Ez érdekes történet. Mint agrármérnök állásinterjúra mentem Csobánkára, de rossz helyen szálltam le a buszról. Így bementem a buszmegállóhoz közeli egyetlen nagy épületbe, ami mint kiderült, egy szociális foglalkoztató intézmény volt. Itt igazából nem kerestek agrármérnököt, de miután az intézmény folytatott mezőgazdasági tevékenységet, érdekes helyzetet teremtett számukra is, hogy egyszer csak betoppant egy szakember. Három évig dolgoztam itt. Ekkor kerültem életemben először kapcsolatba felnőtt értelmi sérült emberekkel. Az intézményben 120 felnőtt fogyatékos ember él. A belőlük verbuválódott kertész csapattal biotermesztésre „szakosodtunk”. A megtermelt zöldséggel az intézmény konyhájának ellátása mellett a Gerson diétát folytató rákos betegeknek tudtunk segíteni.
Mi volt a következő állomás?
1993-ban hoztam létre a Salva Vita Alapítványt (fogyatékkal élő embereknek segít az önálló életvitel kialakításában – a Szerk), ami mind a mai napig sikeresen működik. Számomra fontos, hogy az egyes fejlődési lépcsők fokozatosan, egymásra épülve történjenek, mert úgy gondolom, ez az egyik kulcsa a megbízható szervezeti működés kialakításának. Ennek megfelelően alakult, fejlődött az alapítvány tevékenysége is évről évre. 1993-tól szabadidős programokat, kézműves műhelyeket szerveztünk fogyatékos fiataloknak, illetve felnőtteknek. Ennek célja az volt, hogy művelődési házakban a műhelyek vezetői és a gyógypedagógusok együttműködve vezessék a programokat, amivel egyszerre tudott megvalósulni a szórakozásba ágyazott egyéni, illetve csoportos fejlesztés.
Honnan merített inspirációt munkájához?
1995-ben a Soros Alapítvány szervezett egy tanulmányutat Michiganbe, ahol elsősorban lakóotthonokat látogattunk meg. Azonban egy nap a foglalkoztatás kérdését jártuk körül, mely meghatározó élményt és impulzust adott. Elvittek minket például a McDonald’s-ba, ahol sonkát mért ki egy értelmi sérült fiatalember. Voltunk egy katonai bázison és egy fitnesz központban is, ahol fogyatékos emberekből álló takarítócsoport dolgozott. Nagyon inspiráló volt látni, hogy a fitnesz centrumban milyen tökéletes harmóniában, örömteli, vidám hangulatban tudta a főként fiatalokból álló, jó módú közösség és az értelmi sérült dolgozók csapata egymás másságát elfogadni, egymáshoz igazodni.
Mindez arra az egyszerű tényre döbbentett rá, hogy a társadalomban, a mindennapi életben mindenkinek meg van a helye. Az már a mi felelősségünk, hogy akiknek ezen a téren nehézségük adódik – és itt pont annyira gondolok a többségi társadalomra, mint a fogyatékos emberekre -, azoknak segítsünk. Tehát nem az az egyetlen út, hogy hatalmas befektetéssel és folyamatos támogatás mellett szegregált munkahelyeket hozunk létre, hanem a legtöbb embernek csak ”egyszerűen” meg kell találnunk a helyét a munkaerőpiacon.
Ez a felismerés alapozta meg a Támogatott Foglalkoztatás szolgáltatás kialakítását, amely mind a munkavállalóknak, mind az őket fogadó munkáltatóknak, munkatársaknak személyre szabott segítséget nyújt a fogyatékossággal élő dolgozók nyílt munkaerő-piaci, hosszú távon is sikeres munkavállalásához. Ebből a kihívásból lett végül a szakmám.
Mennyire lehetett felkészíteni a fogyatékos fiatalokat a munka világára?
Az érintett fiatalok sokszor nem rendelkeznek kellő információval, hiszen a szegregált oktatási intézményekben akár háromtól huszonöt éves korukig is tanulhatnak úgy, hogy nem fordulnak meg az iskolán kívül semmilyen más intézményben, munkahelyen meg végképp nem. Így jött az ötlet a Munkahelyi Gyakorlat programra, aminek lényege, hogy az iskolai oktatás mellett, az utolsó két tanévben heti egy nap járjanak el a fiatalok normál munkahelyekre dolgozni. Egy-egy munkahelyen két hónapot dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy két év alatt nyolc különböző munkakörrel ismerkedhetnek meg, ami még az ép gyerekeknél is nagy segítséget jelentene. Egy-egy csoport két tanulóból és egy kísérőből áll, így a munkatársak sokkal jobban be tudják őket fogadni, mintha húsz-harminc gyerek érkezne egyszerre.
Milyen volt a hazai fogadtatása ezeknek a programoknak?
