Manapság egyre erősebben érvényesül az a tendencia, hogy nem pusztán a reálfolyamatok igazgatják a gazdaságot, hanem a társadalom mentális állapota, befolyásoltsága, attitűdjei is komoly mértékben hatnak rá. Vajon, ha a makrogazdasági mutatók mellett ezeket a tényezőket is figyelembe vesszük, milyen képet mutat a kelet-közép-európai régió és ezen belül Magyarország? - többek között ezt kérdeztük Inotai Andrástól.

- A közgazdasági kutatások, elemzések egy-egy területtől eltekintve, mint például a nemzetközi pénzügyi folyamatok és a tőzsdék, mindeddig kevés figyelmet fordítottak arra, hogy a gazdasági eredményeknek, sikereknek, kudarcoknak nagyon sok nem gazdasági tényezője és ezeknek nem mindig rövid távon kvantifikálható hatása is van - válaszolta a Piac & Profitnak a Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutató Intézetének igazgatója. - Ahogy Kornai János a legutóbb megjelent könyvében is hangsúlyozza, az úgynevezett transzformációs folyamat - a rendszerváltás - során nagymértékben elhanyagoltuk ezeket a tényezőket. Az egyoldalú megközelítések és kijelentések terjedéséhez hozzájárult az, hogy főleg a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek rendszeresen kijelölnek úttörő országokat, amelyeket követni kell, a másik oldalon pedig kialakulnak a lemaradók, amelyeket megbélyegeznek, s amelyeket az előbbiek utánzására próbálnak ösztönözni. Ez az átalakulási folyamat közel két évtizedét is végigkíséri.

- Hosszú ideig Magyarország úttörő országnak számított, ma viszont a "megbélyegzettek" közé tartozik. Ilyen mértékben változott, romlott volna a helyzete, vagy a besorolásban a tények mellett a "kijelölésnek" is szerepe van?

- Nagyon jól tudjuk, hogy Magyarország mikor játszott úgynevezett modellszerepet. Én nem szeretem ezt a szót, nem is használom, mert veszélyes jelzőnek, értékalakítónak tartom. Az első kérdés a modellel kapcsolatban az, hogy minek alapján határozzuk meg azt, hogy valamely ország "modell"-e vagy sem? A növekedés alapján, a munkanélküliségi ráta alapján, a nemzetközi versenyképesség, a külfölditőke-beáramlás, a termelékenység, a szociális kohézió alapján, avagy a fejlődési folyamat fenntarthatósága alapján? Minden kritériumot egyik rendszer sem tud teljesíteni, tehát máris szűkítem a kört, és máris bevezetek egy torzulást a modellbe. Mert lehet, hogy a modell az egyik oldalról sikeres, a másikról viszont olyan mögöttes feszültségek halmozódnak fel, amelyek egy idő után a sikert nemcsak hogy megkérdőjelezik, hanem az országot is visszasorolhatják a nemzetközi rangsorban. Emellett a modell azt a látszatot kelti, hogy ha mindent átveszünk valahonnan, akkor sikeresek is leszünk.

A modell nem veszi figyelembe a történelmi, társadalmi, intézményi és egyéb összefüggéseket, kiszakítja a gazdasági teljesítményt a környezetből. A legveszélyesebb hiányossága pedig az, hogy az utánzásra bátorított országokat felmenti a saját erőfeszítések alól. Azt mondja, hogy vegyétek át: itt az aszpirin, be kell venni, és akkor minden rendben lesz. Nyugodtan lehet tovább inni a pálinkát, nyugodtan lehet tovább felelőtlenül élni, átveszed a modellt, beveszed a gyógyszert, holnapután minden jó lesz.

