Hogy mi kell az innovációhoz? Elsősorban kreatív gondolkodásmód. Ez azonban önmagában kevés. Ahhoz ugyanis, hogy egy ötletből találmány, majd termék, szolgáltatás legyen, meg is kell azt valósítani. Ehhez pedig elengedhetetlen az anyagi háttér, az ösztönzőleg ható verseny, és hogy legyen, aki befogadja az újdonságot.

A világon piacra dobott újítások kétharmad része ma már a vállalatok közötti kapcsolatokban jelenik meg, hiszen itt létkérdés, hogy minél korszerűbb és olcsóbb gyártási technológiát alkalmazzanak. A K+F-költségek kétharmada ugyanis nem új termékekre, szolgáltatásokra fordítódik, nem a fogyasztót célozza meg, hanem újszerű üzleti és gyártási technológiákat hoz létre. Sok esetben – és különösen igaz ez az információs technológiák (IT) területén – nem is a piaci igények kényszerítik ki az újabb és újabb megoldásokat, hanem a fejlett technológia gerjeszti a folyamatot. És eközben az erősödő nemzetközi verseny hatására az időzítés – sikerül-e lekörözni a versenytársat, vagy ellenkezőleg, nem túl korai-e még piacra lépni az újdonsággal stb. – szerepe egyre hangsúlyosabb.

A nagyok kiváltsága

Gondot jelent, hogy a hazai gazdaság ezen a területen is kettészakadt: vannak, akik sokat költenek fejlesztésre, mások viszont egyáltalán nem. Pedig nem nehéz megjósolni, hogy mi lesz azzal a vállalattal, amelyik nem innovatív: előbb-utóbb óhatatlanul kiszorul a piacról.

Azt, hogy az innováció milyen drága, jól mutatja, hogy – a KSH számai szerint – a kisebbek a saját üzleti forgalmukhoz képest viszonylag többet fordítanak ilyen célokra, mint a nagyobbak. A tíznél kevesebb embert foglalkoztató vállalkozások azonban szinte nem végeznek innovációs tevékenységet.

Ma egy tucat vállalatnál van Magyarországon versenyképes K+F, és ezek többségükben csúcstechnológiával foglalkozó külföldi cégek. (A hazánkban lévő külföldi cégek egyötöde költ kutatás-fejlesztésre.)

Az elmúlt időszakban a legtöbbet a vegyipar, főleg a gyógyszergyártás költött K+F-re. Az elavult hazai távközlési infrastruktúra gyors korszerűsítésére fordított összegek is jelentősek.

Van egy nagyon lényeges változás a K+F területén: míg a nyolcvanas években a hazai innováció elsősorban másolást, azaz technológiaátvételt jelentett, ma már a fejlesztések több mint ötven százaléka saját újítás. Igaz, főként a multiknak köszönhetően.

A külföldi tulajdonú nagyvállalatok azonban legtöbbször a megvásárolt magyar cégek korábbi szellemi bázisán alapuló, kisebb-nagyobb kutatócsoportokat működtetnek. Sőt van néhány kifejezetten magyar sikertörténet is, elsősorban az informatika területén. Ezeknek a cégeknek közös jellemzője, hogy a rendszerváltáskor nagy állami cégekből kivált kutatórészlegekből jöttek létre. Sikereiknek két kulcstényezője van. Az egyik, hogy szinte a teljes profitot visszaforgatták a fejlesztéseikbe, így mára kellő tőkemennyiséget halmoztak fel. A másik, hogy az előállított termékeik külföldön is versenyképesnek bizonyultak, ezért e vállalatok elsősorban exportpiacokra termelnek.

A vállalkozói tőke ellentmondásai

A jelen helyzetet meghatározza, hogy a kilencvenes évek elején összeomlott az egyetemi kutatóműhelyek és a vállalatok közötti kapcsolatrendszer, és azóta sem sikerült azt újraépíteni. Az immár tíz éve létező Innovációs Nagydíj tapasztalatai is azt mutatják, hogy a cégek – önerőből fedezve a kutatásokat – 80 százalékban kizárólag a saját eredményeiket viszik a piacra, és csak 20 százalékban alakul ki együttműködés a tudományos és az üzleti világ között. Így az állam által finanszírozott alapkutatások eredményei ahelyett, hogy bekerülnének az ipari vérkeringésbe, nagyrészt az íróasztalfiókokban maradnak.

A kutatás igen kockázatos terület, mivel a találmányok több mint 90 százalékából nem lesz életképes termék. Finanszírozása éppen ezért sehol a világon nem egyszerű, de Magyarországon nemcsak összegszerűen, hanem arányaiban is kisebb az összes találmányra fordítható pénz, és a finanszírozók is kockázatkerülőbbek, mint máshol.

Innovációs mecenatúra

A legnehezebb helyzetben azok a feltalálók vannak, akiknek 10–20 millió forintra lenne szükségük ahhoz, hogy az ötletükből termék legyen. Ez ahhoz túl kevés, hogy egy banknak vagy komolyabb kockázatitőke-befektetőnek megérje, viszont túl sok ahhoz, hogy baráti kölcsönként hozzá lehessen jutni. Ezért a kutatások bizonytalan kezdeti szakaszában – az ötlettől a megvalósításig – a saját tőkének jut az elsődleges szerep.

A kockázati tőke az innovációnak abban a fázisában jelenik meg először, amikor a találmány készen áll a piaci bevezetésre, de még erősen veszteséges. A feltalálónak ekkor forgótőke-finanszírozásra és a felmerülő magas marketingköltségek fedezésére lenne szüksége. S bár sokan hiszik az ellenkezőjét, Magyarországon van elegendő kockázati tőke, a gondot az okozza, hogy nem abban a kategóriában, ahol a magyar kutatók mozognak; vagyis sokkal könnyebb 150 millió forintot „találni”, mint kevesebbet. Leginkább tehát az „üzleti angyalok” jöhetnek szóba, vagyis olyan magánszemélyek, akik – a baráti tőke mellett – fantáziát látnak egy-egy kutatásban. Az út hozzájuk általában közvetítőkön – tanácsadó cégeken vagy a privát portfóliókat kezelő befektetési irodákon át – vezet.