A sajtónapirendet világszerte domináló hír, miszerint a piacvezető bankok közismert megroppanása netán csak a jéghegy csúcsa lehet, rávilágít a glóbusz bankrendszerének krónikus instabilitására. Immár nehezen vitatható: a mindeddig a glóbusz egészén nevesnek számító, patinásnak vélt, magas elismertségnek örvendő érintett hitelintézetek csőd közelbe lavírozták magukat. Az események mögöttesében felsejlő bankpánikot kerülendő Amerikában és Svájcban egyaránt gyorsan intézkedtek a közszektor illetékesei és a bankszakma meghatározó szereplői. Azonban a szellem mégiscsak kikerült a palackból, hiszen a gazdasági szereplők bizalma láthatóan megingott a rendszer egészében, mely szubjektív érzület esetleges dominánssá válásával e fejleményeknek beláthatatlan következményei lehetnek a szélsőségesen globalizált pénzintézeti világ egészére nézvést.

A minap végbemenő - vészes kimenetelűnek ígérkező – láncreakció kezdetét a Szilícium-völgyben működő technológiai szektor hitelezésére specializálódott – immár csaknem fél évszázada tevékenykedő - Silicon Vallei Bank (SVB) csődje indította el, amit pár napra rá követett a San Francisco központtal üzemelő (azaz szintén kaliforniai) First Republic Bank technikai összeomlása. Az utóbbi pénzintézet kártyavárként végbe menő bedőlésének nyíltszíni lezajlását kizárólag egy 30 milliárd USD nagyságrendű bankközi betétdotáció folyósítása előzte meg.

E gigantikus tranzakció végrehajtása során az amerikai bankrendszer színe virága aktivizálta magát a krízis továbbterjedésének megakadályozása céljából: a szóban forgó, még amerikai mércével mérve is számottevő betéttétel – egyéb kanalizálható forrástartalékok rendelkezésre állásának hiányában - a Citigroup, a Bank of America és a GP Morgan párhuzamos átcsoportosításai révén vált mobilizálhatóvá. Ezzel egy időben a Signature Bank is segítségért folyamodott az USA bankfelügyeleti szerveihez. Az állam kormányzójának közbenjárása és a szövetségi szervek koordinációs tevékenysége folytán példás gyorsasággal realizálódó forrástranszfer célba érése ellenére a Firs Republic Bank tőzsdei kapitalizációja egyetlen nap alatt 13 százalékot veszített korábbi értékéből. Vagyis az amerikai részvénypiac – mint primer validációs szféra - naprakészen beárazva a hirtelen kimagaslóvá váló működési kockázatokat azonmód visszakorrigált.

Eközben az öreg kontinens egyik legpatinásabb bankházának számító Credit Suisse igényelt az alpesi bankfellegvárban a többi között bankfelügyeleti tevékenységet is ellátó svájci nemzeti banktól egytételű lehívhatósággal egy mindösszesen 54 milliárd USD nagyságrendre rúgó tőkeforrást likviditási zavarai mielőbbi áthidalása céljából. A jegybanki sürgősségi hitel rendelkezésre állása nélkül a csőd nyilvánvalóan elkerülhetetlenné vált volna.

Természetszerűleg adja magát a kérdés a 2008-as globális krízis kirobbanása után alig másfél évtizeddel: vajon mi okozza a globális bankrendszer rendszerint emberöltőnyi ciklikussággal visszatérő működési zavarait?