A jelenlegi helyzetben pedig Magyarországon a társadalmi és a politikai szféra egy része kifejezetten arra játszik, hogy minél rosszabb, annál jobb. Ez egy idő után átragad a társadalomra is, amely egyébként is rendkívül rövid távú tudattal rendelkezik. Azt, hogy Magyarországon 2000 és 2006 között kiemelkedő mértékben nőttek a reálbérek az egész térségben, elfelejtik. Mindenki arról beszél, hogy most éppen csökkentek. Más országokban a politikusok, teljesen mindegy, hogy a platform melyik oldalán állnak, kifelé ugyanazt a szöveget mondják. Szlovákia eurótagságának a realitásához nagymértékben hozzájárult az, hogy a szlovák politikai és gazdasági vezetés, függetlenül attól, hogy a parlamentben a koalíció része volt, vagy az ellenzékhez tartozott, egyértelműen és pozitívan adta el az országot külföldön. Sőt el tudta adni azokat a teljesítményeket is, amelyek nagy része nem ehhez a kormányhoz, hanem az előzőhöz kötődik. Miközben a változások gazdasági-társadalmi árát egyszerűen nem közölte a külvilággal. Például azt, hogy a szociális kohézió szempontjából Szlovákiában sokkal súlyosabb a helyzet, mint Magyarországon. A magyar GDP 21 százaléka megy szociális kiadásokra, Szlovákiában ez 16, a balti országokban 12-14 százalék. (Tavaly csak az álláskeresők támogatására 314 milliárdot költött a költségvetés....). Megkésett fejlődés, késői külföldi tőkebevonás mellett természetesen lehet 8 százalékos növekedést produkálni. A kérdés az, hogy ez fenntartható-e.

- A számok tükrében milyen folyamatok zajlanak most Magyarországon?

- Minden országban legalább egy dolog van, amiben a közgazdászok egyetértenek: van egy központi statisztikai hivatal, annak van egy teljes egészében az Európai Unióra standardizált módszertana. Ennek alapján számítják ki a GDP-től az inflációig az összes adatot. Ezeket nem lehet kétségbe vonni, a kettő az kettő, a hat az hat. Magyarországon esetenként még ez is vita tárgya. A magyar kép egyébként rendkívül ellentmondásos. Nézzük meg, mi történt: elértünk egy 1,3 százalékos növekedést annak eredményeként, hogy a GDP 9,2 százalékára rúgó költségvetési deficitet egy év alatt 3,5 százalékponttal 5,7-re, egyesek szerint még ennél is alacsonyabbra vágtuk vissza.

Miután a GDP újraelosztásában 50 százalék körüli az állam szerepe, ez azt jelenti, hogy önmagában véve jelentős negatív növekedési spirált indítottunk be. De ez volt a feltétele annak, hogy az ország pénzügyi működőképessége biztosítható legyen, a külföldi beruházók bizalma helyreálljon. Ahhoz, hogy ilyen feltételek mellett 1,3 százalékos GDP-növekedés jöjjön létre, a nem állami - nem költségvetési - oldalon 3 százalék fölötti, de inkább 4 százalékos növekedési ütem kellett. Ez azt jelenti, hogy a magánszektor Magyarországon működik, és nem teljesített olyan rosszul. De most jönnek az igazi ellentmondások. Az 1,3 százalékos növekedési ütem mellett kiugróan, abszolút összehasonlíthatóan az összes többi rendszerváltó országgal, 15 százalékkal nőtt az export, ami azt jelenti, hogy ez volt a növekedés húzóereje.

Az export a GDP-nek körülbelül a 60 százalékát teszi ki, és ha ez a 60 százalék 15 százalékkal nő, az 9 százalékos növekedésnek felel meg. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy a magyar gazdaság lassú növekedési üteme és a magyar gazdaság versenyképessége közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A második következtetés: a központi költségvetéstől függő gazdasági területek és a magánszektor teljesítménye között egyre nagyobb az olló.

- Mégis, az egy százaléknál alig magasabb GDP-növekedés az optimistábbakat is borúlátóvá tette, és széles körben úgy vélik, nem sikerül ismét fölpörgetni a gazdaságot.

