Ma Magyarországon az ideális munkavállaló – ki nem mondva – huszonöt–harminc év körüli férfi, illetve gyermeket nem vállaló nő. Körülbelül huszonöt éves korig az emberek többsége megszerzi első végzettségét. Akinek szerencséje van, nagyon nyomott bérrel, de el tud helyezkedni. Sok helyen azonban feltétel a szakmai gyakorlat, ezért lassan általánossá vált, hogy a friss diplomások ingyen dolgoznak, sőt, egyre több helyen ők fizetnek a munkaadónak, hogy alkalmazzák őket. Másként később egyszerűen nem tudják a kért gyakorlati időt felmutatni egy jobb állás reményében. A munkaadók a pénzügyi szektorban dolgozó HR-vezető szerint ezt alaposan ki is használják: a napi nyolc óránál messze többet kell teljesíteniük a pályakezdőknek.
A gyanús
A kismamára eleve úgy néznek, mint a cég ellenségére. A munkaadók azt feltételezik, hogy nem várható el tőle a túlmunka, tehát nem is lojális a vállalathoz. A jogász szerint a vállalatoknak ebben az esetben két fő csoportja van. A jelenlegi törvényi szabályozás miatt egy kkv akár bele is roppanhat terhes munkavállalójába, pontosabban az ahhoz kapcsolódó pénzügyi kötelezettségekbe. Ezért, amint kiderül a gyermekvállalás ténye, valamiért felmond neki. Utána alkalmi munkavállalóként vagy határozott idejű munkaviszonyban visszafoglalkoztatja, de a kismama innentől védtelen, elesik bizonyos juttatásoktól.
Arról nem is beszélve, hogy a cégek egyre keményebben nyomják le a béreket. Ha a mama szeretne újra munkába állni, eredeti fizetéséhez képest olyan pénzt ajánlanak neki, ami szinte elfogadhatatlan. A legtöbben mégis elfogadják, mert otthon szükség van minden fillérre. Vagy nem, és az élet nem ebben az országban folytatódik számukra.
A romáknál még ennél is rosszabb a helyzet. Például hiába kiváló ápoló, szociális munkás, ki sem közvetítik, mert a családok, a betegek nem fogadják el lakásukban a cigány szakembert!
Túl fiatal, túl idős
A szinte fizetés nélküli életből hirtelen magas beosztásba kinevezett munkavállaló karrierje tiszavirág-életű. Ezek az emberek képtelenek vezetni. A HR-es saját főnökeinek tart tréningeket, hogy képesek legyenek döntéseket hozni! A megfelelő, valódi szakmai gyakorlat nélkül vezető beosztásba került emberek mérhetetlen önbizalommal, agresszivitással próbálnak (vissza)élni a helyzettel. Ennek előbb vagy utóbb, de kudarc a vége.
A tapasztalat szerint az ilyen fiatalok hetven százaléka megbukik, és arra is volt precedens, hogy csődbe vittek egy kisvállalkozást. A nagyobb vállalatoknál általában ezután sem tapaszalt ember kerül a bukott helyére, hanem újra egy hasonló korú, kvalitású.
Ha egy anyuka két-három gyerekkel otthon marad, mire munkába áll az úgynevezett „42–45 pluszos” kategóriába kerül. Ott kilátástalan a helyzete. Egy nő zsigerből azzal kezdi ilyenkor az állásinterjún, hogy ő mindenre alkalmas, nincs olyan gyereke, aki miatt otthon kellene maradnia, holott erről nem köteles beszámolni, a felvételiztető pedig nem kérdezhet rá! Mégis ez a gyakorlat. Munka azonban nincs negyvenöt–ötven év felett, egyszerűen a pályázók kora miatt! Ha van, a bérük – kivétel nélkül – körülbelül a harmada annak, ami megilletné őket. Ez a korosztály így is elvállal mindent, sokszor megalázó feladatot is. Jogilag bizonyítani szinte semmit sem lehet.
És aki nem tökéletes
A harmadik kategóriába tartoznak a megváltozott munkaképességűek. Ez a kép is döbbenetes! A HR-es szerint ezen a területen túl nagy gond nincs, miután az állam támogatja ezeknek az embertársunknak az alkalmazását, és a munkaadók élnek is ezzel a lehetőséggel, különben büntetést kell fizetniük. A jogász viszont azt mondja, sok cég inkább kifizeti a pénzt, mert úgy érzi, „nem illik arculatukba” az ilyen munkavállaló!
Önmagában már az is felháborító, és jogilag sem elfogadható, hogy egy munkaadó fotóval, személyes adatokkal ellátott önéletrajzot kér! Például Nagy-Britanniában elképzelhetetlen egy ilyen álláspályázat. Az Egyesült Királyságban fotót eleve senki sem küld, mert ne a külcsín, hanem a belbecs döntsön! Az is elképesztő, hogy nálunk egy pályázónak kell meghatároznia a munkabérét! A HR-es szakértő hozzátette: Nagy-Britanniában az az elfogadott, hogy egy meghatározott bérrel hirdetnek meg egy munkahelyet. Innentől a munkavállaló dönthet, hogy jelentkezik-e, avagy sem.
Ha Magyarországon valakinek nem tetszik a fotója, pályázata bizonyosan a kukában végzi. Ha valaki kedvesebbet kér munkájáért, mint amennyi járna, a főnök, a kollégák azonnal lenézik, mert nem elég talpraesett. És azt se gondoljuk, hogy a közösségi oldalakat nem nézik a HR-esek!
És Magyarországon, úgy tűnik, a tapasztalat, a szaktudás sem számít. Előbb-utóbb aki kiesett abból a bizonyos huszonöt–harminc éves korosztályból, csalódik. A hazai tendencia sehol a világon nem ismert vagy elfogadott. Amikor pedig a nyelveket tudók, a talpraesettek elmennek – a targoncavezetőtől a hentesen át az orvosig –, máshol bebizonyosodik: a tudást, a hozzáértést megfizetik nemtől, kortól, származástól függetlenül.
László Márta