A munkáltatókat ha személyesen szólítjuk meg, és számukra nem okoz többletterhet, kockázatot, akkor jó szándékkal, segítőkészen, nyitottan állnak a sérült fiatalok fogadása előtt. Nagyon sok munkahelyen „beleszeretnek” a gyakornokokba és sokukat az iskola után alkalmazzák is. Ezzel sikerül elérnünk, hogy a munkáltató saját tapasztalatán keresztül győződhet meg arról, hogy milyen a fogyatékos fiatalok munkavégző képessége, és ennek ismeretében felelősséggel, tényeken alapuló döntéshozatal segíti abban, hogy akar-e alkalmazni értelmi fogyatékos munkavállalót vagy nem.
Milyen eredményei lettek ennek az együttműködésnek?
A Salva Vita Alapítvánnyal együttműködő iskolák, a Munkahelyi Gyakorlat programon keresztül több mint hatszáz tanulót készítettek fel a munkába állásra, és csaknem százhetven munkahely és munkahelyi közösség került a sérült fiatalokkal kapcsolatba. A Támogatott Foglalkoztatás szolgáltatás segítségével pedig több száz értelmi sérült és más fogyatékossággal érintett munkavállaló helyezkedett el sikeresen a nyílt munkaerőpiacon.
2004-ben átadtam az Alapítvány vezetését. Azt gondolom, mindenkinek vannak kiemelkedő, és kevésbé jó adottságai. Erősségem talán a rendszerszintű gondolkodás, az innováció, az új struktúrák, az embertől emberig történő szolgáltatások kialakítása terén van. Azonban az intézményesítéshez nincs adottságom, nem okoz örömöt, miközben szükségszerűségét teljes mértékben elfogadom.
2004 óta elsősorban a megváltozott munkaképességű emberek számára biztosított alternatív munkaerő-piaci szolgáltatások szakmai monitorozását, módszertani fejlesztését végzem. Másfél éve egy uniós projekt keretében egy olyan országos módszertani központ létrehozásán dolgozunk, amely összefogja és hálózatba tömöríti az olyan munkaerő-piaci szolgáltató szervezeteket, mint a Salva Vita Alapítvány. Jelenleg mintegy hatvan szervezet tagja a hálózatnak. A felálló tudásközpont egyik feladata a módszertani fejlesztések érdekében a jó gyakorlatokat terjesztése. Emellett egyfajta kommunikációs csatornaként is funkcionál a szervezetek, illetve a szakpolitikai döntéshozók között.
Ha már a kommunikációnál tartunk, milyen tapasztalatai vannak az állami szektorral való együttműködésről?
A szakpolitikai döntéshozókkal aktívan, hatékonyan tudunk együttműködni. A mi felelősségünk, hogy a döntéshozók naprakész információval rendelkezzenek a szervezetek munkájáról, visszacsatolást kapjanak a nehézségekről és a sikeres fejlesztésekről. A rendszeres párbeszéd kialakítása segíti és serkenti a közös gondolkodást, a hatékony együttműködés pedig a megváltozott munkaképességű emberek sikeres munkaerő-piaci integrációját támogatja.
Azért mégsem szakadt el teljesen az alapítványok világától.
Szabadidőmben önkéntesként az Eranus Alapítványt vezetem, amelyet 2011-ben hoztunk létre azzal a céllal, hogy krízishelyzetben levő családoknak segítsünk. Tapasztalatom szerint vannak emberek, akik tudnak és szívesen is adományoznak, de nincs energiájuk, hogy utánajárjanak, kiknek, hogyan tehetnék ezt. És vannak családok, akiknek nagy szükségük van a támogatásra, de nincs lehetőségük, hogy láthatóvá váljanak. Az Eranus Alapítvány önkéntes csapatával abban igyekszünk segítséget nyújtani, hogy az adományozók és az adományt kérők biztonságos körülmények között egymásra találhassanak.
Mi jellemző ezekre a családokra?
A becsületesség, az emelt fővel küzdés képessége. A szegénység sokszor képes olyan emberi tartást adni, amely elgondolkodtató, mély tiszteletet ébreszt bennünk.
Hogyan próbálnak segíteni nekik?
Mivel mindnyájan önkéntesként dolgozunk, nem tudjuk felvállalni, hogy egy-egy családdal rendszeresen, hosszú távon foglalkozzunk. Így elsősorban egyszeri segítséget tudunk nyújtani, amely reményeink szerint kimozdíthatja őket az adósságspirálból vagy szegénységből, de legalábbis megteremti egy élhetőbb élet feltételeit. Bízom benne, hogy a jövőben ki tudjuk majd szélesíteni az Eranus Alapítvány tevékenységét és még többen fognak hozzánk csatlakozni.
Bianka Sztaneva