- 2007-ben a beruházások egy százalékkal nőttek, tehát kevésbé, mint a GDP. Ez rossz hír. De ha azt mondom, hogy a kormányzati szférában 20-30 százalékos csökkenés volt a beruházásokban, akkor azt kell megnéznem, hogyan jött ki a plusz egy százalékos átlag. Gyakorlatilag két tételből: az egyik a vendéglátás-idegenforgalom, itt öt százalékkal nőttek a beruházások. Az igazi meglepetés azonban az, hogy a feldolgozóipari beruházások 25 százalékkal nőttek. KSH-adat, csak senki nem veszi a fáradságot, hogy az adatok mögé nézzen. Nem ártana, ha alapvető statisztikai ismereteket meg értelmezést tanítanánk a lakosság széles körében. Sok minden más mellett ez is a tudati felkészítés egyik eleme. Ha 25 százalékkal nő a döntően magántulajdonban lévő feldolgozóipar, akkor az mégis csak azt jelenti, hogy a költségvetési megszorítások ellenére az ország versenyképességébe, jövőbeli fejlődésébe vetett beruházói bizalom változatlan.

Még egy kis statisztika: hogy van az, hogy importmegszorítások nélkül egy év alatt több mint kétmilliárd euróval javult a magyar külkereskedelmi mérleg? Gyakorlatilag 300 millió eurós volt a 2007. évi hiány, ami elhanyagolható, és nagyon úgy néz ki, hogy 2008 szufficites lesz. Az Európai Unióval szembeni magyar kereskedelmimérleg-többlet 2007-ben 6,5 milliárd euró volt, ebből 4 milliárdot adtak az új tagállamok. Valamennyi új tagállammal, Máltát kivéve, szufficites a magyar kereskedelem. Romániával hagyományosan nagy a mérlegtöbbletünk, ez 2007-ben, Románia első éves EU-tagsága idején 1,6 milliárd euróra nőtt, ez a kevésbé meglepő. Az igazán érdekes északi "bezzegszomszédunk", Szlovákia, amellyel 2007-ben egymilliárd eurót maghaladó magyar kereskedelmi többlet alakult ki. Nincs elemezve, hogy emögött hány multinacionális vállalat szlovákiai exportja áll. De jogos a kérdés, hogy a Szlovákiában termelő külföldi vállalatok miért nem tudnak Magyarországra ugyanolyan mértékben exportálni?

"Isten mentsen az egységes adókulcsoktól, ez óriási polarizációt hozna létre a társadalomban"

- Mindabból, amit mondott, az adatokból, amiket fölsorolt, úgy tűnik ki, hogy a stagflációtól való félelem nem megalapozott, de vannak-e forrásai a növekedés gyorsulásának?

- Ha nem akarok kalandor gazdaságpolitikát folytatni, és nem akarok nagyon populista lenni, akkor a növekedés gyorsulásának feltételei továbbra is az exportban és a beruházásokban vannak. Tehát erősíteni kell a beruházási tevékenységet, a külföldiekét is, a külföldi kis- és középvállalatokét is és a magyarokét is.

- S hogyan lehet ösztönözni a beruházásokat?

