Csakhogy a hagyományos mezők többsége mára túl van saját csúcspontján. Az USA konvencionális termelése 1970-ben tetőzött, Norvégia a 2000-es évek elején. A jelentős termelő országok több mint kétharmada már lefelé tartó pályán van. A nagy globális olajfelfedezések aranykora az 1960-as évekre esett, miközben ma évente több mint 30 milliárd hordót fogyaszt a világ, de az új felfedezések volumene ennek töredéke.

A rendszer így egyre inkább a nem-konvencionális és komplex projektekre támaszkodik – mélytengeri mezőkre, extra-nehéz olajra, technológiaigényes beruházásokra. Ezek azonban jellemzően csak tartósan 80–100 dollár feletti árkörnyezetben életképesek.

A kereslet nem tűnt el

Az elmúlt két évtized globális keresletnövekedésének mintegy 60 százalékát Kína adta, India és más ázsiai gazdaságok pedig jelentős kiegészítő hajtóerőt jelentettek. A fejlett világban – különösen Európában és Japánban – az olajfogyasztás csökken, de a fejlődő régiókban továbbra is bővül.

A jelenlegi politikák mellett 2040–2045-ig emelkedő globális keresleti pálya valószínűsíthető. A „peak oil” diskurzus így a kínálati csúcsról egyre inkább a keresleti tető irányába tolódhat – de ez a tető még nem látható közvetlen közelről.

Beruházási fegyelem és strukturális feszültség

A 2014-es olajár-összeomlás után az iparág pénzügyi fegyelme jelentősen megerősödött. A vállalatok a termelés agresszív bővítése helyett osztalékfizetésre és részvény-visszavásárlásra koncentráltak. A capex visszafogott maradt, és a 2026-ra várt enyhe túlkínálati helyzet sem ösztönözte érdemben a beruházási hullámot.