John Perkins könyve, az „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai", nem véletlenül vált rövid idő alatt népszerűvé a maga őszinte és leleplező voltában, hiszen rávilágít annak a pénzügyi segítségnyújtásnak a Janus-arcúságára, amellyel a fejlett országok a rászoruló és kiszolgáltatott gazdaságokat becsalják az eladósodottság csapdájába, és a világméretekben zajló modern gyarmatosítás egyetlen alkalmazható eszközével, a pénzzel szerzik meg befolyásukat azok politikai berendezkedésének és gazdasági szerkezetének alakulása felett.
A nemzetközi intézményekkel folytatott hitelfelvételi tárgyalások megszakadása kapcsán mindenki azt fontolgatta, hogy mennyiben tekinthető reálisnak a pénzügyi függetlenség azonnali és ilyen módon történő kivívása, és a magyar állásponthoz való határozott ragaszkodás milyen következményekkel jár majd hazánk jövőbeni gazdasági helyzetének alakulására. A vélemények különbözősége „a cél és a hozzávezető út" polémiájában fogalmazható meg, vagyis a vita arról a kérdésről folyik, hogy a hitel lehívásának kizárólagos feltétele a vállalt hiánycél teljesítése, vagy az ahhoz kapcsolódó úgynevezett megszorító intézkedések felvállalása is beletartozik-e a teljesítendő kötelezettségek sorába.
Sokkoló magatartás
Mint ismeretes, az a tény, hogy a gazdaságpolitikai lépések megválasztása az ország belügyének tekintendő, vegyes visszhangot váltott ki az elemzők körében, amely azonban nem szűkölködik a pozitív elemekben sem. Túlzás nélkül mondható, hogy a nemzeti gazdasági stratégiákba való beleszólásnak és a történések folyamatos és beható ellenőrzésének visszautasítására még nem volt példa az IMF és a Világbank történetében, így sokkolta őket a magyar kormány viselkedése. Az eset annál inkább tekinthető nóvumnak, mert hazánk nem először kapott pénzügyi segítséget ettől a két szervezettől, és mindig fegyelmezetten teljesítette az ezzel járó kötelezettségeket.
A két pénzügyi intézmény 1945-ben alakult azzal a céllal, hogy sajátos munkamegosztásban segítse a világháború utáni újjáépítéshez és - ahogyan 1944-ben az Egyesült Nemzetek Bretton Woodsban lezajlott pénzügyi konferenciájának felszólalói fogalmaztak - egy új gazdasági rend kialakításához szükséges financiális forrásokhoz való hozzájutást. A köznapi beszédben csak Világbankként emlegetett Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank mindenekelőtt nagyméretű projektek hosszú távú finanszírozásához nyújtott hitelt, amelynek feltétele általában úgynevezett szerkezetátalakító programok elindítása volt, míg a Nemzetközi Valutaalap elsősorban a monetáris problémákat volt hivatott megoldani nemzetközi szinten.
Magyarország 1982-ben csatlakozott a két szervezethez, és ugyanebben az évtizedben megkezdte az első ipari szerkezetátalakító program végrehajtását, amelyhez kölcsönt kapott.
Ebben az időszakban zajlott le az árreform, amely a kompetitív árrendszer megteremtésére, a bankreform, amely a kétszintű bankrendszer létrehozására, továbbá az adóreform, amely a hozzáadott értékadó bevezetésére irányult. (A történelmi hűség kedvéért itt említendők meg a bérreformmal kapcsolatos intézkedések is, már amennyiben a bruttósítás irányába tett kezdetleges lépések reformértékűnek tekinthetők.) Különösen a pénzintézeti intézményrendszer átalakításával összefüggő munkálatok voltak látványosak; az ezen a területen végrehajtott szervezeti változtatások megelőzték a gazdaság egyéb szféráiban végbemenő folyamatokat. A Világbank képviselői rendszeresen látogatták az illetékes hatóságokat és minisztériumokat, személyes konzultációk keretében tájékozódtak az előrehaladás üteméről, és fellépésük legalább annyira volt számonkérő, mint tanácsadó jellegű.
Felmerül tehát a kérdés: lényegében mi is változott azóta?