- Erre általános recept: csökkentsük az adókat. Nos, itt van egy nagy dilemma, mert a konvergenciaprogram hitelessége és a költségvetés folyamatos rendbetétele pillanatnyilag sajnos nem enged meg jelentős adócsökkentést. Annak, hogy érdemi adócsökkentést lehessen végrehajtani, két feltétele van. Az egyik: a költségvetés kiadási oldalán kell találni olyan elemeket, amelyektől meg lehet szabadulni. Az oktatásban, az egészségügyben, a közigazgatásban vannak még a minőség rontása nélkül - sőt javulásának feltételeként - jelentős megtakarítási lehetőségek, de ezek költségcsökkentő hatása többéves folyamat, és az átfogó reformok sikerétől függ. Ebből a szempontból, úgy gondolom, 2008. március 9-e, a népszavazás napja nem az önbecsülés, hanem az önbecsapás napja volt. Ennek következtében könnyen veszélybe sodorhatók a magyar gazdaság középtávú kilátásai vagy egy gyorsabb, megalapozott gazdasági növekedés. Hangsúlyozom: nem a gazdaság, hanem a társadalmi ellenállás, ha tetszik, tudattalanság oldaláról. A másik lehetőség a költségvetés bevételi oldala. Úgy gondolom, hogy részben a költségvetés kiadási oldalán bevezethető reformok elleni társadalmi ellenállás, részben ezeknek a reformoknak még siker esetén is csak középtávon megjelenő pozitív hatásai miatt a költségvetés egyensúlyjavító folyamata, majd a maastrichti három százalék elérése után ennek a háromszázalékos deficitnek a fenntartása nem oldható meg a bevételi oldal átalakítása nélkül. Ami nem azt jelenti, hogy aki eddig adót fizetett, azt még inkább meg kell adóztatni.

Azt hiszem, hogy egész Európában talán Magyarországon van a legantiszociálisabb közteherviselés. Tehát szükséges az adóbázis kiszélesítése. Én nem hiszek a sokszor hangoztatott nagy adócsökkentésekben, hogy ezáltal majd munkahelyeket fogunk teremteni, s ha több ember dolgozik, akkor majd több adót fognak befizetni... Nem igaz. Csökkenteni kell az adóterheket, de úgy, hogy növekedjenek az adóbevételek, és ez csak úgy megy, ha jelentősen kiszélesítjük az adóbázist, és korlátozzuk a leírási lehetőségeket úgy, ahogyan az a személyi jövedelemadó-rendszerben már megtörtént. Isten mentsen az egységes adókulcsoktól, ez óriási polarizációt hozna létre a társadalomban, és alapvetően a gyengébb társadalmi rétegeket sújtaná. Fontosabb, hogy maga az adórendszer legyen egységes. Szüntessük meg a kedvezményeket. Ettől még a személyi jövedelemadó kulcsa lehet teljesen más, mint a tőkejövedelmeké vagy a fogyasztási adóé. A legnagyobb gond azonban a rendkívül alacsony foglalkoztatási ráta.

Ha már körülbelül másfélmillió ember adót csal, és hárommillió eltart tízmilliót, akkor az már tényleg tarthatatlan állapot, hogy az aktív lakossság 43 százalékának ne legyen bejelentett munkája. A költségvetés kiadási oldalán a szociális juttatások az a tétel, amelyet lehet csökkenteni, ha van hozzá politikai bátorság. Ezt az oktatással és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételével együtt kell megoldani, és csak nemzeti konszenzussal megy. Ha ezt bármelyik politikai tábor populista politika érdekébe állítja, az életveszélyes, mert semmi nem fog történni, pontosabban tartóssá válhat a térvesztési folyamat. Egyetértek azzal, hogy a foglalkoztatást jelentősen növelni kell, és az európai uniós vidékfejlesztési pénzek révén sok lehetőség van erre. Azzal is egyetértek, hogy munka nélkül senki ne juthasson pénzhez. Akkor - ez az amerikai módszer - inkább kapjon jegyet, ami kizárólag élelmiszerre váltható be, italra nem, és nem adnak vissza belőle pénzt. Ezt Amerikában nagyon szigorúan ellenőrzik, aki visszaél vele, attól megvonják ezt a juttatást.

- Ez is társadalmi szolidaritás, csak azokkal, akik előteremtik a forrásokat. Nálunk a szolidaritás az elesettek feltétel nélküli megsegítését jelenti.

