A lakáshitel-felvétel általános szabályai szerint a bankok legfeljebb az ingatlan piaci értékének 80 százalék-át finanszírozhatják, vagyis jellemzően legalább 20 százalék önerőt kell biztosítania a vásárlónak. Ez az összeg egy 40 millió forintos lakásnál például 8 millió forintot jelent – ami sok esetben hosszú évekig tartó megtakarítást igényel. Azonban vannak kivételek, 2024. január óta az elsőlakás-vásárlóknak, 2025 januárjától pedig a meghatározott zöld feltételeknek megfelelő hitelek esetén is elérhetővé vált a magasabb, 90 százalékos HFM limit.
Fotó: Depositphotos
Az MNB statisztikája alapján decemberben a fiatalok által kötött új lakáshitel-szerződések közel 68 százalékánál a hitel összege több volt, mint az ingatlan árának a fele. Sőt a hitelszerződések több mint 5 százalékánál a felvett hitel összege még ennél is magasabb volt: meghaladta az ingatlan értékének a 80 százalékát.
Amennyiben a szükséges önerő (akár a 20 százalék vagy a 10 százalék) előteremtése nehézséget okoz, vagy a maximális finanszírozáshoz még így sem elegendő, megoldás lehet a pótfedezet bevonása. Lényege, hogy a megvásárolandó ingatlan mellé egy vagy több másik ingatlan is bevonásra kerül a hitelügyletbe fedezetként – így az összesített érték alapján a bank akár a teljes vételárat is finanszírozhatja.
A banki gyakorlat szerint jellemzően legfeljebb három ingatlan vonható be egy ügyletbe. Ezek nem szükségszerűen a hitelfelvevő tulajdonában lévő ingatlanok: elég, ha például szülő vagy más közeli hozzátartozó tulajdonában vannak, aki így az ügylet zálogkötelezettje lesz. A zálogkötelezettek nem számítanak adóstársnak, vagyis jövedelmükkel nem felelnek és esetükben KHR lekérdezés sincsen, azonban az ingatlanukra jelzálog kerül. A pótfedezetként elfogadható ingatlanokra ugyanazok az érték- és típuskövetelmények vonatkoznak, mint a célingatlanra. Azaz a bank a pótfedezetet is értékeli, és elvárja, hogy az elérjen egy minimum hitelbiztosítéki értéket. Elfogadható lehet például: