Kívülről nézve minden együtt áll a következő nagy ugráshoz. Dől a pénz az ágazatba, nőnek az adatközpontok, erősödnek a modellek, és a nyilatkozatok is egyre bátrabbak.

A gond az, hogy az ipar ritkán igazodik a színpadhoz. Hiába nagy a taps, a katarzis egyelőre késik.

A nagy amerikai technológiai cégek idei AI-infrastruktúra-költése már 630–650 milliárd dollár körül jár. Ez az a pénzszint, ahol könnyű elhinni, hogy innentől már csak végrehajtási kérdés az egész. Több chip, több számítási kapacitás, több áram, több kutató, több szoftver, és már kész is a következő korszak. A valóság ennél makacsabb. A pénz sok mindent fel tud gyorsítani, de a fizikai korlátokat nem tünteti el. Nem rövidíti le egyik napról a másikra egy új litográfiai rendszer bevezetését. Nem hoz létre azonnal új HBM-memóriakapacitást. Nem szerez előbb gázturbinát, ha az évekre előre le van kötve. Nem teszi gyorsabbá a hálózati csatlakozást sem, ha maga az infrastruktúra nincs kész.

Itt kezd látszani a különbség a befektetőknek szánt történet és az ipari valóság között.

Az AI-ról szóló beszédet sokáig a szoftveres oldal uralta. Modellek, ügynökök, asszisztensek, autonóm rendszerek, általános mesterséges intelligencia, szingularitás. Ezek jól hangzanak, és van is bennük igazság. Csakhogy az egész mögött egy nagyon is fizikai rendszer áll: lassú, drága, sérülékeny, és több ponton feltűnően koncentrált. Ma még mindig ez a rendszer szabja meg, meddig lehet ténylegesen eljutni.