Minden jel szerint a bankrendszer működési szisztémájának velejét képező kötelező banki tartalékráta-rendszerből fakad a likviditási nehézségek akuttá válása. A kritikus helyzet érzékeltetéséhez célszerű visszamennünk a kályhához. A mai pénzintézetek elődszervezeteinek kialakulása az érett középkori Lombardiában, Németalföldön és a Német-Római Birodalomban veszi kezdetét. A távolsági és helyi kereskedelmet lebonyolító virágzó vásárvárosok pénzváltó pultjai környékén ezidőtájt felemelkedő pénzváltó hálózatok lombard tagjai a Mediterráneumban zajló levantei kereskedelem szereplőit szolgálták ki, míg német partnereik a Hansa Szövetség északi urbanizációs centrumaiban fekvő kereskedőházakat látták el forrásokkal. A korabeli pénzügyi igények az önálló pénzkibocsájtási joggal bíró sok százféle érsekségi, grófsági, hercegségi, szerzetesrendi és városállami mozaikokból álló Német-Római Birodalomban, valamint az akkoriban hasonlóképp széttagolt Itália területén közkézen forgó tallérok átváltására, illetve összevetésére korlátozódtak.  A korabeli pénzváltó-hálózatok (többnyire a Medichi vagy a Fugger-érdekeltségek valamelyikéhez tartozó) kirendeltségei a náluk beváltott, illetve ott betétként elhelyezett nemesfém tallérokért helyben kiállított elismervényeket nyújtottak, melyek felmutatásával Európa bármely vásárvárosában lehetett kereskedelmi ügyleteket bonyolítani. E látra szóló konstrukció megkönnyítette a kereskedők mozgását, csakúgy, mint értékeik szállítását, ami nem kevés előnnyel járt a közlekedési nehézségekről elhíresült rablólovagok uralta korszakban.

A szóban forgó elismervények hamarosan elkezdtek szinte soha nem beváltott szabadon átruházható fizetőeszközként szolgálni. Miután a pénzváltó szervezetek trezorjaiban lévő arany mennyiségéről nem rendelkezett a pénzváltókon kívül senki pontos ismeretekkel, kisvártatva útjára indult a részleges nemesfém-fedezetű hitelezés rendszere. Utóbbi azt jelentette, hogy idővel nagyságrendileg több papírelismervény kezdett kontinens szerte forgalomba kerülni a pénzváltók hitelezési ügyletei révén, mint amennyi értékű aranybetét a trezorjaikban összességében rendelkezésre állt. A jegybankok létrejöttének ezt követő korszakában (az elsőt nem mellékesen Napoleon hozza létre Bank de France néven) még a központi bankok körében is ez az eredetileg a magánbankok világában kialakult rendszer terjed el részleges aranyfedezeti elnevezéssel, mely a ’44-ban Breton Woodban kialakított globális pénzrendszer során is a globális pénzrendszer alapjául szolgált, és fennmaradt egészen Nixon elnök azon döntéséig, melynek értelmében a dollár aranyra való visszaválthatóságát a jegybankok számára betiltotta.

A részleges aranyfedezet eltörlésével, valamint a továbbra is világpénznek minősülő USD számára immár az arany helyett olajfedezetet biztosító ún. petrodollár rendszer (Kissinger általi) tető alá hozatalát követően, valamint a papírpénz-használatot visszaszorító elektronikus pénzkibocsájtás elterjedésével nem szűnt meg a részleges fedezeti rendszer, hanem csak modernizálódott.

A korábban egymástól élesen elhatárolt, majd a ’80-as évektől egyre inkább összevontan működtetett befektetési és a lakossági profilú magánbankok szolgáltatáspalettáján belül háttérbe szorult a klasszikus angolszász banki terméknek minősülő debit számla. Utóbbi termék eredetileg azt jelentette, hogy az ügyfél elhelyez lekötött bankbetétként számláján egy meghatározott összeget, melynek fedezeteként legfeljebb azzal egyenértékű, de azt meg nem haladó mértékű hitel felvételére válik jogosulttá. A bankok körében back to back finanszírozásként nevesített hitelügylettípus dominanciája megakadályozta a likviditási zavarokat, hiszen a bankok az ügyfelek megtakarításait hitelezték ki kamat ellenében, habár a bankok jövedelmezőségét rontotta e konstrukció általános jellege. A protestáns etika vezérelte kapitalizmus aranykorában a lakosság hiteligénye kifejezetten mérsékelt volt, míg megtakarítási hajlandósága számottevő, mely modellben a helyi gazdaság szereplőit hitelező likvid kisbankok dominálták a pénzintézeti piacot. A ’70-es évektől kezdődően egészen napjainkig bezárólag beköszöntött a stagnáló lakossági reáljövedelmek kora, valamint a korábban beruházás és megtakarítás vezérelte amerikai növekedési modellt egyúttal felváltotta a fogyasztásvezérelt szisztéma, melynek okán ugrásszerűen megnőtt a gazdasági szereplők (mindenekelőtt a háztartások) forrásszűkéből fakadó hiteligénye.

