„Az igaz, hogy alacsonyabb lehet a bérigényük, de ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint a többi kölcsönzött dolgozóra: a minimálbér, garantált bérminimum, a műszaki pótlékok, de az ekvivalencia elve is ugyanúgy irányadó számukra – tehát a kölcsönvevő cégnél követendő bérezési szabályok szerint kell meghatározni a fizetésüket és a juttatásaikat egyaránt. A foglalkoztatásuk pedig összességében többe kerül, mivel az elszállásolásuk és az étkezésük is plusz költséggel jár” – állítja a szakértő.

A határozott idejű szerződésük révén viszont nem tudnak olyan formában munkahelyet váltani, mint a magyarok, akiknek „bármikor” van lehetőségük váltani, így alacsonyabb fluktuációval jár a foglalkoztatásuk. A vállalatok tehát kényszerhelyzetben döntenek a külföldiek foglalkoztatása mellett, mert hiába lenne a teljes ráfordítást tekintve olcsóbb a hazai munkavállalók alkalmazása, ha fogytán a szabad munkaerő.

Elárasztják a vendégmunkások a magyar munkaerőpiacot?

„A vendégmunkás-toborzás nem egy új keletű dolog, hanem egy több éves folyamat eredménye, amely Magyarországon valójában lényegesen „elmaradottabb” fázisban van a környező országokhoz képest” – állítja Rack-Szabó Edina.

A magyarral közel azonos méretű munkaerőpiaccal rendelkező Csehországban például 700 ezer, Ausztriában 1 millió, a hazánknál négyszer nagyobb Lengyelországban pedig mintegy 2 millió, zömében ukrán vendégmunkás dolgozott már a háború előtt is, ez a szám azóta pedig a sokszorosára emelkedhetett.