Zsiday Viktor írásának legfontosabb szomorú tanulsága, hogy a magyar politikusoknak az elmúlt 30 évben sem sikerült abszolválniuk azt a közgazdasági alaptételt, mi következik a világgazdaság ciklikus fejlődéséből. Abból, hogy törvényszerűen követik egymást a fellendülések és a válságok, a bő és szűk hét esztendők, amint a nyarak és telek. A magyar gazdaság kicsi és nyitott, ennek megfelelően akkor sikeres, ha a világgazdaság fellendül és akkor kudarcos, ha beköszönt a válság. Erre találták ki az anticiklikus gazdaságpolitikát, vagyis az állam pénzt gyűjt a világgazdaság pozitív időszakaiban és ezeket a megtakarításokat pumpálja vissza a gazdaságba, amikor elérkezik a baj. Ehhez képest a magyar gazdaságpolitika már a kádári időszakban is úgy működött, hogy amikor jól ment a világnak, akkor a magyar elvtársak, most urak dőzsöltek, amikor pedig lebukott a napfény, akkor fejnélküli rohangálásba kezdtek az illetékesek külföldi hitelekért. Így lettünk annak idején a „legvidámabb barakk”, most meg a legmagasabb inflációval büszkélkedő uniós nemzet.

Orbán Viktor ősszel bejelentette, hogy nem kíván három év múlva 65 évesen nyugdíjba menni, sőt úgy tervezi, 2034-ig marad. Lehet ez több még, hiszen volt már egyszer egy 2030-as céldátum is. És mérget vehetünk rá, hogy ez így is lesz. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, mint utód, még a vicc kategóriába sem kerül be, a Fideszen belül meg semmiféle utódépítésnek nincs nyoma. A demokrácia díszletei között kiépített autokrácia olyan hatékonyan működik, hogy még egy komoly ellenzéknek is nehéz dolga lenne megbuktatnia rezsimet, nemhogy a mostani darabokra hullott, kevés elképzeléssel egzisztáló szabad csapatoknak. Orbánnak ebben a helyzetben szinte alig kell tennie valamit, hogy hatalmát 2034-ig megtartsa. Néhány túlmozgásos önfényezés elegendő, miközben a nép közé szór némi aprót. Ezért Zsiday Viktornak nagy valószínűséggel igazat adhatunk, amikor azt írja, marad minden a régiben, ahogy a múltban volt.