- Az állam bácsi megsegít mentalitás továbbra is megvan, és nálunk sokkal erősebb, mint máshol. 1990-ben egy régi, ránk kényszerített modell omlott össze, ami abból állt, hogy még a negyvenes évek legvégén az egypárt közölte a társadalommal, hogy ti még éretlenek vagytok, mi vagyunk az élcsapat, s mi pontosan tudjuk, mi jó nektek, úgyhogy most nincsenek egyéni jogok meg demokrácia meg többpártrendszer, helyette viszont mi gondoskodunk olcsó élelmiszerről, ingyen lakásról, ingyen egészségügyről, ingyen oktatásról. Ám arról, hogy ha a rendszer egyik pillére megszűnik, és a demokratikus jogok érvényesülnek, akkor a másik része, tehát állam bácsi felelőssége, legalábbis annak korábbi formája is megszűnik. Erről sem 1990-ben, sem azóta valójában senki nem beszélt.

Arról, hogy nincs állam bácsi felelőssége, neked van felelősséged. És arról sem, hogy a demokrácia a jogok és kötelességek egysége és harmóniája, és nekem addig van jogom, ameddig a másiknak a jogait nem zavarom. Ez az örökség rendkívül felelőtlen viselkedésre viszi rá az embereket a vállalkozás területén is. Vállalkozom, ha nem sikerül, majd adót csalok, ha az sem sikerül, akkor is majd valami lesz, majd kimegyek az utcára. Egyetértek azzal, hogy nagyon drágán építünk autópályát, egyetértek azzal, hogy ellenőrizni kell. Ezt az Európai Unió minden olyan területen meg fogja tenni, ránk fogja kényszeríteni, ahol uniós pénzek lesznek, és ez sokkal szigorúbb gazdálkodásra fogja kényszeríteni a magyarokat. De ha az állami beruházásokat ismételten egy Széchenyi-tervvel próbálják meg helyettesíteni, annak a vesztesége sokkal nagyobb lesz, sőt, hozzá kell tennem, hogy mentális vesztesége is lesz, mert a gazdasági patriotizmusnak nincs helye Magyarországon.

- A vissza nem térítendő támogatásokra és a pénzek viszonylag szubjektív odaítélésére gondol?

- Így van, arra, hogy mindenféle kisvállalkozás hozzájuthasson vissza nem térítendő adófizetői összegekhez. Vigyázat, nem állami pénzekhez, mert olyanok önmagukban nincsenek! Az uniós pénzek odaítélésénél is az egész pályázati rendszerben fő kritériumként kellene meghatározni, hogy annak a projektnek, amit benyújtanak támogatásra, milyen tovagyűrűző hatásai várhatók a gazdaság más területein. Csak az a projekt elfogadható, ami önfenntartóvá válik, de akár még mielőtt az lesz, már pozitív hatásai vannak a munkaerőpiacra, a beszállítókra, a regionális fejlődésre, az oktatásra, a technológiára és a többi. Vagyis esetenként már akkor is, amikor még pénzt kap az uniótól meg kofinanszírozást a magyar államtól, a tovagyűrűző hatásoknak nagyobb a gazdasági-társadalmi hozadéka, mint a támogatási összeg. Ezt kellene nagyon erősen ösztönözni, ehhez viszont a mai magyar vállalkozói struktúra nagy része, tisztelet a kivételnek, alkalmatlan.

Normális piacgazdaságban az úgynevezett vállalkozói sűrűség öt százalék - vagyis az aktív lakosság öt százaléka vállalkozó, a többi alkalmazott -, Magyarországon viszont körülbelül húsz százalék. Ez fönntarthatatlan. Mi a vállalkozói kultúrát a szocializmus utolsó évtizedében kezdtük el a saját tapasztalataink alapján kialakítani, ám ez egy kvázivállalkozói réteg volt, amely egy kvázipiacon működött. Ebben a közegben két sikertényezőre épített: az adóelkerülésre vagy adóminimalizálásra és az állami szubvenciók megszerzésére. Mind a kettő fényévnyi távolságra van egy piackonform, 21. századi vállalkozói magatartástól. Ezért nálunk erősebben megvannak a régi, visszahúzó szálak, mint a többi országban, ahol - a rendszer nagyfokú rugalmatlansága és ideológiai meghatározottsága miatt - ilyen vállalkozói struktúra és mentalitás kevésbé alakulhatott ki.