A pénzintézetek jövedelmezősége érdekében a Reagen-Thatcher nevével fémjelzett neokonzervatív korszakban végbemenő pénzpiaci dereguláció folytán lehetővé vált a hitelek fedezetét képező – korábban szigorú - banki tartalékráták mérséklése. A bankok innentől a lakosság által elhelyezett betétállományuk és az alaptőkéjük összegének sokszorosára (a nemzeti szabályozások függvényében akár egyenesen annak tízszeresére vagy húszszorosára) rúgó hitelvolument helyezhettek ki ügyfeleik felé a korábbinál magasabb kamatra. Ezen alapvető bankszakmai fordulat révén az angolszász háztartások körében az elmúlt két emberöltő során ugrásszerűen emelkedett a hitelkártya tartozások nagyságrendje, sőt e trend általánossá válása folytán többségük immár negatív vagyonnal rendelkezik (vagyis vagyonuk becsértékét meghaladja kamatokkal növelt tartozásaik összege). Emellett az amerikai bankvilágban általánossá vált a hitelelőzményen alapuló pontrendszer alkalmazása, melynek keretében a magas eladósodási szint – mármint a fizetőképesség töretlen megőrzése esetén – kifejezetten előnyösnek minősül újabb és újabb hiteligények elbírálásakor. Míg a korábbi bankmodell büntette az eladósodást és ösztönözte a megtakarítási hajlandóságot, addig a jelenlegi éppen a hitelfelvétel irányába tereli az ügyfélkört, miközben alacsony betéti kamatok biztosítása révén a megtakarítói kört diszpreferálja.

A felelőtlen hitelezési gyakorlat a fentiekkel párhuzamosan a vállalati hitelezés világába is átszüremlett. A legmagasabb jövedelmezőségnek örvendő ágazatok (divatipar, turizmus-gazdaság, informatika, ingatlanfejlesztés) túlzott hitelezése folytán ciklikus buborékok kialakulása volt megfigyelhető a ’80-as évektől napjainkig e piaci szegmentumokban, melynek leghírhedtebb megnyilvánulásaként vonult be a gazdaságtörténet fekete lapjaira a Wall Streeten ’87-ben lezajlott legendás fekete péntek, az akkortájt összeomló londoni ingatlanpiac, valamint egy bő évtizeddel később a kaliforniai dotcom lufi kipukkanása.

A buborékok minden esetben korábbi túlhitelezés folytán alakultak ki. Különösképp sérülékenyek a magas szellemi apporttal működő szolgáltatóvállalatok hitelezésére szakosodott pénzintézetek (amit a Szilícium-völgyre specializálódó minap csődbe ment bank példája is mutat). Ugyanis az immateriális vagyonelemek vállalati mérlegeken belüli magas aránya alapvetően megnehezíti a reális alapokon nyugvó banki értékbecslést (lásd szoftveripar). A technológiaváltási ciklusok érvényesülése a korszakukban élvonalbelinek minősülő technológiai vállalatok sorát temette maga alá (pl Kodak, Nokia) az elmúlt két-három emberöltő során. Ennek folytán az ’50-es és ’60-as években a Big 100-as listán előkelő helyen tanyázó nagyvállalatok sora marginalizálódott napjainkra Amerika-szerte. E - teremtő rombolásnak is hívott – technológiai megatrend a vezető pénzintézetek hitelezési kitettségét korábban soha nem látott módon fokozza.

