Aztán ott van az energia, amelyről az AI-világ feltűnően keveset beszél ahhoz képest, mennyire alapvető kérdés. Az adatközpontok nem jövőképből működnek, hanem árammal. A legnagyobb AI-létesítmények terhelése már 1 gigawatt fölé is mehet. Közben a hálózati csatlakozások kiépítése hosszú évekig tarthat, a szükséges turbinák pedig sok esetben 2029-ig előre le vannak kötve. Vagyis hiába lenne pénz új adatközpontokra, az energiarendszer nem tud olyan tempóban bővülni, ahogy a technológiai cégek szeretnék. A techszektor sprintelne, az infrastruktúra viszont hosszútávfutó tempóban mozog.
A geopolitika még tovább növeli a bizonytalanságot. Március 19-én az USA-ban három embert vádoltak meg azzal, hogy mintegy 2,5 milliárd dollár értékben AI-chipeket tartalmazó szervereket juttattak el Kínába az exportkorlátozások megkerülésével. Ez a jelek szerint több, mint egy sima csempészügy. Jól mutatja, mennyit változott a chipek jelentősége. Az AI-hardver ma már stratégiai eszköz. Aki hozzájut, gyorsabban növeli a számítási kapacitását. Aki nem jut hozzá, lemarad. Emiatt az államok is egyre keményebben figyelik, merre megy ez a technológia. Nem véletlen, hogy kiket láttunk Trump beiktatásán az első sorban ülni.
Ebből nem az következik, hogy az AI körüli lelkesedés alábbhagyott volna. Épp ellenkezőleg. A pénz továbbra is óriási erővel áramlik a rendszerbe, és a nagy nevek sem lettek halkabbak. Inkább arról van szó, hogy az ipari valóság kezdte visszavenni a hangerőt. Elkezdték letekerni a volumét. A szingularitásról továbbra is lehet hallani a hangokat, csak közben egyre nehezebb úgy tenni, mintha ehhez elég lenne néhány jobb modell és néhány bátor befektető.
