkalmas. A vizsgált ügyben a bíróság elfogadta szakértő igénybevételét, amellyel lényegében elismerte, hogy ha a transzferárazási ügy lényege a módszertan, a statisztikai leválogatás és a közgazdaságilag indokolt kiigazítások helyessége, akkor ez alapvetően szakkérdés, amely szakértő bevonásával dönthető el. Egyértelművé vált, hogy az adózó nincs elzárva attól, hogy magán-, illetve kirendelt szakértővel bizonyítsa azt, hogy az általa alkalmazott kamatmérték piaci volt. Ez pedig ellentmond az adóhatóság (és néhány esetben a bíróság) eddigi gyakorlatának, amely szerint, ha már bebizonyosodott, hogy az adózó transzferár-kimutatása nem volt helyénvaló, úgy az általa alkalmazott transzferár helyességének a bizonyítására az adózó szakértő bevonásával sem volt jogosult.