Nem befolyásolás, beavatkozás
Minden egyes hitelfelvétel esetében a kölcsönt nyújtónak az a követendő magatartása, hogy meggyőződjék az adós jövőbeli törlesztési hajlandóságáról és fizetőképességéről. Amennyiben nemzetközi méretekben gondolkodunk, egy-egy kormány hitelképessé minősítése mögött a kölcsön futamideje alatt végrehajtott olyan, kontrollálható és elfogadott gazdaságpolitikai szándékok állnak, amelyek a hitelező pénzügyi szervezet megítélése szerint lehetővé teszik az adósságszolgálat ütemes teljesítését, egészen a hitel lejáratáig.
Az elvárás természetes és logikus, azonban az említett intézményrendszer - amelyet sokszor és sokan a globalizáció fő alappilléreként is emlegetnek - már a hitelekről szóló döntések során olyan mélységben avatkozik bele az egyes nemzetgazdaságok fejlődési irányaiba, amely azok állampolgárainak életét is közvetlenül érinti. A gazdaság importhelyettesítő vagy exportvezérelt pályára állítása nem az adott ország, hanem a nemzetközi intézményi befektetők érdekeit szolgálja, a privatizációs lépések megtételére vonatkozó presszió pedig adott esetben nem elsősorban a munkahelyteremtést, hanem a külföldi beruházók üzletbarát környezetének létrehozását segíti elő.
A kölcsönök tehát - már kondíciójukat is tekintve - nem a kölcsönfelvevő országok igényeire, hanem gazdaságuk idegen érdekek által vezérelt befolyásolására hivatottak. Mondhatjuk ugyan, hogy a nagy tapasztalattal rendelkező Világbank és IMF tudja, hogy mely feltételek teljesülése esetén biztosított a kölcsönök visszafizetése. Alapszabályuk ezért is tartalmazza azt, hogy kikötéseket tehetnek a hitelek felhasználását illetően, és a folyósítás e kritériumok teljesítésének a feltétele. A szakértők által kidolgozott különböző gazdasági modellekre alkalmazott hitelezési protokoll azonban nem mindig és maradéktalanul testreszabott, ezt a gyakorlatot a nemzetközi pénzügyi intézmények hitelezési gyakorlatát az utóbbi egy-két évtizedben ért kritikákban is élesen támadják.
Felelősök felelősség nélkül
Végeredményben az adósság csapdájában vergődő nemzetgazdaságok egyre növekvő kiszolgáltatottsága az, ami megkérdőjelezi a kölcsönök odaítélésének módját, különös figyelemmel arra is, hogy a Világbank alapszabálya IV. cikkelyének 10.§-ában foglaltakkal szöges ellentétben a hitelek a tagországok politikai életébe történő egyértelmű beavatkozással járnak. A kölcsönnyújtást kivétel nélkül kísérő megszorító intézkedések számonkérése olyan belpolitikai feszültségeket okoz(hat), amelyek kiéleződése óriási próbatétel az érintett kormányok számára, s amelyekért a felelősséget csak azok a hitelező intézmények nem vállalják, amelyeknek végső soron köszönhetők.
Magyarország gazdasági teljesítményének alakulása elsősorban a konvergenciaprogramban foglaltak alapján mérhető és védhető, ezen belül pedig az uniókonform költségvetés mérőszámainak átvétele biztosítja a tisztánlátást. Joggal merül fel tehát a kérdés: miért volt szükség a 2008. november 19-én aláírt Egyetértési Megállapodásban - és azt követően is - jóval szigorúbb feltételeket rögzíteni a hitellehívás egyes részleteihez kapcsolódó gazdaságpolitikai kritériumok és azokkal összefüggő beszámolási és ellenőrzési feltételek tekintetében? Ebben az esetben ugyanis vagy a helyzetfeltárással, vagy pedig a 2012-ig terjedő aktualizált konvergenciaprogrammal van a gond. Az ország teljesítőképessége csúcsra járatott; és emellett kockáztatni az újabb megszorítások ellenére kialakuló eladósodást, minden szempontból vállalhatatlan.
Csak emlékeztetőül: 2009 az IMF és az Európai Unió elvárásainak való megfelelés jegyében zajlott. Egymást követték a vizsgálatok, ellenőrzések, konzultációk és az újabb megszorító intézkedések megtételére vonatkozó ígéretek. A (kiegészítő) Egyetértési Megállapodás(ok)hoz fűződő addendumok és a Teljesítési Nyilatkozat(ok) alapján a hiánycél módosítása mellett - a GDP-arányos deficit 2010. évre rögzített mértéke 3,8% - ismételten további feltételek meghatározására került sor.
Dr. Csató Mária