A bankszektor prociklikus viselkedése alatt azt értjük – olvasható az előszóban -, hogy a bankok hitelezési tevékenysége, hitelbírálatának szigorúsága, céltartalékolási magatartása, illetve jövedelmezõségének alakulása együtt mozog a gazdaság rövid távú konjunktúraciklusaival. A ciklus felszálló ágában a bankok hajlamosak arra, hogy a gazdaság és ezzel együtt ügyfélkörük helyzetét túlságosan optimistán ítéljék meg, könnyebben, kisebb (esetleg a ciklus során kialakult aktívaár-buborék révén túlértékelt) fedezetek mellett nyújtsanak hitelt, csökkentsék az alkalmazott kockázati felárakat, a várható kockázatok fedezésére kevesebb tartalékot képezzenek. Ezzel párhuzamosan a bankok jövedelmezõsége is számottevõen megnõ ezekben az idõszakokban.
A ciklus felfelé ívelõ ágában mutatott túlzott optimizmus a konjunktúra megfordulásával, a gazdasági helyzet kedvezõtlenné válásával elillan, és felszínre kerülnek a korábban rejtve maradt hiányosságok. A bankokra ekkor aránytalanul megnövekedett céltartalékolási terhek hárulnak, ami aláássa a jövedelmezõséget, rontja a tõke-helyzetet. Tipikus esetben a helyzetre adott válaszreakcióként a bankok túlzottan visszafogják hitelezési aktivitásukat, sokszor még azok a vállalkozások sem jutnak hitelhez, amelyek hitelképessége a konjunkturális helyzet romlása ellenére is megfelelõ maradt. Így a ciklus leszálló ágában a bankszektor tevékenysége maga is hozzájárulhat a dekonjunktúra további mélyüléséhez. A hitelezés nagyarányú visszafogása akár „credit crunch”-ot, vagyis drasztikus hitelszûkítést is eredményezhet, míg a tartalékok hiánya, a jövedelemtermelõ képesség és a tõke erodálódása szélsõséges esetben akár egy rendszerszintû bankválság kialakulását is elõsegítheti.
A bankszektor tevékenységének prociklikussága így önmaga is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gazdasági folyamatok volatilisebbé váljanak, a gazdasági ciklus amplitúdója növekedjen. Ez a pénzügyi stabilitás szempontjából káros folyamat, így a prociklikus viselkedés okainak feltárása, természetének minél alaposabb megismerése, és amennyiben szükséges, szabályozási eszközökkel való csökkentése (illetve amennyiben a szükséges eszközök nem a jegybanki szabályozás eszköztárába tartoznak, akkor azok kidolgozásának és bevezetésének támogatása) a pénzügyi stabilitásért felelõs jegybankok tevékenységének részét kell képezze.
A három tanulmány nem törekszik arra, hogy a probléma minden aspektusát feltárja, csupán adalékul kíván szolgálni a téma jobb megismerését szolgáló szakmai munkához. Így például egyik tanulmány sem elemzi részletesen a múltbeli hitelezési ciklusok konkrét lefolyását és tapasztalatait, illetve nem (vagy csak nagyon korlátozottan) vállalkozik konkrét javaslatok megfogalmazására. Bár mindhárom tanulmány a prociklikusságról szól, megközelítési módjuk és az általuk felölelt problémák köre lényegesen különbözik egymástól.

A kötet elsõ tanulmányában Zsámboki Balázs a bankok prociklikus viselkedésének szabályozáspolitikai aspektusaira helyezi a hangsúlyt. Kiindulópontja a bank-hitelek reálgazdasági szerepének vizsgálata, valamint a monetáris transzmisszióra gyakorolt hatások bemutatása. A hitelezési ciklusok reálgazdasági következményei közül részletesebben foglalkozik a kis- és középvállalkozásokra gyakorolt hatással, a keresleti és kínálati tényezõk súlyával, valamint a hitelezési standardok változásának következményeivel. Ezt követõen a jelenleg érvényes, illetve a jövõre vonatkozó (egyelõre még csak javaslatként megfogalmazott) bázeli tõkeszabályok, és a számviteli és céltarta lék-képzési elvek prociklikus viselkedéssel való összefüggéseit elemzi. Rámutat, hogy a szabályozásban meglévõ hiányosságok, a rendszer által gerjesztett, különbözõ irányba ható ösztönzõk, valamint az információs aszimmetriából eredõ problémák erõsen befolyásolják a hitelek növekedési ütemét a hitelállomány összetételét és ezen keresztül a bankrendszer és a reálgazdaság kölcsönhatását, fejlõdési irányát is.

A kötet második tanulmányában Mérõ Katalin együttesen vizsgálja a pénzügyi közvetítés mélységének, illetve a bankok prociklikus viselkedésének kérdéskörét.
A két téma összekapcsolását az indokolja, hogy azokban a felzárkózó gazdaságokban (és így természetesen Magyarországon is), ahol a pénzügyi közvetítés jelenlegi szintje nemzetközi összehasonlításban nagyon alacsony, vélelmezhetõ, hogy a felzárkózást elõsegítõ gazdasági növekedés tartóssá válásához szükség van a pénzügyi közvetítés szignifikáns mélyülésére. Így ezekben az országokban a kimutatható erõs hitelexpanzió nemcsak a prociklikus hitelezési magatartás, hanem a pénzügyi közvetítés elkerülhetetlen mélyülésének a következménye is lehet, és a két hatást nem tudjuk kettéválasztani.
Ennek következtében ezen országok esetében a pénzügyi intézmények prociklikus viselkedésének visszafogását célzó szabályozási dilemma is sokkal árnyaltabban vetõdik.

A kötet harmadik tanulmányában Horváth Edit azokat a szabályozási alternatívákat mutatja be, amelyek arra ösztönzik a bankokat, hogy a gazdasági környezet megváltozásából adódó minõségromlásra idõben felkészüljenek.
Választ keres arra, melyek azok a konkrét módszertani és szabályzási hiányosságok, amelyek ennek figyelembevételében megakadályozzák a bankokat, és a pillanatnyi gazdasági helyzet tartósságán alapuló kockázatfelmérést, minõsítést tesznek lehetõvé. A prociklikus viselkedés megelõzésére megfogalmazódott szabályozói lehetõségek közül – fedezetértékelési, céltartalé-kolási és tõkemegfelelési szabályok módosítása – a szisztematikus kockázat trendjét is figyelembe vevõ várható veszteségre képzett céltartalék, az úgynevezett dinamikus céltartalék problémakörét elemzi részleten. Bemutatja a dinamikus céltartalékolás elvi modelljét, szélesebb körû elterjedésének fõbb akadályait, és részletesen megvizsgálja a jelenlegi nemzetközi gyakorlatban már létezõ konkrét példáit.
A tanulmány fõ következtetése, hogy a nem mély pénzügyi közvetítéssel rendelkezõ, felzárkózó országok esetében a hatékony szabályozás eszközének a minõségi tényezõkre fókuszáló, a szektor fejlõdését, nemzetközi sztenderdek szerinti mûködését elõsegítõ szabályozási eszköztárat kell tekinteni, és nem a tevékenység bõvülésének lefékezését eredményez(het)õ mennyiségi szabályokat.