Népszerű kérdés az állásinterjúkon a „Mi a legnagyobb gyengesége?". HR-esek szerint a klasszikus válasz ez: „Perfekcionista/maximalista vagyok”. Hogy ezt miért nem az előnyök között kell említeni? Elmondjuk.

Azoknál, akikben vannak perfekcionizmusra való hajlam, lehet, hogy többről van szó, mint hogy egyszerűen szeretnek elmerülni a részletekben, és mindent „odatenni” úgy, ahogy dukál. Ez eddig ugyanis egyértelműen előnyös tulajdonság lenne mind a magunk, mind a környezetünk számára. De mint a legtöbb jellemvonás, ez is kétélű lehet. A túlságosan merev maximalista emészti magát, ha valamit nem úgy csinál meg, ahogy szerinte kellene. Összeomlik, ha az, amit nyújt, nem hibátlan és makulátlan. Az igazi maximalistákra azonban sokszor teherként nehezedik a tökéletességre törekvésük. Gyakran szorongás, depresszió és félelmek jut ki nekik osztályrészül, több, mint amennyi a hanyagabb kollégáiknak. Egy 2014-es vizsgálat összegzése, mely a Review of General Psychology-ban jelent meg, azt állította, hogy a perfekcionizmus növeli az öngyilkosság kockázatát is.

De mi az, amiben tényleg gátol a túlzott tökéletességre törekvés?

Kép: Flickr/Inma Sanchez

Túl sokat halasztgatunk

A legmerevebb perfekcionisták annyira aggódnak azon, hogy képesek lesznek-e megbirkózni a feladattal, hogy folyamatosan tologatják azt a pillanatot, amikor valójában nekiállnak az elvégzésének. Aztán a túl rövid határidő miatt muszáj kapkodniuk, így pedig nehezebb tökéletes munkát végezniük, ami továbbnöveli a szorongást. De nem csak ezért csúsznak el gyakran a határidőkkel. Gyakran az a gond, hogy sokszor rugaszkodnak neki a feladatnak újra és újra, mert amit produkáltak, nem felel meg a saját belső követelményrendszerüknek. Az örökös elégedetlenség ördögi kör, ebből sosem lehet kikerülni megnyugodva és elégedetten.

Nem érezzük jól magunkat társaságban

A perfekcionisták nem szeretnek a figyelem középpontjában állni, mert folyton arra gondolnak, hogy amit nyújtanak, az nem megfelelő, lehetne ennél jobban is, s attól tartanak, hogy a kollégáik hülyeségnek fogják gondolni az elhangzottakat. Ami, lássuk be, eléggé lehangoló és gátlást keltő gondolat – főleg miközben szereplünk. Ha nyilvánosan kell megszólalni, esetleg előadást tartani, biztos a totális pánik.

Thomas S. Greenspon, aki könyvet is írt a témában Moving Past Perfect címmel, úgy véli, a perfekcionizmus mindig interperszonális probléma. A maximalista ember attól fél, hogy amit csinál, nem elég kimagasló, ezért mások nem fogják eléggé szeretni.

Kerüljük az új dolgokat

A túlzottan tökéletességre törekvő emberek hajlamosak alibiket kitalálni, hogy miért mulasztanak el olyan szituációkat, amikben új dolgot próbálhatnának ki. Valójában a felsülést próbáljuk kivédeni. Ismeretlen terepen teljesen természetes, hogy nem feltétlenül teljesít valaki azonnal a legjobban, a perfekcionisták számára azonban nem izgalmas kihívás megtudni, milyenek valamiben, amit még nem próbáltak, hanem maga a rémálom.

Ez káros a munkában, hiszen eleve gátat szab az esetleges innovatív megoldásoknak, de magánemberként is sok nehézséget okoz. Hisz lehet, hogy közben az ember majd meghal azért, hogy éppen abban a dologban kipróbálja magát – lehet az egy új jógamódszer vagy megtanulni hangszeren játszani –, de a lehetséges kudarctól való félelem megbéklyózza.

Kép: Flickr/Canadian Pacific

Titkoljuk a kételyeinket

Aki túlzottan maximalista, még a közeli barátainak, bizalmasainak sem vallja be, ha esetleg mégis hibázott valamit, mert nem akarja esendőnek és tökéletlennek láttatni magát. Ezzel nemcsak a saját vállára rak hatalmas terhet, de a körülötte lévőkre is. Valójában mindenkire rossz hatással van, ha valaki soha nem képes hibázni. (Ld. keretes írásunkat.)

Ráadásul mivel nem a perfekcionisták osztják meg ballépéseiket másokkal, ez még inkább azt az érzést erősíti bennük, hogy csak ők szúrhatnak el dolgokat, mások nem, ami súlyos károkat okoz az önbizalomban. (Pedig ha megbeszélnék a barátaikkal, akkor visszacsatolást kaphatnának, hogy ilyesmi velük is megtörténik.)

Nehezen alakítunk ki hosszú távú kapcsolatokat

Az önmagukkal szemben támasztott elvárás, hogy mindig tökéletesek legyenek, megmérgezi a maximalisták kapcsolatait. Szakmai téren ez a csoportmunkában támaszt  nehézségeket. Ha nem ő a főnök, a perfekcionista ember megőrül attól, hogy nem kontrollálhat mindent. Ha ő a vezető, senki más nem lesz elég jó semmiben.

Az igény, hogy mikromenedzseljük egy kapcsolat minden egyes részletét, nem fekszik jól másoknak, és megakadályozza, hogy igazán mély kapcsolatokat létesítsünk. Ez érvényes a párkapcsolatokra is. A kontrolláló partner elől előbb-utóbb menekülnek az élettárs-jelöltek. Mert a perfekcionista ember semmibe veszi a másik ember szemszögét, életstílusát, nem hagy neki teret.

Vagyis a túlzott tökéletességre törekvés éppúgy gátja a sikereknek, mint annak ellenkezője. Szakemberek szerint tanácsos kognitív terápián részt venni, hogy az ember lenyesegesse perfekcionizmusa legártalmasabb hiedelmeit, és fel tudjon engedni a munkájában éppúgy, mint a lakása kitakarításában. Ha sikerül felismerni, hogy semmi szükség az állandó tökéletességre, akkor megélhetik a perfekcionizmus valódi előnyeit. A megszállottságig vitt tökéletességre törekvés helyére az átgondolt igényesség lép, amibe belefér némi kísérletezés is, és annak elfogadása, hogy lehet, hogy a kísérlet néha nem sikerül. Így lesz lehetőség újdonságok kipróbálására, tanulásra és fejlődésre, miközben megmarad a pontosság és a kiváló teljesítés iránti belső igény.

Forrás: Time Magazine