- Tehát, amit mi előnynek tartottunk, az ma már inkább hátránynak nevezhető?

- Mind a mai napig előny lenne, ha a szocialista gazdasági rendszer és a kettéosztott Európa fönnmaradt volna, de szerencsére nem így történt. Ahogy a berlini fal leomlott, ezeknek a szocializmusban megszerzett előnyöknek a nagy része erodálódott. Csak, úgy látszik, hogy mindmáig nem vettük észre. E struktúra képviselői túléltek, ma is ügyeskednek, és teljes egészében hiányzik belőlük a kooperatív mentalitás, a szociális érzékenységről és igazságosságról nem is szólva. A vállalkozóknak össze kellene fogniuk, már csak azért is, mert Magyarországon létrejött a hazai magánvállalati szektorban az a mennyiségű tőke, amely képes lenne a versenyképesség fenntartásához nélkülözhetetlen tőkekoncentráció végrehajtására. Ez a tőke a többi országban valószínűleg még nem halmozódott föl. Ahhoz azonban, hogy ezt a potenciális "történelmi" előnyt kihasználhassuk, kellene egy olyan vállalattámogatási rendszer a kormányzat részéről, amely ösztönzi a tőkekoncentrációt.

A tőkekoncentráció óriási húzóerőt jelentene a magyar vállalkozásoknak, nagy megtisztulást, ami egyébként mindenképpen nélkülözhetetlen. A kérdés az, hogy ez a piaci tisztulás úgy jön-e létre, hogy az erőteljesen növekvő nemzetközi konkurencia meg az esetenként változó adószabályok hatására az úgynevezett pszeudovállalkozások túlnyomó része tönremegy, vagy kap egy olyan pozitív lehetőséget, hogy tőkekoncentrációval, együttműködéssel, kooperációval jelentős részben túl tud élni, sőt meg is tud erősödni. A magyar gazdaság fejlődése szempontjából ennek ugyanolyan jelentősége van, mint a foglalkoztatáspolitikának, sőt összefügg vele. Egy csomagban kellene kezelni ezt a kérdést is. De ez is csak társadalmi konszenzussal oldható meg.

- Mostanában mintha a vállalkozói oldalon nagyobb lenne az együttműködési hajlandóság.

- Én nagyon félek azoktól a találkozóktól és azok eredményeitől, amelyeken vezető politikusaink vezető magyar üzletemberekkel találkoznak. Nem akarom a személyes érdemeket kisebbíteni, de azt látni kell, hogy a nagy magyar vállalkozók felemelkedésében sok esetben bizonyíthatóan a szocialista múlt játszott meghatározó szerepet. Akkori tevékenységük és kapcsolati tőkéjük alapján halmoztak fel hatalmas vagyonokat, kapcsolati tőkét is, s nekik is köszönhető, hogy megindult a magyar tőkeexport a szomszédos országokba, hogy vezető tőkeexportőrök vagyunk az egész régióban, Lengyelországot is beleértve, ami megint a magyar koránjövés pozitív hozadéka. De ezek az emberek azért valahol, a zsigereikben védett piacban érdekeltek, meg állami szubvenciókban. Ha pedig paternalista gazdaságpolitika jön, és a gazdasági patriotizmus jelszava fölerősödik, akkor hosszú távon nem lehet fenntartható növekedést biztosítani.

Ellenkezőleg, jelentősen erodálódni fognak azok a versenyképességi előnyök, amelyekkel Magyarország ma még rendelkezik. A politikának az úgynevezett magyar vállalkozói elittel való szövetkezése tipikus latin-amerikanizálódás, csak az a nagy különbség, hogy a külföldi tőke egyik latin-amerikai országban sem foglalt el olyan kritikusan nagy pozíciót, mint Magyarországon. Ráadásul Magyarország az EU tagja, ahol azért be kell tartani bizonyos szabályokat.

Megjelent a Piac és Profit Magazin júniusi számában.