A felelőtlen hitelezési gyakorlatot fokozó szabályozásmérséklő deregulációs trend a 2008-as krízist követően se változott meg. A jó időkben az adóterhelés alól önmagukat rendszerint kreatív könyvelési gyakorlat folytatásával előszeretettel kivonó bankok rossz időkben gyakorta folyamodnak költségvetési mentőövért. Utóbbi jelenséget az USA 2008-as bankmentését ellenző republikánus szabadpiaci jobbszárny már 2008 őszén is kritikával illette. Emiatt vált akkortájt kétségessé a bankmentő csomag végül hajszál híján megszavazott kongresszusi elfogadása.

Amerikában és világszerte a gigantikus közforrásokat felemésztő bankmentő programok révén feltőkésített – időközben a helyi beágyazottságú kisbankokat maguk alá gyűrő – bankholdingok csúcsmenedzsereik prémiumaira fordították, valamint magas kamatozású állampapírokba fektették a számukra biztosított kormányzati dotációkat a vállalti hitelezés élénkítése helyett. Vagyis a korábbi felelőtlen működésük folytán állami tőkepótlásra szoruló magánbankok a bankmentés terhei okán egyre eladósodottabbá váló, így folyamatosan romló adóskockázati besorolással rendelkező államháztartások növekvő adósságszolgálati kamatterheiből is profitáltak. Azaz paradox módon a krízis okozói kerestek a krízisen. Hasonlóképp ment végbe mindez a ’29-es első nagy krízis során is, amikor a Roosevelt-féle New Deal keretében a demokraták uralta amerikai szövetségi adóhatóság feltörte a banki trezorokban lévő lakossági páncélkazettákat, és elkobozta az abban talált aranyat, melyből a kormányzat infrastrukturális közberuházásokat finanszírozott (többek között a hadiiparban). Azaz a tőzsdekrach és a bankpánik piaci költségét ekkortájt is teljes egészében a középosztály volt kénytelen viselni. Az első nagy krízis végpontját pedig – jelentős államadósság felhalmozódása mellett – a világháborús fegyverkezési program hozta el. Vélhetően valami hasonló zajlik Amerikában napjainkban is Ukrajna felfegyverzése kapcsán.

Visszakanyarodva mindennapjaink bankrendszerének kritikus helyzetéhez: a bankholdingok kimentése minden eddigi esetben „a túl nagy ahhoz, hogy megbukjon” elv mentén került realizálásra. Azonban e logika követése kapcsán könnyű belátnunk, hogy a „kígyó a farkába harap”, hiszen a bankmentés gigantikus költsége minden esetben az adófizetőkre lesz hárítva az annak terhei folytán előálló költségvetési restrikció miatt romló közszolgáltatási színvonalban (indirekt tehertétel gyanánt) és növekvő adók formájában (közvetlenül). Utóbbi gyakorlat nyilván az államadósság fokozását és a restrikciós hatás érvényesülését vonja maga után, azaz korántsem igaz, hogy kisebb áldozatot eredményez a rossz bankok kimentése a busás számlát álló állampolgárok számára, mint az érintett – sokak által zombiként nevesített - pénzintézetek esetleges csődje.

A fentiek alapján kijelenthető: a túlhitelezési gyakorlat fűtötte buborékgazdaság és a reálgazdasági ágazatok hitelezésétől ódzkodó zombi bankrendszer egyidejűleg jelen lévő kettőssége jellemzi napjaink bankrendszerét éppúgy, mint önnön előzményeit immár fél évszázada. Azonban ennek megállapítása során nehezen megkerülhető a kérdés: vajon milyen jellegű bankrendszer volna ideális a napjainkban létező – a fősodortól láthatóan eltérő - alternatív bankszakmai gyakorlatok figyelembe vételével? Nos, miden bizonnyal konszenzuális módon megállapítható: egy valóban emberközpontú közösségelvű gazdaságban bizonyos mértékű (tanulmányi, lakhatási, vállalkozás-indítási célú) hitelhez való hozzáférés egyfajta alanyi jogú speciális közszolgáltatásnak lenne minősíthető. A nyitott kérdés sokkal inkább akként manifesztálódik, hogy vajon mindezt milyen mérvű kockázat vállalásával és mekkora költségszint megléte mellett biztosítja egy kellőképp szabályozott hitelezési szisztéma egy lokalitás számára. Emellett célszerű volna a korábbiakhoz hasonlóan elkülöníteni a lakossági és a befektetési banki területet, valamint egyidejűleg szükséges lenne beszüntetni a lakossági bankok részvényeinek tőzsdei jegyzését. Hiszen a részvényárfolyamoknak a - reálgazdasági folyamatoktól rendszerint elszakadó - lélektani okokra visszavezethető folytonos volatilitása állandósítja a bankrendszer instabilitását.

Az irányadó közösségelvű bankmenedzsment-gyakorlat nyomai a nagyvilágban sokfelé felfedezhetőek még napjainkban is. E tekintetben a devizahitelezés terheitől az ügyfélkörüket másfél évtizede teljes egészében megvédő izlandi modell beható ismerete nehezen megkerülhető. Emellett a német nyelvterületen, a Benelux térségben és Skandináviában – nem csak az agráriumon belül – elterjedt szövetkezeti hitelintézeti modell nevesíthető még mintaadó gyakorlatként. Utóbbi esetben az adott lokációban élő hitelszövetkezeti tagság saját felhalmozott megtakarításai képezik a kizárólag a szövetkezeti tagok számára lehívható gyakran ágazat-specifikusan kínált hitelek alapjait. E modell leghíresebb példája az immár lassan egy évszázada működő svájci WIR, mely hitelszövetkezet saját kibocsájtású elektronikus pénznemmel is rendelkezik, amit az ország egészét behálózó szövetkezeti tagvállalati szisztémán belül fizetőeszközként korlátlanul fogadnak el egymás közötti a tagok kereskedelmi és fejlesztési ügyleteik során. Hasonló hitelezési rendszert működtet az első világháború vége óta a többek között a világhírű Fagor elektronikai vállalatot is tulajdonló, és saját kutatóegyetemet fenntartó baszkföldi Mondragon Szövetkezet. Efféle integrátori és forrásbiztosító funkcióval bírt hazánkban ’45 előtt az egész élelmiszergazdasági vertikumot meghatározó Hangya Szövetkezet. Emellett célszerű volna a szabályozó hatóságoknak tanulmányozniuk a kimagaslóan válságálló iszlám bankrendszer felépítését, melynek alapja - a Korán kamatszedési tilalma folytán – a bankok kisebbségi tulajdonosokká való válása az általuk hitelezett vállalatokon belül. Ennek folytán a működésből származó profitból szednek részesedést kamatprofit híján. A Breton Woodban létrehozott negyed évszázadon át a világgazdaság egészét szabályozó pénzrendszer egyik szülőatyjának számító J. M. Keynes által különösképp nagyra tartott Silvio Gesell - német származású argentin közgazdász - pedig a ciklikus bankválságok elkerülése érdekében a pénz forgási sebességének fokozását javasolta a negatív bankbetét-kamatszint általánossá tétele révén. E szisztémában a lekötött, ki nem hitelezett forrás értékvesztése állandósulna, ezzel ösztönözné a bankokat és a tőketulajdonosokat a szabályozás a hitelezési volumen állandó, egyenletes fenntartására még recessziós időszakokban is, így kiküszöbölhető volna a gazdasági növekedés ciklikussága.

Vagyis alternatív jellegű innovatív modellek bármikor rendelkezésre állnak egy új globális pénzintézet-szabályozó rendszer alapjainak lefektetéséhez. Mindössze okulni kellene az irányadó gyakorlatokból, illetve szükséges volna levonni a múltbeli tapasztalatok esszenciáját. Ellenkező esetben félő, soha nem látott robajjal fog belátható időn belül összeomlani napjaink sokak által még mindig sziklaszilárdnak hitt bankrendszere. Napjaink vészjósló eseményei a közelgő viharnak mindössze hírvivő fuvallatai.